Leszakadóban a természettudományos kutatás

A felsőoktatás természettudományos szakembereket képző szelete az elmúlt években mély válságba zuhant. Két irányból is táplálkoznak a gondok: az ideáramló hallgatóknak az egész felsőoktatásba kerülő diákseregre vetített aránya csekély, az átlagminősége gyengül; a kormányzat homogenizáló törekvései pedig nem ismerik el e képzés fontosságát és speciális igényeit.
Az első okot magyarázza az a rendszerváltoztatás óta virágzásba borult közgondolkodás, ami a könnyű és gyors pénzszerzés remélt irányába hajlít olyan fiatalokat is, akik két-három évtizede még lelkesen igyekeztek volna ipari, intézeti kutatói vagy tanári pályára. Szerencsére ez a változás nem riasztotta el a legkiválóbbak kicsiny csapatát, de nagyon lefaragta azt a középmezőnyt, amelyre egy iparilag fejlődni kívánó állam biztosan támaszkodhatna.
A torz társadalmi szemléletet érdekes módon a kormányzat is erősíti, amikor tömegével dob piacra állami pénzből képzett szociológusokat, jogászokat, közgazdászokat vagy kommunikációs szakembereket, akiknek szakmájukban való elhelyezkedése már most is nagyon nehéz. A tanszemélyzet- és eszközigényes fizikus-, vegyész- vagy biológusképzést pedig azonos hallgatói normatívával támogatják, mint a szociológusok oktatását.
Tovább rontja a helyzetet a régi, jól képzett oktatói gárdával rendelkező természettudományi karokra ráerőltetett kétlépcsős rendszer. Az első három év végén BSc fokozatot adó oktatás illeszkedik ugyan a gyengébb hallgatói réteg igényeihez, de komolyan megnehezíti a tehetséges hallgatók előmenetelét, hiszen a következő két évben – az MSc diploma érdekében – ugyanazt a tárgyat magasabb szinten újra kell tanulniuk. Ezeknek a diplomáknak a főiskolai szintű képzési költsége – szemben a minisztérium által megállapított hallgatói normatívával – nem kisebb, hiszen a szakma praktikus, kísérletes részein csaknem ugyanúgy végig kell menni a hallgatónak, mint a korábbi ötéves képzésben. A képzés elméleti része az, ami mind mélységben, mind terjedelemben igazán visszaszorul. Nem érthető, mi szükség van erre, hiszen az EU-n belüli oktatást szinkronizálni hivatott bolognai program nem tiltja, hogy közvetlenül MSc diplomát adó, a kiváló főiskolai hallgatókat átvevő elit egyetemeink is legyenek.
A rendszerváltoztatás után a hazai kutatási potenciál harmadára esett vissza. Számos kutatóintézetet felszámoltak, összevontak. A nagy iparvállalatok privatizációja után a multinacionális cégek nem nagyon hoztak ide fejlesztőrészlegeket. (Persze, ha így folytatódik, nem is lesz érdemes.) Ezáltal felértékelődött az egyetemeken maradt kutatói potenciál. A természettudományos képzés visszaszorulása miatt ez a bázis is egyre zsugorodik és a szűkmarkú és rapszodikus kutatásfinanszírozás eredményeképpen hatalmas harcot folytat, hogy a nemzetközi mezőnyben le ne szakadjon. Mellékesnek tűnhet ugyan, de számomra mindig jó érzés volt, hogy külföldön a magyar tudománynak jó híre volt (van?). Itt nemcsak a régi hírességekre gondolok, hanem azokra a posztdoktori ösztöndíjasokra vagy vendégkutatókra, akik az elmúlt két-három évtizedben fordultak elő neves nyugati egyetemeken. Nívós természettudományos körökben a világ egyetlen pontján sem kell magyarázni, mi az, hogy magyar, és hol van Budapest.
Ez a kutatási háttér az, ami az MSc oktatásban fontos, a színvonalas PhD-képzéshez pedig elengedhetetlen. Az oxfordi egyetem kísérleti fizika tanszékének voltam a vendége a 80-as évek közepén. A meglátogatott csoport igen speciális kísérleti problémákkal foglalkozott. A doktoranduszok ezekből kaptak egy-egy részfeladatot. Meg is kérdeztem az egyiket, hogy miért éri meg neki ilyesmivel foglalkozni több éven keresztül, hiszen ezen a területen végleges állásra nem sok esélye van. Azt válaszolta, hogy ez igaz, de nem hiszi, hogy más témában elhelyezkedési gondja lenne. Az alkalmazó cég ugyanis – ismervén az egyetem és a csoport magas tudományos színvonalát – garanciát lát arra, hogy a fiatal szakember önállóan meg tud oldani bármilyen más konkrét problémát is. A magas szintű kutatómunka tehát, amellett, hogy az emberiség eredendő megismerési igényét szolgálja, megtanítja a bevont diákkörös vagy doktorandusz hallgatót a problémamegoldó gondolkodásra. A hallgató a témavezetőjével együtt éli át az ismeretlen feladat felfejtésének az izgalmát, módszereket, irodalmazást tanul és önállóságra tesz szert. Ezt tömegoktatásban, tanórák keretében, előre preparált feladatokkal nem lehet elérni. Ha az oktató maga sem kutat, főleg, ha színvonalasan nem is kutatott soha, akkor ez az oktatás nem több mint egy specializált középiskolai kurzus.
Sajnos a természettudományos alapkutatással kapcsolatosan újra és újra felbukkan az a tévképzet, hogy ez luxus, a kutatásoknak az alkalmazás irányába kell eltolódniuk. Sőt a költségek jelentős részét a kutatásnak kell kitermelni! (Vajon miért nem vetődik fel ez az elvárás a társadalomtudományok esetében?) Ellentétben a közhiedelemmel, ez még a miénknél sokkal jobban piacosított amerikai egyetemeken sincs így. (Ha az olvasó részletesebb összehasonlításra is kíváncsi, ajánlom a Magyar Tudomány 1998/6. kötetében az Iparszerű oktatás felsőfokon címmel írt cikkem, ahol valós adatokon alapuló, részletes összehasonlítás olvasható egy amerikai egyetem és az ELTE gazdálkodásának tükrében.)
Még az Amerikai Egyesült Államokban is, egy hazaival azonos képességű kutatóra számított 25-50-szeres kutatási támogatás oroszlánrésze az államtól származik. Az ok nagyon egyszerű. Hogyan tudna egy bármilyen jól felszerelt egyetemi csoport vagy tanszék versenyezni mondjuk a Ford, a General Electric vagy a Du Pont kutatási részlegével, ahol hatalmas összegeket felhasználva, nagy létszámú fejlesztő szakembercsoport dolgozik célirányosan (és sokszor titkosan) valamilyen konkrét probléma megoldásán? Időnként, természetesen adódnak olyan mellékes vagy részfeladatok, amelyeket olcsóbb egyetemi specialistákkal megoldatni. Az ilyen megbízások száma és értéke azonban nem jelentős. Az egyik amerikai ismerősöm például az ütközés során az autóban kirobbanó légzsák okozta szemkárosodások elkerülhetőségét vizsgálta. Ugyan előfordulhat olyan eset, hogy valamilyen alapkutatás közvetlenül is alkalmazható gyakorlati eredményt hoz. Erre építeni azonban nem lehet. (Egy ausztrál kollégám alapkutatási kísérletei során véletlenül fedezett fel egy nagy stabilitású, fehér festék előállítására alkalmas eljárást, ami több millió dollárt hozott neki és az egyetemnek.)
Ha a folyamatok iránya marad, akkor a jelenlegi helyzet az egyetemi kutatási potenciált a következő néhány év során meg fogja fojtani. Főiskolai képzéshez ugyanis nincs feltétlenül szükség akadémikusokra vagy az MTA doktoraira. Annál is kevésbé, mivel a bérszabályozásban megállapított fizetésük magas, az alacsony normatívákból nem lehet kitermelni. (Miközben fiatal oktatási intézmények akkreditációjánál gondot okoz a magasan kvalifikált káderek hiánya.) Ráadásul a kutatásra csak alacsonyabb óraterhelés mellett marad idő és energia, ami belső feszültséget kelt ezekben az intézményekben. Az oktatási feladatokhoz görcsösen ragaszkodó, kutatásban kevésbé sikeres kollégák úgy érzik, hogy a bértömeg folyamatos szűkülése – ami a csökkenő születésszám miatt eleve bekövetkezik –, az ő munkahelyüket veszélyezteti leginkább. Az egyetemi demokrácia intézménye viszont kétesélyessé teszi ezt a szerencsétlen küzdelmet, s évekre prognosztizálja a feszült munkahelyi légkört és az intézmények szakmai és emberi leépülését.
Számomra érthetetlen, hogy miért nem szabályozza az állam az adófizetők pénzéből képzett diplomások szakmai összetételét? Miért nem ösztönöz olyan pályákra, ahol ugyan izzadságosabb a tanulás, de távlatilag a társadalom számára fontos tudás keletkezik? Megengedhetjük-e magunknak, hogy Magyarországnak a 70-es években kezdődő tudományos és technológiai leszakadása tovább folytatódjon? Nem lehetett volna-e abból a hatalmas összegből, amit a Sulinet program 45 milliárdos keretéből (támogatásra nem szoruló) adófizetők digitális fényképezőgépekre és egyéb szórakoztatóelektronikára költöttek, inkább az egyetemek technikai felszereltségét javítani? Hogyan értelmezhető ezek tükrében a tudásalapú társadalom gyakran emlegetett frázisa? Most, amikor az elkényelmesedő nyugaton minden fáradságos tudást kívánó pályán (orvos, mérnök, természettudós) szakemberhiánnyal küzdenek, a legkézenfekvőbb lehetőség az ország felzárkózására nem éppen az lenne, ha mi viszont sok ilyen fiatalt képeznénk?

A szerző egyetemi tanár (ELTE)