A magyar napisajtóban ritkán tapasztalható olyan szellemi pezsgés, mint ami a családtámogatási rendszer átalakítása kapcsán kialakult. A miniszterelnök parlamenti beszéde után a Népszabadság hasábjain Ferge Zsuzsa (Duplájára nőhet a családi pótlék, 2005. VI. 17. és Adatokkal az ideológiák ellen, 2005. VI. 17.), Gál Róbert Iván és Gábos András (Pontosabb célzás?, 2005. V. 30.), Hernádi Miklós (Célzás bekötött szemmel, 2005. VI. 10.), Szikra Dorottya (Kibe is fektessünk be?, 2005. VI. 7.) és Németh György (Családpolitikai körbejáró, 2005. VI. 16.) is kifejtette gondolatait a családtámogatási rendszer átalakításával kapcsolatban. A vita szerencsére átterjedt a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet hasábjaira is, így a legjelentősebb napilapok olvasói is megismerhetik – ha felületesen is – azokat a szakmai érveket, amelyek a rendszerátalakítás mellett, illetve ellen szólnak.
Ennek a vitának a közepébe csöppent Szent-Iványi István és Bóka János cikke a Magyar Hírlapban, amelyben párbeszédre invitálják mind az ifjúság képviselőit, mind azokat a szakembereket, akik az ifjúság helyzetével foglalkoznak. Írásukra (Generációs paktumajánlat, Magyar Hírlap, 2005. VI. 1.) Németh György, a Budapesti Corvinus Egyetem docense válaszolt (A gyermek közjószág, Magyar Nemzet, 2005. VI. 15.). Németh György, a kiváló oktató és szakember félreértette Szent-Iványiék cikkét, és téves kiindulási pontja miatt rossz következtetéseket vont le, így akarva-akaratlanul félrevezette a Magyar Nemzet olvasóit.
Miről is szól valójában Szent-Iványi István és Bóka János cikke? Arról a különleges helyzetről és lehetőségről, amely mind hazánkban, mind az Európai Unióban kialakult: a politikai döntéshozók számára világossá vált, hogy az ifjúság helyzetén javítani kell. Ehhez fogott hozzá a Gyurcsány-kormány is, de még a magyar kabinet előtt az Európai Tanács és az Európai Bizottság. Élénk vita indult meg arról, hogy miként javítható a fiatalok helyzete a gyermekvállalás, a munkavállalás, a lakhatás, az oktatás és a társadalmi integráció területein. Az Európai Tanács 2005 márciusában jóváhagyott egy Európai ifjúsági paktum nevű dokumentumot, amely a lisszaboni stratégia keretei között tárgyalja a fenti témákat. Végeredményben arról van szó, hogy az unió hosszú távú stratégiájának kialakításába be szeretné vonni a fiatalokat is, hiszen az egész lisszaboni projekt rájuk épül, súlya az ő vállukra fog nehezedni. Szent-Iványi István és Bóka János mint két magyar liberális arra figyelmeztet cikkében, hogy a fiatalok bevonása nélkül Magyarországon sem lehet hosszú távú stratégiai kérdésekről beszélni és döntést hozni. Olyan problémákra hívják fel a figyelmet, mint a demográfiai problémák, a társadalmi integráció hiányosságai a 25 évnél fiatalabbak körében, az oktatási rendszer átalakításának szükségszerűsége. Összességében a cikk egy nyitott, párbeszédet kereső és semmiképpen nem támadó hangvételű írás.
Ezzel szemben Németh György válaszcikkében nem is a Generációs paktumajánlatból indul ki, hanem tévképzeteiből. Írásából az olvasható ki, hogy neki teljesen mindegy, mit is írtak Bókáék, a gondolkodását meghatározó prekoncepció alapján elkezdi szapulni a liberálisokat és a liberalizmust magát. Sajnos ebben a cikkében szakmai tudásánál erősebben érvényesül politikai-ideológiai beállítódása, amely egy szakember esetében legalábbis szerencsétlen.
Németh írásának alapproblémája, hogy abból indul ki, Szent-Iványi és Bóka a családtámogatási rendszer reformjáról szóló vitához kíván kizárólag hozzászólni. Ez alapján persze jogosan állapítja meg, hogy a Magyar Hírlapban megjelent cikk „nem a tárgyhoz tartozó dolgok idekeverése”. Csakhogy a Generációs paktumajánlat nem erről szól, hanem az ifjúság helyzetével tágabb értelemben foglalkozik, így jóval szélesebb problémakört foglal magában, mint amiről Németh beszél.
Első ránézésre örömtelinek tűnhet, hogy Németh magára veszi a paktumajánlatot, és elfogadja a liberális gondolkodók kézfogásra nyújtott kezét. Erről tanúskodik baráti köszöntése is („Kedves liberális barátaim, először is üdvözlöm önöket abban a klubban…”). Persze mint jó elitista, Németh rögtön klubról beszél, ahol az embernek kopogtatnia kell, és belépéséhez engedélyt kell kérnie. Egy olyan probléma esetén, amelynek megoldása csak közös nemzeti erőfeszítéssel lehetséges, klubok emlegetése felelőtlenség. Mindenesetre a cikk végére az ember arcáról lefagy a mosoly, hiszen kiderül, valójában nem baráti fogadtatásról és együtt gondolkodásról van szó, hanem a párbeszéd tiszta ideológiai alapon való elutasításáról. A két cikk alapján fény derül a Szent-Iványi István és Németh György között feszülő egyik legnagyobb ellentétre, tudniillik míg Szent-Iványi minél nagyobb társadalmi párbeszédet szeretne fiatalok és kevésbé fiatalok, liberálisok és nem liberálisok között, addig Németh ezt láthatóan nem tartja szükségesnek. (Ehhez lásd még költői kérdését kollégáihoz: „Kedves kollégák, nem gondolják, hogy át kellene vonulnunk egy szakfolyóirat hasábjaira?” Családpolitikai körbejáró, Népszabadság, 2005. VI. 16. – Remélem, nem gondolják.)
Ha eltekintünk attól, hogy Németh úgy csinál, mintha válaszcikket írna, amit valójában nem tesz, akkor is komoly kétségeink merülhetnek fel az írás tartalmával és céljával kapcsolatban.
„A gyermek közjószág” – áll a címben. Nos, a Magyar Nemzet azon olvasója, aki nem követi nyomon a Népszabadságban vagy a Közgazdasági Szemlében folyó vitákat, nem értheti, miért is ez a címe Németh írásának. Akik pedig olvasták a fenti cikkeket, azok számára sem lesz ez világos, hiszen közgazdaságilag értelmezhetetlen a gyereket magát közjószágnak minősíteni. A közjószág fogalma tudniillik két fontos premisszára épül. Egyrészről arra, hogy a fogyasztásából senkit nem lehet kizárni, másrészről arra, hogy nincs rivalizálás a fogyasztók között. A gyermekek azonban nem görögdinnyék, nem fogyasztási javak. Mivel minden egyes gyermek különböző, azaz egyedi, így még nagyvonalúan sem értelmezhető közjószágnak. Ha aggregáltan nézzük a jövő generációt, úgy megállapíthatjuk, hogy így sem rendelkezik a közjószág szükséges tulajdonságaival. Gábos és Gál a Népszabadság hasábjain meg is állapítja: „A gyerek tehát nem, a jövendő keresetének nagy része viszont közjószág” (Pontosabb célzás?, Népszabadság, 2005. V. 30.). A közjavakat az állam állítja elő, s ezen feladatok elvégzéséhez elvonja az állampolgárok jövedelmének bizonyos százalékát. A gyermekeket azonban nem az állam hozza létre, az állampolgárok azon szuverén döntési jogát, hogy szülők legyenek, az állam nem írhatja elő, csupán áttételesen befolyásolhatja döntésüket. Hogyan? Vagy megnöveli a gyermektelenség költségét, vagy csökkenti a gyerekvállalással járó terheket. Ha közgazdaság-tudományi eszközökkel boncolgatjuk ezt a valójában interdiszciplináris kérdést, úgy a következő választ kaphatjuk: a magyar állampolgárok számára az az optimális a népességnövekedés szempontjából, ha a magyar állam a környező országokban élő, magyar származású, egyetemi tanulmányaikat éppen befejező fiatalokat csábítja Magyarországra. Ők ugyanis kulturálisan könnyen integrálhatók a magyar társadalomba, a felnevelésükhöz és az oktatásukhoz szükséges költségeket nem a magyar társadalom állta, viszont a ráfordítások ellentételezéseképpen felmerülő hozamok Magyarországon jelentkeznek. Kérdés persze, hogy ez az irány követendő-e. Nem biztos, hogy kizárólag közgazdasági eszköztárral kellene ennek a kérdésnek nekifutni. Ez még akkor is igaz, ha a közjószág fogalmát a magyar szociológia egyik legnagyobb alakja, Andorka Rudolf professzor is használta ennek a problémakörnek az elemzésénél.
Németh cikkében, annak érdekében, hogy minél vadabbul támadhassa a liberális eszmerendszert, koncepciózus módon keveri a liberalizmust a feminizmussal és az egyházellenességgel. A kritika, amelyet Szent-Iványiék szemére vet, mármint hogy nem a témával foglalkoznak, sokkal inkább az ő cikkének a jellemzője. Miért gondolja, hogy csak a tények elferdítésével képes a liberális gondolatok ellen érvelni? Hiszen igaz az, hogy a liberalizmus minden erejével fellép a nők jogaiért, és igaz az is, hogy a szekularizált, világi állam híve. Azonban a liberalizmus minden szélsőséget elutasít, így egyházellenességgel vagy férfiellenességgel vádolni egyszerűen a tények elferdítését jelenti. A Generációs paktumajánlatban az egyház még említés szintjén sem szerepel. Szomorú látni, hogy a neoliberális gazdaságpolitikától való félelmében egy tudós szakember is eljuthat odáig, hogy mindent támad, ami a liberalizmussal kapcsolatba hozható. A neoliberális gazdaságpolitikát lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy sokszínű politikai filozófiairányzat minden gondolatát elutasítani több mint hiba.
A szerző a Liberális Fiatalok Egyesületének elnöke
Fenti írás, bevallom, meglepett. Mindenesetre örömmel fedeztem fel benne a liberálisainkra oly jellemző doktrinerség oldódását és az übermensch-hang visszafogását. Az utóbbi időben már volt részem hasonlóban: meglepve, de elégedetten hallhattam liberális politikustól, hogy Európa nem engedheti a korlátozás nélküli bevándorlást, mert képtelen annak társadalmi kezelésére, és ily módon még csak demográfiai problémáit sem tudja megoldani. Ez száznyolcvan fokos fordulat ahhoz képest, amit eddig hirdetett, szükségét érezte hát, hogy magyarázkodjon: ezt nem idegenellenességből mondja, hanem tények és folyamatok gondos mérlegelése vezette e felismerésre. Azokat, akik e gondos mérlegelésben legalább egy évtizeddel előtte jártak, egy nappal előtte jó liberális módi szerint reflexszerűen és kivétel nélkül lerasszistázta. Amikor e sorokat írom, már tudható, hogy a londoni terrortámadás elkövetői brit születésű brit állampolgárok. De nem britek, és – mint tettük mutatja – nem is akartak azok lenni. Második generációs bevándorlók, nem keresztény kultúrkörből. Vajon a történtek eléggé sokkolók-e ahhoz, hogy a liberálisok doktrinersége tovább oldódjon, és valamiféle társadalompolitikai felismerésre jussanak? Például hogy beszüntessék a kereszténység európai hagyományból való kitörléséért indított harcukat, amit az európai alkotmány körüli csatározások mindenki számára nyilvánvalóvá tettek. Ha liberális oldalról Magyarországon erre emberileg és szakmailag valaki képes lehet, az éppen Szent-Iványi István. Pető Ivántól, Vásárhelyi Máriától, Bauer Tamástól ezt elképzelni sem tudom.
Az írás hatására sincs okom változtatni azon véleményemen, hogy a döntően egyénben és az egoizmus kultúrájában és kevéssé vagy egyáltalán nem a társadalomban gondolkodó liberálisok nem tudnak mit kezdeni a demográfiai problémákkal. Egy fideszessel, egy szocialistával, egy magyar demokratával lehet erről diskurzust folytatni, egy szabad demokratával aligha. S az előző három miért vonja be az erről szóló beszélgetésbe a negyediket, ha tudja, azt fogja hallani, hogy ami nincs, arról minek beszélni? A mostani családpolitikai viták arról szólnak, hogy a szegénységen kívül létezik-e más társadalmi probléma. Az ellenzék szerint igen, a liberálisok szerint nem, a szocialisták pedig a liberálisok által gúzsba kötve próbálnak jobbik lelkiismeretükre hallgatni. Cikkemben nem vontam kétségbe a Szent-Iványi–Bóka-dokumentum (elsősorban oktatási) javaslatainak pozitív voltát, csupán azt kifogásoltam, hogy azokat demográfiai kontextusba próbálta illeszteni. Erre liberálisként egész egyszerűen képtelenek, nincs nyelvük hozzá. Elismerem, valóban túlterjeszkedem a bírálat tárgyán, de írásom végül is publicisztika.
A gyermek közjószág jellege értelmezésemben – néhai Andorka Rudolf professzor nyomán – annyit jelent, hogy felnevelésének költségeiből a köznek, az adófizetők összességének nagyobb terhet kell vállalnia. Az állam feladata az, hogy ezt technikailag kivitelezze. Ez valóban nem a standard közgazdaságtan közjószágfogalma, de ez talán nem okvetlenül baj. Sőt továbbmegyek: a gyermek annyiban és annál inkább tekintendő (ezen értelemben) közjószágnak, amennyiben hiánya veszélyezteti a társadalom folytathatóságát és fenntarthatóságát (ezek konzervatív értékek, a liberálisok számára viszont értelmezhetetlenek), ami ahhoz viszonyítandó, hogy a szülők generációja biológiai értelemben mennyiben termeli újjá önmagát. Ha ez biztosított, a gyermekek közjószág jellege csökkenthető vagy akár meg is szüntethető. Túlnépesedő társadalmakban pedig a meg nem született (s meg sem fogant) gyermek lehet a közjószág, ugyancsak a társadalom folytathatósága és fenntarthatósága érdekében.
Németh György
