A baloldali sajtó abnormális gyarlóságai

A pártosság pártossága című cikkében (Népszabadság, augusztus 15.) Révész Sándor a jobboldali sajtót az olyan gyarló, de normális lapok nevében vette tollvégre, mint a Népszabadság, ahol – mint írja – az „egyik 19, a másik egy híján húsz” vezércikk a tipikus, hiszen mindkét oldal megkapja a magáét. Révész médiadiagnózisával akár egyet is tudnék érteni, ha pusztán arról lenne szó, hogy szakmailag jobban képviselnének egy gyökeresen eltérő értékrendet, társadalom- és világszemléletet, és azokat, akik azt a magukénak vallják. Az „egyik 19, a másik egy híján húsz” elve azonban alapvető médiastratégiai okokból nem érvényesül.
Vegyük példának okáért a Révész által is említett Heti Hetest. A normalitásnak azt az Antall-kormány alatt rögzült baloldali alapelvét, hogy a humor ellenzéki, a „gyarló, de normális” sajtóban senki nem kérte számon a műsoron és senki nem elemezte azt a technikát, ahogy Verebesék szájukra veszik ugyan a baloldali kormányoldalt, de az eleve manipulatív kérdésekre adott zsigeri és gúnyos hahotával meg az erkölcsi szentenciákkal mindig az ellenzéki jobboldalt tisztelik meg. A „gyarló, de normális” sajtóhoz tartozó Élet és Irodalomban sem abnormális politikai egyoldalúságuk, hanem más természetű gyarlóságuk miatt ábrázolták fallosznak a műsor tagjait, mert különben egyik vezető munkatársa nem venné ki részét az ellenzéket abnormálisan nihilizáló (megsemmisítő) humorból.
A kezdetben monopolhelyzetben levő baloldali sajtó kritikai potenciáljának a sajátossága tizenöt évvel ezelőtt is az volt, ahogyan eleve különbséget tettek a két oldal között: az ellenzéki baloldal „gyarló, de normális”, mert határon belül van, „szalonképes”, míg a kormányzó (de sajtó nélküli) jobboldal nem az. A baloldali sajtó ennek megfelelően potens kritizálni a saját oldal szalonképes „gyarlóságát”, párhuzamosan viszont a másik oldal szalonképtelen bunkóságát szuggerálja. Mohón keresi tizenöt éve a bizonyítékot mondjuk Antall József és Boross Péter úri fasizmusára vagy Orbán Viktor nácizmusára és antiszemitizmusára, és arra, hogy Nyugaton mennyire viszolyognak a bugris magyar jobboldaltól. Ez az az értelmezési keret, amelyen belül a „gyarló, de normális” sajtó odamondogat mindkét oldalnak. Friderikusz Sándor megkérdezi Orbán Viktortól, hogy antiszemita-e, de Horn Gyulának hosszú évek óta senki nem vágta a szemébe ugyanezt, holott Horn Gyula miniszterelnök „bibsiket” emlegetett. A kormányfőnek tehát odamondtak, de a normális sajtó „gyarlón” behunyta szemét, mert különben buknia kellett volna a koalíciós kormánynak.
A jobbra mondogatás tétje mindig is az volt, sikerül-e általános szorongást vagy félelmet kelteni az országban, míg a balra mondogatás végül is azt az érzést keltette, hogy alapjában véve minden a normális mederben folyik – amíg a jobboldal hatalomra nem kerül. Elementáris, a Fidesz politikai alulkulturáltságát bizonyítani hivatott botrány volt abból, hogy Áder János az Országgyűlésben Medgyessy Péter fejére olvasta az Élet és Irodalom minősítését, hogy ő egy nagy rakás szerencsétlenség, ami közvetve igazolná, hogy a kormányfőnek odamondó lap mennyire normális. Csakhogy addigra Medgyessy már kegyvesztett lett, megszűnt a védettek közé tartozni, de csakis azért, mert biztosak voltak, hogy vele borítékolható a 2006-os választási vereség. Medgyessynek mennie kellett. A Fidesz és az ellenzéki sajtó addigi folyamatos bírálatát azonban, amik tételesen bizonyították a kormányfő szerencsétlenkedését, „gyarló” módon az européer politikai kultúra megsértésére hivatkozva söpörték le. Egy baloldali–balliberális hetilap bírálata tehát úgy lehet médiastratégiailag normális, hogy az azzal tartalmilag esetleg megegyező jobboldali bírálatot választásstratégiai megfontolásból diszkreditálják. Az Orbán ellen esélyesnek tartott, és ezért anti-Orbánnak is nevezett Gyurcsány Ferenc egoista és exhibicionista szerencsétlenkedéseit ezért nézik el.
A baloldali sajtó magasabbrendűségének jelenkori mítosza nem új keletű. Már a tizenöt évvel ezelőtti ellenzéki sajtóból tudni lehetett, hogy baloldali újságírók jobbak, szebbek, okosabbak, szemben a szakmailag dilettáns, tehetségtelen és mentális zavarokkal küszködő jobboldali újságírókkal. Pontosan úgy, ahogy az Antall-kormány és az MDF volt baloldali közröhej tárgyát képező politikai Mekk Elekek gyülekezete a Szürke Állomány (SZDSZ) és a Tapasztalattal Rendelkező Szakértők (MSZP) ellenében. Akkortájt úgy tetszett, hogy a „jobboldali sajtó” egy értelmetlen fogalom: egy újságíró nem lehet jobboldali, mert újságot írni csak baloldaliak vagy liberálisok képesek.
Ez az az időszak volt (de csak volt), amikor a szegedi intercityn tüntetőleg emelték fejmagasságba az ellenzéki Magyar Hírlapot (de már nem emelik), és egyetemi berkekben szinte illegalitásba kellett vonulnia annak, aki jobboldali és kormánybarát napilapot vett a kezébe. Akkortájt a társadalomtudósok – negyvenévnyi baloldali diktatúra után – jórészt a pártpolitikai baloldallal (SZDSZ, MSZP) rokonszenveztek. Jobboldali vagy konzervatív politológusnak lenni legalább annyira abnormálisnak tetszett, mint jobboldali újságírónak. Normális, azaz baloldali társadalomkutató lényegében csak normális, azaz baloldali sajtóban szólalt meg, máskülönben a „gyarló, de normális” sajtóban rövid úton abnormálisnak nyilvánították: minden ok nélkül leantiszemitázták, lenácizták, vagy kétségbe vonták szakmai hitelét és elmeállapotát.
A „gyarló, de normális” sajtóban ez a fajta abnormális gyarlóság teljesen normálissá vált. Személyes élményem ezen a téren az volt, hogy miután anno megjelentek az első publicisztikáim a Napi Magyarországban, a „gyarló, de normális” sajtó egy általam egyébként tisztelt képviselője egyszer azt mondta: ha nem akarom, hogy bértollnoknak tartsanak, publikáljak máshol is. A „gyarló, de normális” sajtóban megjelenő, általam egyébként tisztelt történész nemrég a Magyar Nemzetre utalva meg azt mondta, hogy korpa közé keveredtem. A két „gyarló, de normális” tollforgató annak ellenére mondta, amit mondott, hogy nekem eszem ágába sem jutna, mint ahogy nem is jutott, kifogásolni azt, hogy ők hol publikálnak. Még kiábrándítóbb volt, amikor egy baloldali társadalomkutató, aki tudta, hogy a Magyar Nemzetbe szoktam írogatni, dühösen nekem rontott, mondván, a Magyar Nemzet „egy szennylap”. Kérésemre, hogy igazolja állítását, azt az értelmiségihez méltatlan választ adta, hogy a lapot nem is olvassa. Véleményét, mint kiderült, az általa kiegyensúlyozottnak tartott sajtóból, az Élet és Irodalomból, a 168 Órából és a Népszabadságból kölcsönözte.
A baloldali lapok értelmiségi olvasói maguk is osztják a baloldali újságírók nárcisztikus szakmai önképét. A velük való beszélgetés során meglepő módon előbb-utóbb akkor is fontosnak tartják csepülni a jobboldali sajtót és dicsérni a baloldalit, ha momentán nem téma a (baloldali) sajtó. Mintha valamilyen politikai vagy ideológiai kötelességet teljesítenének. Révész hiába állítja, hogy a baloldali sajtó „odamondogat” a sajátjainak, ha a baloldali sajtó által szocializált baloldali olvasó arra van beállítódva, hogy a jobboldalról szóló olvasmányélményei alapján zárójelbe tegye a baloldali önkritikát, és borzadva forduljon el a jobboldali sajtótól, mert ha nem tenné, identitása és választási hűsége rendülne meg.
A baloldali sajtó és értelmiség egyaránt übermentsch identitása és politikai kultúrája összekapcsolásának evidens funkciója az, amit itt direkt Heller Ágneséktől vett kifejezéssel a felvilágosodásra büszke baloldali értelmiségiek „felvilágosulatlanodásának” nevezek. A saját értelmét korlátok közé szorító baloldali értelmiségi inkább kapható arra, hogy baloldali értékekkel hadilábon álló pártok és antibaloldali anti-Orbánok mellett antiintellektuálisan agitáljon. Diplomás baloldaliak köréből nyert intellektuálisan brutális élményem az volt a választási kampány idején, hogy a fideszesek állatok, vagy „más változatban” patkányok, akiket ki kell irtani, de legalábbis történelmi leckét kell nekik adni.
Munkában a „gyarló, de normális” újságírás.

A szerző politológus