A kormányzati sikerpropaganda árnyoldalai

A kormány által indított sikerpropagandát, mely szerint a magyar gazdaság kirobbanó sikeres, enyhén szólva vegyes érzelmekkel fogadta az átlagpolgár. Az idősebbeknek felrémlett az ötvenes évek propagandája és az abból következő „szem- és fülbetegség”, vagyis nem látom, amit hallok, és nem hallom, amit látok. A gazdaságpolitikusok és a statisztikusok számára jól ismert sajátosságról és annak kihasználásáról van szó: egy gazdaságra jellemző n számú mutatóból mindig ki lehet választani k számút, amely kedvező, és l számút, amely kedvezőtlen képet mutat a gazdaság állapotáról. És akkor még nem említettük a viszonyítási bázis és az időtáv megválasztásából következő lehetőségeket. A kormánypropaganda előszeretettel hivatkozik a magyar gazdasági növekedés ütemére európai összehasonlításban, de nem szívesen beszél arról, hogy ez a növekedés a tíz újonnan csatlakozott országgal összevetve vagy a világgazdaság növekedéséhez képest mennyire tekinthető magasnak. Ugyancsak pozitívumként említik a reálbérek és a reálkeresetek 2002 és 2005 közötti jelentős emelkedését, de arról már nem esik szó, hogy mindez milyen aránytalanul oszlik meg az egyes évek között, vagy arról, hogy a jelentős növekedés ellenére még mindig csak a rendszerváltás előtti szintet értük el.
A kormánypropaganda legnagyobb ellentmondása az egyensúlyi mutatók hanyagolásában van. Említés sem esik arról, hogy az államháztartási, a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg milyen jelentős hiánnyal küzd, és ebből következően az államadósság milyen gyorsan növekszik, s már a statisztikai trükkök bevetésével sem tudják elérni az illetékesek, hogy ne haladja meg a 60 százalékos maastrichti korlátot. Hasonlóképpen nem esik szó a sikerpropagandában a munkanélküliség növekedéséről és a foglalkoztatottság stagnálásáról. Mindezeket ellensúlyozhatónak véli a gazdasági miniszter a BUX index szárnyalásának és a külföldi tőkebefektetések emelkedésének bemutatásával. Holott valójában arról van szó, hogy a hazai termelői bázis híján a növekedés szükségképpen idéz elő külső és belső egyensúlytalanságokat. Ennek a kettősségnek a tartalmi kibontásához elég megnézni, hogy mit is jelez e két, kormánykörökben oly előszeretettel idézett sikermutató.
A gazdaság kirobbanóan jó állapotban van, hiszen a tőzsdeindex újabb rekordokat dönt, a húszezres álomhatár megdöntése után már a huszonkétezres cél van soron – szól a győzelmi jelentés. Arról azonban nagyvonalúan elfelejtik tájékoztatni a nagyérdemű közönséget, hogy a tőzsdén összesen negyvennégy vállalkozás van, amely – bármilyen mércét használunk is (árbevétel, nyereség, foglalkoztatás stb.) – csak a magyar gazdaság egy töredékét képviseli. Szó sincs tehát általános fellendülésről és szárnyalásról. Sőt, ha jobban utánagondolunk az összefüggéseknek, akkor még az sem állítható teljes bizonyossággal, hogy ebben a szűk vállalkozói körben valóban számottevő fellendülés valósult meg. Mert miről is van szó? A tőzsdére bevezetett nagyvállalkozások alapvetően olyan szektorokban tevékenykednek, ahol monopolpozíciójuk van, és ahol többnyire központi árszabályozás érvényesül. A nyereségük tehát nemcsak (sőt alapvetően nem) attól függ, hogy miként tudták tevékenységüket bővíteni vagy a termelékenységet fokozni, hanem hogy milyen árakon tudták realizálni a termékeiket. Ez pedig verseny- és árszabályozási kérdés. Konkrétan aktualizálva: a liberális szabályozás nagyobb lehetőséget nyújt az erőfölénnyel való visszaélésre, az árak és ezen keresztül a profit emelésére. Az extraprofit növekedése pedig szárnyakat ad a tőzsdének. (Érdemes felidézni, hogy a tőzsde szárnyalásai az elmúlt évtizedben szinte kivétel nélkül a szocialista–liberális kormányok idejére estek.)
Aligha véletlen egybeesés, hogy a 2001-ben még igen alacsony profittal rendelkező Mol Rt. az utóbbi években rekordnyereséget realizált, hiszen 2002 után a gáz ára az általános áremelkedés (infláció) többszörösével, mintegy 50 százalékkal növekedett. Hasonló kapcsolat fedezhető fel a gyógyszerárak emelkedése és a hatóanyag-termelők tőzsdei pozíciója között is. A nagyvállalkozások számláin halmozódó profit egy részét tehát a lakosság fizeti meg magasabb létfenntartási költségek formájában. Érdemes megemlíteni, hogy a miniszterelnökök vitáján Gyurcsány úr úgy próbálta beállítani a helyzetet, mintha az infláció mértékét nem meghaladó gázáremelés egyfajta állami támogatás lenne, amelyből a többet fogyasztó tehetősebbek kapnak többet, holott pont fordított a helyzet: az inflációt meghaladó áremelés a gázszolgáltató extraprofitja, amelyhez – abszolút értékben ugyan nem, de relatíve – erőteljesebben járulnak hozzá a kevésbé tehetős társadalmi csoportok, hiszen az ő jövedelmüknek nagyobb részét teszi ki a háztartásienergia-számla.
Más nagyvállalatoknál (például az építőiparban vagy az informatikában) pedig az állami megrendelések nagysága van közeli korrelációban az eredményességgel. Vagyis a tőzsdeindex alakulása az általános konjunktúra alakulása helyett sokkal inkább azt jelzi, hogy mennyire laza a központi árszabályozás, gyenge a versenyszabályozás, és osztogató az állam. A sajátos magyar viszonyok között a BUX index szárnyalása a megélhetési költségek emelkedésére és a költségvetési egyensúly romlására hívja fel a figyelmet. Ennek fényében nem teljesen világos, hogy mit is ünnepel Gyurcsány és Kóka úr.
Nézzük, mi a helyzet a külföldi tőkebeáramlással! Ennek növekedése kétségkívül jelezheti a magyar gazdaság iránti befektetői bizalmat egyfelől, másfelől pedig hozzájárulhat az ország technikai színvonalának és versenyképességének javulásához. Sajnálatosan azonban jelen esetben egyik pozitív lehetőség sem jön számításba. Versenyképességünk továbbra is igen gyenge, ennek igazolására elég csak azt megemlíteni, hogy a múlt évben ugyan 17 százalékkal nőtt az export volumene, a külkereskedelmi mérleg deficitje mégis öt százalék körül alakult, a folyó fizetési mérleg hiánya pedig meghaladta a 8 százalékot GDP-arányosan. Az összes export 70 százalékát előállító külföldi cégek még mindig csak olcsó bérmunkát látnak vonzerőként hazánkban. Erre utal az is, hogy az importnak közel 80 százalékát ugyancsak a külföldi tulajdonú cégek bonyolítják le (így biztosítják az itteni termeléshez az inputot). Az elenyésző hazai beszállítói hozzájárulás és a külső technikai-technológiai bázis egyáltalán nem emeli a magyar gazdaság versenyképességét és korszerűségét, csak a kiszolgáltatottságát fokozza.
Továbbá az is zavarhatja a tisztánlátást, hogy a tőkebefektetések közé beszámítják (egyébként teljesen korrekt statisztikai alapokon) az újra befektetett profitot. Ez nem más, mint az országban megtermelt jövedelem egy része, amelyet a külföldi tulajdonos nem visz ki, hanem itt használja fel. Vagyis ez zömében nem új befektetés, hanem a meglévő vállalkozások szinten tartása, esetleg bővítése. S mivel a GDP (bruttó hazai termék) az országhatárokon belül megtermelt jövedelemmel számol, függetlenül annak nacionáléjától, ezért ebben az esetben sokkal reálisabb lenne az újra befektetett profit nélküli új befektetéseket figyelembe venni csak. Vagy pedig a GDP helyett a GNI (a bruttó nemzeti jövedelem) nagyságát és növekedését tekinteni, amely csak a belföldi termelők által megtermelt jövedelmet tartalmazza.
Tudatában kell lennünk azonban annak is, hogy miközben a tőkebeáramlás igen fontos az ország számára – különösen most, amikor egyre gyorsul az eladósodás –, ez nem valami égi áldás, hanem súlyos kötelezettség. A bejövő külföldi tőke kamatot és/vagy profitot akar realizálni, amelyet a mi megtermelt jövedelmeinkből kell kiszorítani. Jól látható ez a folyó fizetési mérlegünk masszív,
8-9 százalék körül rögzült deficitjéből. Tehát a felhőtlen örömnek és ünneplésnek itt sincs helye.
Kétségkívül igaz, hogy az államadósság külső finanszírozása mind ez ideig nem jelentett különösebb gondot, annak ellenére, hogy az egyensúlyi mutatóink nem a legkedvezőbben alakultak, és az államháztartási kiigazítás is tovább késik. A finanszírozási lehetőségek rendelkezésre állásának két oka van: egyfelől a laza fiskális politikát korrigáló kemény monetáris politika, amely nem engedte az infláció elszabadulását, és a kamatokat viszonylag magasan tartotta (mintegy kockázati felárat fizetett a befektetőknek). Másfelől pedig a világgazdaságban lévő hatalmas likviditásbőség. A nagy mennyiségű, befektetési lehetőségre vadászó tőke ma már nagyobb kockázatot is hajlandó vállalni. Eddig a rossz egyensúlyi helyzetet ellensúlyozni tudta az EU-tagságunkból következő stabilitás és a monetáris unióhoz való gyors csatlakozásunk ígérete. Félő azonban, hogy mindkét pozitív várakozás alaptalanná válik, mert tovább késik az EU költségvetésének (és alkotmányának) elfogadása, és ugyancsak késni fog a magyar csatlakozás is az eurózónához. Ez viszont igen gyorsan megnövelheti a kockázatokat, s akkor a külföldi befektetők egyre kedvezőtlenebbnek értékelik a magyarországi befektetéseket, és megfordul a tőkeáramlás iránya. Ilyenkor viszont a nagy mennyiségű külföldi tőke ittléte nem előny, hanem hátrány lehet, a nagymértékű függőség miatt.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár