A közszolgálati média egyformásítása

Adott a kérdés: van-e összefüggés a közszolgálati médiumok fölött gyakorolt kormányzati befolyás mértéke, illetve a parlamenti választások végkimenetele között? Amíg a kilencvenes évek második felében létre nem jött a duális médiarendszer – kereskedelmi rádiók és televíziók tömkelegével –, mindenképpen létezett kapcsolat. Ennek lényege az volt, hogy az éppen hatalmon lévő kormánykoalíció többé-kevésbé az irányítása alá vonta a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót, majd annak rendje-módja szerint elveszítette a választásokat. Az Antall–Boross-kormány, amely már a kezdetektől belebonyolódott a médiaháború néven ismertté vált, roppant egyenlőtlen feltételek mellett folyó harcba, csupán 1994 tavaszán kezdett komolyabb átalakításokba a két közszolgálati médium személyi állományában. Hiába bocsátottak azonban el közel másfél száz rádióst, és vonták kormányzati ellenőrzés alá az MTV hírműsorait, a katasztrofális választási vereségtől ez sem mentette meg őket.
Az MDF-et követő Horn-kormány – miután kiélvezte a Demokratikus Chartában megizmosodott balliberális médiaelit elismerő hátbaveregetéseit – már-már magától értetődő természetességgel rúgott ki minden, nem baloldalinak számító televíziós és rádiós újságírót. A személyi összetételt és a műsorszerkesztési elveket tekintve a rendszerváltás előtti állapotok visszaállítása azonban hiábavalónak bizonyult: a Fidesz– MDF–FKGP hármas fogat a viharos erejű médiaellenszél dacára megnyerte az 1998-as választásokat. Ez az időszak sok szempontból bizonyult korszakváltásnak. Az ezer sebből vérző és mára szinte egyetlen paragrafusában sem betartott médiatörvény értelmében betörtek a piacra a földi sugárzású kereskedelmi csatornák, amelyek külföldi befektetők tulajdonában voltak. Offenzívájuk kilátástalanul mély válságba taszította az addig sem tündöklő Magyar Televíziót. Nem lényegtelen, hogy szintén ezekben az években vertek gyökeret a kommunikációs forradalom olyan vívmányai is, mint például az internet. Az Orbán Viktor vezette kormány a mitológiai Sziszüphoszt meghaladó erőfeszítésekkel próbálta megvalósítani a médiaegyensúlyt és a kiegyensúlyozott tájékoztatást. Ez utóbbi azt jelentette volna, hogy nem csupán a „Hajrá, MSZP!” jelszó követőinek van joguk a hírek kommentálásra és a kérdések feltételére, hanem ehelyett érvényesülhet az álláspontok sokszínűsége. Ezek a törekvések azonban teljes kudarcot vallottak. A napi-, heti- és havilapok piacán, de még a folyóiratok szintjén is, a kereskedelmi médiumokban, valamint az egyéb kommunikációs csatornákon (plakát- és sms-kampányok, internet) egyértelmű MSZP–SZDSZ-hegemónia alakult ki a 2002-es választásokra. A mobiltelefonokkal felszerelkezve harcba induló Werber-féle aktivista-hadsereg és az étert elöntő „Szabaduljunk meg a narancsuralomtól!” stílusú szlogenek erőfölényét csak részben tudta ellensúlyozni a Fidesz kampánygépezete, a vele szimpatizáló polgári sajtó és az éveken át példátlan intenzitással, perek és rágalmazások tömkelegével támadott egykori Országimázs Központ tevékenysége.
2002 nyarára a Fidesszel együtt elbukott a médiaegyensúly megteremtésének esélye is. A közszolgálati televízió kulcspozícióit, műsorsávjait újra elfoglalták a reggeli Nap-kelte riporterbrigádjától Friderikusz Sándoron át Juszt Lászlóig sorakozó, radikális baloldali elfogultságaikat és pártszimpátiájukat egy percig sem titkoló újságírók, akiknek egyetlen célja az volt, hogy megteremtsék és életben tartsák „A demokrata Medgyessy-kormány küzdelme az antidemokrata jobboldal ellen” című teleregényüket. Az azóta eltelt három évben mindössze annyi változás történt, hogy az alkalmatlanságát bizonyító Medgyessy helyébe egykori tanácsadója, a hatalom csúcsai felé Macbethként törtető Gyurcsány lépett.
A csődhelyzetbe került MTV-vel ellentétben a stabil pénzügyi helyzetét megőrző Magyar Rádió már nehezebb prédának bizonyult, hiszen az elnöki jogkörét mindvégig törvényesen gyakorló Kondor Katalin kitartott az Újhelyi István-féle éles hangú támadások és a Népszavától kiinduló rágalomhullám ellenére is. A rádió elnökének mandátuma azonban 2005. augusztus elsejével lejárt. Jelen állás szerint a Kondor Katalin által kinevezett Hollós János alelnök foglalhatja el ideiglenesen az elnöki hivatalt. A Gellért Kis Gábor MSZP-s kuratóriumi elnök által képviselt álláspont ismeretében véget nem érő jogi viták várhatóak az új elnök megválasztásáig. Ez azonban aligha fogja megakadályozni a koalíciót, hogy valamilyen módon ne állítsa a közrádió élére még az őszig saját bizalmi emberét; ha kell, akár törvénysértő módon is. A Kossuth rádió kiemelkedően magas hallgatottsága jelentősen befolyásolhatja a választások végkimenetelét. A vesztésre álló szocialista–liberális koalíció pártjai aligha fogják karba tett kézzel nézni, hogy a Vasárnapi Újságban vagy a Krónikában rendre olyan álláspontok hangozzanak el, amelyek ellentétben állnak Batiz András kormányszóvivő szemrebbenés nélküli kinyilatkoztatásaival, valamint a napilapokban folyamatosan szaporodó öles kormányhirdetésekkel (amelyek valójában a közpénzekből finanszírozott szocialista kampánystratégia szerves részét képezik). Amennyiben direkt politikai irányítás alá kerülne a Magyar Rádió, akkor itt is bekövetkezne az a szomorú helyzet, ami az MTV-nél már megszokottá vált. Értéktelen, még a kereskedelmi médiumok színvonalát is alulmúló gagyi műsorok lesznek majd körítve a „pártatlan és elfogulatlan” tömegtájékoztatás olyan fórumaival, amelyek szerint Varga Tamás (ki ne hagyjuk a reá aggatott epitethon ornanst: „a Fidesz egykori gazdasági tanácsadója”) az úgynevezett hazafiak és a demokraták új ellensége. Egy ilyen gyurcsányi hangosbeszélőben a legtermészetesebb dologgá lépne elő, hogy a több tízmillió forintnyi közpénzből finanszírozott sms-kampány legképtelenebb kérdéseivel is úgy foglalkozzanak a hírszerkesztők, mint „fontos és közérdekű” témával.
Ha a közszolgálati rádióban bekövetkezik a várható brutális politikai tisztogatás (a magyar nyelvvel csak részleges átfedésben lévő MSZP-kampánynyelven: „a közszolgálati tájékoztatás helyreállítása”), akkor elkönyvelhetjük, hogy a kormányzati gőzhenger az MTI és a Duna Televízió után elnyeli a Magyar Rádiót is, és így hónapokkal a 2006-os a választások kezdete előtt újabb fóruma teremtődik a manipulatív tömegtájékoztatásnak. Közben ki tudja, hány száz millió forint van még félretéve a szaporodó telefonos kampányokra és kolumnás újsághirdetésekre. Arra, hogy a „mi Fletónk” laza fickóként reklámoztassa magát a gondosan szelektált választói célcsoportok előtt, engedelmesen lihegő rádiós és televíziós mikrofonok kíséretében. Arra is mérget vehetünk, hogy Ron Werber várható visszatérése után a Fidesz mellett tömörülő polgári körök is komoly vetélytársat kaphatnak a választók háztól házig történő mozgósításáért folytatott harcban, amelynek durva módszerei egy percig sem fogják felzaklatni a véleményformálás vörös köntösbe bújt doyenjeit.
A Gyurcsány vezette koalíció pártjai – az egyre láthatóbb formában hasadozó MSZP és a túlélésért kapálózó SZDSZ – érzik: egy esetleges kormányváltás nem csupán a végrehajtó hatalom élén bekövetkező elitcsere lenne, hanem egyúttal egy politikusi nemzedék végső bukása is. Az Aczél György-i időkben kinevelődött, manapság pedig már kényelmes és légkondicionált luxusban élő politikusok, állami főbürokraták, illetve a velük szoros szimbiózisban élő média- és sajtóelit egy újabb, az 1998-ashoz hasonlítható vereséget nem élne túl. A mindenkori szocialista miniszterelnököt bizánci alázattal népszerűsítő – részben állami pénzekből fenntartott – hetilapok, kiadványok, a demokráciát kizárólag a posztkommunistáktól nem féltő úgynevezett „humoristák” és a mikrofonok melletti ücsörgéssel súlyos milliókat zsebre vágó, kényelmetlen kérdéseket kizárólag fideszes politikusoknak feltevő hírcézárok jövője függ attól, hogy a hazafiságát bőszen hangoztató Gyurcsány meg tudja-e fordítani a hátralévő hónapokban a politikai széljárást. Sikerül-e az MSZP nagy reménységének „Az egy pohár sör után is vezethetnél, haver!”-féle össznépi hülyítéssel vagy a végletesen kiszolgáltatott nyugdíjasok sokadik megtévesztésével összekaparnia anynyi szavazatot, amennyi elegendő lehet a kormányváltó hangulat megváltoztatásra?
Ha úgy adódik, akkor a koalíció a szovjet utódállamok gyakorlatát felidéző eszközökkel is habozás nélkül élni fog. A lukasenkói logika szerint a leghitelesebb és leghallgatottabb állami rádióadóra éppúgy szükségük van, mint arra, hogy Demokrácia csúfnéven gründoljanak egy újabb közszolgálati csatornát, amelyik kiadós mennyiségű termelési riporttal adófizetői pénzeken bizonygatná, mekkora fordulatot jelent az állítólag dübörgő magyar gazdaságban a száz lépés nagyszerű programja. Mindeközben a jobbközép kormányok ciklusaiban a sajtószabadságért való aggódásra egész publicisztikai életművet felépítő Vásárhelyi Máriát már alig érdeklik a közszolgálati tájékoztatásban uralkodó áldatlan állapotok, mint ahogyan az sem, hogy ebben az országban lassan képtelenség találni olyan kulturális rendezvényt, ahol nem villogna fel valamelyik miniszter kampánymosolya, vagy nem osztogatnak lufikat azok a listás MSZP-s képviselők, akik rendre úgy tüntetik fel magukat, mintha saját választókörzetük lenne.
Még bő tíz hónap, és ki fog derülni, mennyire lesznek vevők a választópolgárok az önmagát ünneplő és ünnepeltető Gyurcsány miniszterelnök úrra, az értéktelen politikai bóvlikkal kufárkodókra. Valamint arra, hogy befolyásolhatja-e a hatalomváltást az, ha elesik az utolsó, nem a Köztársaság térről távirányított közszolgálati média, a Magyar Rádió.