A magyar gazda pótkötele

Visszavonhatatlanul végzetessé váltak a mezőgazdaság súlyos szerkezeti problémái az agrárfejezetben történt előnytelen uniós megállapodás eredményeként. A kizárólag nagyüzemi gazdálkodás feltételeire szabott megállapodás következtében évről évre az ország szükségleteit és exportlehetőségeit rendre messze meghaladó gabonakészletek keletkeznek (búza, kukorica). Az értékesítés elé az unió előtti éveknél is nagyobb akadályok gördültek. Ugyanakkor a teljes hazai állattenyésztés válságba süllyedt. A hazai és külföldi piacok igényeit messze meghaladó gabonakészletek és a hazai igényeket sem fedező állattenyésztés lett a végeredmény.
A gabonafélék belső felhasználása lényegesen lecsökkent. A fő ok, hogy sivár eredményeket értünk el az állattenyésztési kvóták területén. A tejtermelő kapacitást évi 1,7 millió tonnára kellett leszorítani, holott a Cseh Köztársaság, de a lengyelek is nekik kedvező tejkvótákat értek el (a csehek évi 2,5 millió tonnát). Így a korábbi évek zuhanása után további több tízezer tejelő szarvasmarha (takarmányfogyasztó) esett ki. A sertésállomány csökkenését indokolta, hogy nagy a verseny. Korábban, 2003-ban sertéshúsimport-dömpinggel már kiszorították a magyar sertést a piacról. Az előző két-három évben hárommillió állattal lett kevesebb, ami a hizlalási ciklusban darabonként 300-350 kilogramm szemestakarmányt fogyasztana, ha fogyaszthatna. Ma nemcsak fél sertéseket importálunk, de jön be vágni való élő disznó is bőven a környező országokból és a nagy sertésgyárakból, Hollandiából és Dániából. Közben többtucatnyi vágóhíd is bezárt.
Nem különb a helyzet az ugyancsak szemestakarmányt fogyasztó baromfiágazatban sem, ahol ugyancsak kvóta nélkül termelhetünk, de nemcsak az uniós versenytársak kínálatával kell szembenéznünk, de özönlik be áru bőven a Távol-Keletről és Dél-Amerikából is. A potenciális takarmányfogyasztók itt is kevesebben vannak. Az egyedüli reménység a hízómarha-tenyésztésben lett volna, ha élünk a húsmarhatenyésztés adta lehetőségekkel, és felfuttatjuk a nekünk engedélyezett kvóta szintjére az ágazatot. Ez további 40-50 ezerrel több húsmarhát jelentene. Az állomány bővítésére nem készültek programok, saját erőből pedig a termelők képtelenek a beruházásokra. A lakossági fogyasztási szint nem változik jelentékeny mértékben, nem eszünk több kenyeret, zsemlét vagy más terméket, amihez gabonafelhasználásra van szükség. Az uniós elképzelések szellemének kitűnően megfelelt volna, ha a gabona egy részét nem a hagyományos élelmiszeripar irányába indítjuk el, hanem energetikai céllal használjuk fel. Több, jelenleg már működő uniós projekt bizonyítja, hogy ezt miként kell csinálni. Burgenlandban több zöldkukorica-bázison üzemelő biogázerőmű működik. Ezekben az erőművekben a szecskázott zöld kukoricát híg trágyával vegyítik, ami gázgenerátor hajtására alkalmas biogázt termel. A kis erőművek 0,5–1,5 MWA elektromos energia termelésére képesek. Lehetőség kínálkozna, hogy ugyancsak kukoricából etil-alkoholt, majd etalont állítsunk elő, és azt az üzemanyagba keverjük. Ilyen típusú technológiák a 80-as évektől rendelkezésre állnak. A brazilok már a 80-as évek nagy hitelválsága idején cukornádból állították elő az etalont, mert nem volt pénzük megvásárolni kőolajszükségletüket. Kukoricát minden további nélkül termelhetnek a gazdák, ráadásul a tetemes szárítási költségektől is megszabadulhatnának. Az etalon előállítási költsége kedvező, mindöszsze arra lenne szükség, hogy az üzemanyag-forgalmazók kötelező jelleggel bekeverjék az üzemanyagba az etalont, az állam pedig a bekevert mennyiség erejéig mentesítse őket a jövedéki adó befizetésétől. Ennek terhére ki tudnák fizetni az etalont előállító cégeket. Több millió tonna kukoricának lehetne ily módon helye. Több százezer tonna kőolajimporttól is mentesülhetne az ország, csökkennének a fizetési mérleg kiadási terhei.
Ha nem megy a megtermelt gabonakészletek hazai felhasználása, nem indulhatnak be az alternatív felhasználási programok sem, akkor nyilvánvaló, hogy sürgősen külső piacok után kellett volna nézni. Gondoskodni kellett volna a halmozódó készletek raktározásáról is. Piac adódhat az uniós országokban. Sajnos a kalászosok területén ez a piac csak néha-néha jelentkezik, mert kialakultak a hagyományos belső forgalmi körök. A szállítás Magyarországról több száz kilométerre komoly szállítási többletköltséget jelent, ezért nem versenyképes. Hagyományos kenyérgabona-felvásárlók a Földközi-tenger környéki országok, beleértve az észak-afrikai országokat. Oda viszont hajóval kell szállítani a gabonát. A lehetséges kikötők az Adrián találhatók, esetleg Constantában (Románia). Nagy mennyiségű gabona kiszállítása azon túl, hogy természetesen el is kell előtte adni, szintén akadályokba ütközik. Az országot 300-350 ezer tonnánál több készlet havonta nem tudja elhagyni. Ez azt jelenti, hogy ha a fizikai kiszállítókapacitás teljes évben teljes gőzzel üzemel, akkor 3,5-4 millió tonna készlet hagyhatja el az országot, feltéve, ha azt eladták. Felesleg pedig az idén és a következő években várhatóan több lesz.
Ha nincs piac, marad a pótkötél, az uniós intervenciós gabonafelvásárlás. Készleteket minden tagország ajánlhat fel. Az intervenció a piaci zavarok megszüntetésére szolgáló uniós intézmény. Azt a célt szolgálja, hogy a felesleges készleteket a termelők részére még rentábilis árszinten kivonja a piacról. Ezt követően közösségi szinten értékesítik azokat, vagy a közösségen belül, de inkább kívül. Ha tartós feleslegek támadnának, az unió exporttámogatást ad, néha a fuvarozási többletköltségek fedezetéhez is hozzájárul. Úgy látszik, még a pótkötelet sem sikerült a gazdák kezébe adni. Sikerült a termelők kedvét lelohasztani, és bevételeiket apasztani azzal, hogy az intervenciós felvásárlás csak ősszel kezdődik, holott a gabonakészletek már júliusban nőni kezdenek. Ez a finanszírozni képes kereskedőréteg malmára hajtja a vizet. A júliusi és augusztusi kereskedői felvásárlások és az ősszel érvénybe lépő intervenciós árak között tonnánként akár nyolc-tízezer forint árkülönbözet is jelentkezik. Intervenciós készletet pedig attól fogad el az állam, akinek ősszel ilyen készlete van. Az intervencióval már tavaly is nagy bajok voltak, az idén és az ezt követő években sem lesz ez másként. Előbb-utóbb az unió hatóságai is furcsának találják, hogy a teljes uniós intervenciós készlet 30-40 vagy 50 százaléka Magyarországról származik. Azon túl, hogy tetemes forrásokat köt le (millió tonnánként 90-110 millió eurót), rendre felveti a raktározás és a fizikai szállítás problémáit, de értelemszerűen azt is, hogy a felhalmozott készleteket majd exporttámogatásokkal kell a közösségen kívül értékesíteni. A magyar gabonafelesleget tehát kétszer is támogatni kell, egyszer amikor intervenciós készletként az unió megveszi, és egyszer amikor exporttámogatásban részesíti. Erre Brüsszelben is gyorsan rájönnek, és hazánktól sürgős intézkedéseket követelnek, olyanokat, amiket saját érdekünkben már eddig is meg kellett volna hozni. Ilyen az állattenyésztés versenyképességének növelése abból a célból, hogy a készletek az állatállomány növekedésén keresztül apadjanak. Az állattenyésztési alágazatokat a kormányzati intézkedések sújtották, és nem támogatták, ilyenek az eltúlzott és fedezet nélküli állatjóléti beruházások.
Megszólhat az unió minket azért is, hogy használjuk ki jobban gabonakészletünk energetikai célú lehetőségét, s ezzel növeljük gazdaságunk versenyképességét. Ilyen célok finanszírozására az első Nemzeti fejlesztési tervben nincsenek források. Csak remélhetjük, hogy a második Nemzeti fejlesztési tervben ezekre a célokra bőséges források lesznek. Az csak 2007-től indul, de addig még lesz két aratás. Az esetleges pozitív intézkedések hatásai legkorábban 2008–2009-től várhatók. Addig feszültséggel terhes évek elé nézünk. Az ország belefullad a gabonába. A raktárak dugig lesznek búzával és kukoricával, és fokozódik Brüszszel nyomása, hogy a saját érdekünkben tegyünk már valamit.