A posztkommunizmus bélyege a közéleten

A rendszerváltozás utáni történelmünk sokatmondó paradoxona, hogy nálunk a konzervatívok kényszerültek (volna) radikális szerepkörbe, míg a gazdasági és kulturális szférákban érintetlenül hagyott status quo védelme a baloldal érdekévé vált. Az ok nyilvánvalóan abban a sajátos szociológiai képződményben keresendő, amely rányomja bélyegét a hazai közéletre, s amelyet röviden a posztkommunizmus fogalmával írhatunk le. S amelybe a kommunista örökség mellett az antikommunizmusát föladó hazai liberalizmus is beleszövődött. Az alábbi írás amellett kíván érvelni, hogy ez a háttér a posztkommunizmusba való belesimulás informális ajánlatait elutasító magyar konzervativizmus lehetőségeit és stratégiáját máig hatóan nagymértékben befolyásolta. Miként? Mindenekelőtt úgy, hogy olyan irányvonal követésére késztette, amely a posztkommunizmusban rejlő kihívásra a leghatékonyabb választ kínálta. S nem feltétlenül arra, amit esetleg más körülmények között választott volna…

A káderelit a polgárosodás ellen
A posztkommunista establishment, vezető réteg a kapitalizálódás folyamatát kezdettől fogva következetesen el akarta választani a polgárosodástól, számolva azzal, hogy ez utóbbi folyamat távlatosan ellenfelének, a konzervativizmusnak teremthet bázist. A posztkommunizmus másutt kereste saját társadalmi alapját: egyrészt a káderelitből kialakult nagytulajdonosi körben, másrészt pedig (s ez biztosította számára a tömegtámogatást) az állam kegyeitől függő, kiszolgáltatott rétegekben. Azokban az emberekben, akiket joggal lehet – David Riesman terminológiájával – kívülről vezéreltként, saját hit és meggyőződés nélküliként jellemezni.
A piacgazdaság kiépítésének a polgárosodással való összekapcsolása a konzervatív tábornak volt alapvető érdeke, de igen gyorsan meg kellett tapasztalnia, hogy a politikai döntéshozatal jogának megszerzése önmagában keveset ér gazdasági és kulturális erőforrások nélkül. Milyen stratégiát választott – s ezáltal milyen arculatot öltött – a magyar konzervativizmus főárama ebben a helyzetben?

A patríciuserény
A válaszhoz szükséges egy rövid eszmetörténeti visszatekintés. A konzervativizmus dogmatikájának alapelve, hogy nincs egyetemes érvényű minta, minden kornak és minden nemzetnek meg kell alkotnia a saját konzervativizmusát. De ezzel együtt tény, hogy a konzervatív politika – és gondolkodás – történetén mintegy vörös fonalként húzódik keresztül két felfogás vetélkedése, amelyeket az alábbiakban nevezzünk patrícius és populista (népi) konzervativizmusnak. Az előbbi, melyet sok szerző elitistának nevez, a bajok végső okát az iparosodás nyomán kialakuló, a tradicionális kereteket és intézményeket felbontó tömegtársadalomban látja. S ezzel összefüggésben abban, hogy az autoritás forrásainak felszámolása a természetes hierarchia megszűnéséhez és az arctalan, a középszerűséget kanonizáló tömegdemokráciához vezet el. A másik, igazából csak a XIX. század végére kikristályosodott vonulat viszont kisemberpárti, elitellenes, s a rend fennmaradását nem a tömegek lázadásától félti, hanem a liberalizmussal vagy épp a szocializmussal rokonszenvező elitek uralmától. E tradíció tehát sokkal többet hajlamos a népre bízni: nézőpontjából a rendet nem az fenyegeti, hogy a tömegek túl akarnának lépni a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályain, hanem az elidegenedett eliteknek a racionalizmusba vetett hite.
A magyar konzervativizmus a rendszerváltozást követően – a világháború előtti hagyományaival is összhangban – először a patrícius változat irányában indult el. Antall József azt a német kereszténydemokrata eszmevilágot tekintette követendő mintának, melynek elvi alapjaira támaszkodva az NSZK-ban végrehajtották a gazdasági csodát a második világháború után. A konzervativizmusnak ez az irányzata a szociális piacgazdaság rajnai modelljének adaptálására törekedett: sikerült is a sokkterápia alkalmazását elkerülnie, de a gazdaság szférájában mégis sok tekintetben engedni kényszerült a liberális ortodoxia elvárásainak. A mérséklet és a törvénytisztelet tiszteletre méltó patríciuserényének gyakorlása nem segíthette a sikeres fellépést a rendszerváltozásra alaposan felkészült, a jogi kereteket jó előre kialakító nómenklatúra-elittel szemben. De az erőteljesebb politikához a szilárd társadalmi háttér is hiányzott: a patríciusszemlélet kulcseleme, az autoritás, a tekintély nem talált visszhangra a posztkommunizmus uralta közgondolkodásban. Az antalli MDF értékrendje és programja egyáltalán nem volt korszerűtlen – csak nem volt elég hatékony a posztkommunizmus mostoha közegében.

Közjó és nemzet
Az 1994-es vereség után, amely a rendszerváltozásra kidolgozott posztkommunista forgatókönyv megvalósulásával fenyegetett, a jobboldalt újjászervező Fidesz úgy döntött, hogy nem az öröklött rendszer átalakításának sziszifuszi munkájában felőrlődött, szélesebb bázis nélküli történelmi konzervativizmus feltámasztására tesz kísérletet, hanem új eszmei alapokon próbálja összefogni a jobboldal mainstream csoportjait. A fentebb alkalmazott megkülönböztetést követve: bár a Fidesz nem határozta meg magát konzervatívként (s erre volt is oka, mivel több nem konzervatív elemet is beemelt világképébe), tágabb értelemben mégis joggal minősíthetjük elvi platformját a populista (népi) konzervativizmus magyar változatának. Nem könnyű persze egyértelműen meghatározni a „populizmus” fogalmát: mivel igen sokféle, egymással ellenkező eszmei tartalomra alkalmazták e jelzőt, közös vonásként leginkább a politikai stílus, a sajátosan elitellenes, érzelmileg erősen telített retorika emelhető ki, amely különféle értékrendekhez kapcsolódhat. Ebben az értelemben beszélhetünk elvi síkon a konzervativizmus populista változatáról is, amelyet e sorok szerzője a Fidesz kapcsán inkább mozgósító konzervativizmusként határozna meg. A konzervativizmusnak ez a kissé talán atípusos, de semmiképp sem példa nélküli formája sokkal alkalmasabb érvrendszert kínált a megalvadt posztkommunista hatalmi struktúrák elleni határozottabb fellépéshez, a „több mint kormányváltás” programjának megvalósításához. S ezáltal a rendszerváltozás elmaradt erkölcsi társadalmi elfogadottságnak megteremtéséhez is. A magyar politikai közösség újraintegrálásának eszmei alapjává egy olyan jövőkép vált, amely a közjó és a nemzet fogalmának középpontba állításával sokkal szélesebb rétegeket tudott megszólítani, mint a legnagyobb hangsúlyt a jogállami keretek megtartására fordító, a kívülről vezérelt tömeghez a belülről vezérelt polgárok nyelvén szóló, az érzelmeket és a képzeletet sokkal kevésbé megragadó patríciuspolitika. E jövőkép számos kulcseleme jól illeszkedett a konzervatív gondolkodás hagyományos értékvilágához; a nemzet különösen kezdettől fogva vonatkoztatási csomóponttá vált. A tömegek szerepét illetően (nem alaptalan) aggályokat tápláló patríciuskonzervativizmussal ellentétben a mozgósító változat szinte természetes közegének tekintette a mediatizált tömegdemokráciát. A posztkommunizmusra adott reakcióként értékelhető, de a mozgósító stratégiába jól illeszkedett a konfrontatív politika vállalása, ellentétben azzal a kompromisszum-irányultsággal, amely a patrícius irányvonalat jellemzi. A neoliberalizmus doktrínáját a hazai konzervativizmus mindkét említett irányzata, igen bölcsen, a Bismarckra és Disraelire visszavezethető szociális konzervativizmus hagyományaihoz kapcsolódva, elutasította, a mozgósító változat azonban – a gazdasági patriotizmus jegyében – elődjénél többet bízott az államra. Kulcsszerepet szánt neki a polgárosodás társadalmi feltételeinek megteremtésében is. (Ez azért is figyelemre méltó, mert az angolszász világban a populista konzervativizmussal rokonszenvezők többnyire a korlátlan szabadpiac hívei.)

A hatékonyság dilemmái
A néphez fordulás eleme 2002 után még markánsabbá vált a Fidesz irányvonalában, előbb a polgári körök megszervezésével, a politikának a mozgalmi szférába való helyezésével, majd a „kisember” igényeinek előtérbe állításával, a szociális biztonság kellékeinek hangsúlyozásával. Az elmúlt évtized fényében bátran megfogalmazható: a posztkommunizmus ellenében a mozgósító konzervativizmus jóval sikeresebbnek bizonyult patríciusalternatívájánál. (Amelynek jelenleg nincs is igazi gazdája, bár lenne helye és funkciója a hazai politikai palettán…) A Fidesz tevékenységében a konzervativizmus olyan sajátos arculatot öltött, amely az adott körülmények között a siker talán egyetlen lehetséges stratégiáját tette lehetővé – és jó esélyt kínál a nemzeti-konzervatív tábor 2006-os választási győzelmére is. Más kérdés, hogy hosszabb távon a legnagyobb jobboldali párt aligha spórolhatja meg eszmei alapjainak és értékrendjének egyértelműbb megfogalmazását.

A szerző történész, politológus