A Sugár úti kaloda

2001 novemberének reményei arra jogosították a Magyar Állami Operaház közösségét s a két műfaj, az opera és a balett szerelmeseit, hogy a Rockenbauer Zoltán minisztersége alatt megháromszorozott költségvetési támogatás gyógyírt hoz majd a húszéves kereseti-felszereltségi lemaradás sebeire. Jobban megfizetett művészek és munkatársak jobb körülmények között jobb előadásokat szerettek volna létrehozni. Négy évvel később mindebből annyi látszik, hogy a pénzt visszavonták, az ígéreteket még vissza se, csak nem tartották be. A negyedik szakminiszter a harmadik főigazgatót nevezi ki, miközben jó, ha szeptemberben, legalább az évad kezdete után kiderül, mi is kezdődött el. Talán kínos kikötözöttség, talán hosszas vergődés. Talán a vég kezdete.
Petrovics Emil fő-zeneigazgató minapi lemondása az utolsó esemény az Opera lejtős sztorijában: ez persze a magyar zenei közélet egyfajta ünnepe is egyben. Szívekről gördülnek le kövek, sokan nagyot sóhajtanak: kvázi „országos fő-zeneigazgatói” posztján évtizedeket töltő potentát távozik most, úgy tűnik, immár visszavonhatatlanul a kultúra irányításából, első vonalából. A harmincéves kora óta vezető pozíciókban munkálkodó, eredeti hivatására nézvést zeneszerző távozásával befejeződik a rendszerváltás, legalábbis a klasszikus zenét illetően. Húsz év képviselőség a népköztársaság bábparlamentjében, pártkongresszusi fotók Kádár Jánossal, állások, művek, művészek, támogatások, ösztöndíjak, kitüntetések meg- és odaítélése… Gregor József minapi televíziós nyilatkozatának szavaival inkább az aranyi Epilógust kellene olvasgatnia Petrovics Emilnek, sokak szerint „élet és halál” egykori urának; a kérdés csak az, melyik sorra, strófára gondolt a basszista?
Akárhogy is dühöng, tudomásul kell vennie a 75 éves, rabiátus ex-főzeneigazgatónak, még ha művész is, hogy negyven év direkció után, bizony mások is jöhetnek. Kérdés persze, ha netán szakmailag valóban gyenge vezetés érkezett, akkor elítélhető-e a „tanár úr” megdönthetetlennek látszott vágya a tán örökké tartó irányításra? A vitát ma nem döntheti el senki, hisz ahhoz pontosan kellene tudni, hogy’ fungál majd az új rendszer, s le kéne futtatni a lefuttathatatlan gondolatkísérletet: miként alakult volna mindez, ha marad, és de facto első emberként marad Petrovics Emil. Mindazonáltal sem pusztán a főigazgató lemondatása, sem az újak felülkerekedésének opciója nem menti meg az Operaházat.

A múlt árnyai
Egy kis közelmúltidézés. Az MSZP– SZDSZ-kormány és első kultúrminisztere, Görgey Gábor azonnal, a kabinet esküje után szinte órákkal frontot nyitott: behívatta, majd megalázó elemeket sem nélkülöző procedúrával leváltotta az Operaház két vezetőjét. Az is tény viszont, hogy e falakon belül akkor már jelentős, jól érzékelhető lázongás volt a fiatalnak számító, alig egy éve fő-zeneigazgatóvá kinevezett Győriványi Ráth György karmesterrel szemben, míg a konfliktusokat sokkal jobban kezelő, de leginkább adminisztratív ügyvezetésre szorítkozó Locsmándi Miklós főigazgatónak kevés ellensége lehetett. Mégis együtt buktatták meg őket. Győriványi Ráth komolyan vette saját pályázatát, és markáns reformba kezdett: ma, évekkel később már nemigen vitatja senki céljainak jogosságát, a változások szükségességét. Ám, mivel a sebesség és az erőltetett menetű átalakítás levezénylési módja rengeteg vérveszteséggel, minden szinten, „tárban” érdeksérelmekkel járt, hamar megszervezte magát a vezetőpáros ellentábora. Hiába emelkedtek Orbán Viktor miniszterelnök döntése nyomán a jövedelmek átlagosan ötven-száz százalékkal (4 milliárd forint beépülő pluszjuttatás az Operaház számára 2002-től), a különben rátermett fő-zeneigazgatóból hiányzott a veszélyérzet és az empátia, a csendes tudósemberből pedig az erő – különös, „kétfejű”, hierarchikus mellérendeltségük folytán talán a hatáskör is.
Jóllehet a politikának semmi köze ahhoz, ki énekel legato, ki fog falsot vagy ugrik rossz lábtartással, úgy volt egyszerűbb aláásni az amúgy is földcsuszamlott Operaház helyzetét, ha a belső ellenzék pártharcok sarát fröccsentette Győriványi Ráthékra. Nem csak méltatlan, de aljas cselekedet is, hisz a két vezető sosem bújt a Fidesz szoknyája alá, és a Fidesz sem tekintett rájuk pártkinevezettként. Magatartásuk politikailag semlegesnek volt mondható, így hazug beállítással sikerült csak a szakmai és humánpolitikai problémákat pártköntösbe bújtatnia az ellentábornak.
Mindez a maszkabál nem akadályozta, csak segítette az MSZP–SZDSZ-gőzhengert: szempillantás alatt visszakerült posztjára a 2001-ben, mandátumának végén leköszönt Szinetár Miklós és Petrovics Emil – egyszerre, együtt. Szinetárt sosem volt, impozáns-díszes „intendáns-főigazgatói” címmel kínálták meg, Petrovics pedig ezúttal a fő-zeneigazgatói stallumot kapta (1986-tól egy ízben már az Operaház igazgatójaként ténykedett, székéből akkor infarktus miatt, idő előtt távozott). Bár – két vezető munkatárs elbocsátása kivételével – nem kezdődött átfogó boszorkányüldözés a kettészakadt Operaház „győriványistái” ellen, és arra is akadt példa, hogy a leváltott fő-zeneigazgató döntéseit helybenhagyták, ám a legfontosabb reformoknak azonnal vége szakadt. A teljesítmény (tehetség?) szerinti differenciálásra kitalált pluszjövedelmek hamarosan beépültek az alapbérbe – veszteséget ez nem okozott, csak az ösztönzőrendszer szűnt meg létezni. (Igaz, ezt az eljárást a rögtön megkezdődő elvonások is indokolták: a közalkalmazotti alapjárandóságot már nem lehet további elvonásokkal, fedezethiányra hivatkozva csökkenteni.)
Természetesen a változások elakadásával elcsendesedett a társulat, és a Győriványi Ráth György által előkészített új évad bemutatói, a felkutatott új vendégművészek s a stúdióba felvett magyar fiatalok sikerük révén már Petrovicsék szekerét tolták. Az Opera és az Erkel Színház látogatottsága, a bérleteladás felívelni kezdett, és a Szinetár Miklós személyiségére oly jellemző kedélyes nyugalom töltötte be az Operaházat.

Mit ér az érték?
Míg Győriványiék számos jelentkező közötti verseny során nyerték posztjukat, addig a Szinetár–Petrovics-tandem „felkérésre” foglalta el a pozíciókat, s ezen a látszaton túli tényen még a fő-zeneigazgató fél évvel későbbi „pályázata” sem változtathatott. Politikai hovatartozásukat tehát az is tudhatta, aki nem tudta vagy nem is akarta tudni. Szinetár érdeme viszont, hogy a Házban továbbra is politikamentes légkör uralkodott, és csak a menetrendszerűen érkező újabb elvonások-zárolások-visszatartások sűrítették tele feszültséggel a levegőt. Pártholdudvarba tartozásuk ellenére saját kormányuk hozta egyre kellemetlenebb helyzetbe őket miniszterei révén: végül Szinetárnak félévente kellett meglebegtetnie lemondását, ha a konkrét csődöt az intézmény legalább elodázni akarta. Barátja, Görgey után Hiller István pártelnök-miniszter is cserbenhagyta, végül Bozóki András cinizmusa tette be a főkaput – mint utóbb kiderült, nemcsak az Operaház költségvetési sarokszámának, hanem az intendáns-főigazgatónak, legvégül pedig Petrovics Emilnek is.
Bozóki sértőn zagyva pár mondata a „kevesebb pénzből el nem várt kisebb színvonalról” vagy arról, hogy az Opera pénzforgalma mellett néhány tízmilliónyi elfekvő számla természetes, a kormányzat hihetetlen érzéketlenségét mutatja intézménye iránt. És a művészetek, a kultúra iránt is, természetesen.
A vadonatúj, Hegyi Árpád Jutocsa nevével fémjelzett vezetői gárda kezébe is a kaszának kell kerülnie, ha a krachot elkerülni szeretné: az Operaház mai ellátmánya nem elég a járandóságokra sem. Az elvonásokból előállt, százmilliókban mérhető adósságát nem szanálja a fenntartó tárca, a kigazdálkodásnak egy útja marad, a spórolás minden téren. De ha elbocsátani kényszerülnek például az énekkar egy részét, nemcsak saját blokkrendszerük bevezetése válik lehetetlenné, hanem olyan speciális tudású munkaerőt veszít a magyar operakultúra, amely átlagosan öt nyelven harminc operaszólamot, ugyanennyi előadási, rendezési instrukciót visz el a fejében úgy, hogy máshol e kompetenciával elhelyezkedni esélye sincs. Mert Operaház csak egy van, ugyebár, és ez az egy anyagi helyzetének ellehetetlenülésével csak értékeinek hullajtásába kezdhet.

Baljóslat
Ha ma három óvodás venné kézbe a Magyar Állami Operaház irányítását, vagy ha Bill Gates, Soros és Gyurcsány Ferenc, három közgazdasági és privatizációs zseni együtt, akkor sem volna elkerülhető a műfajnak járó dotáció visszaállítása. Enélkül az Erkel Színház összeomlásra, az Operaház színpadgépészeti csődre, a társulat széthullásra, a művészi nívó pedig gyors süllyedésre van ítélve. Tavaly három premier maradt el: ha az új szezonban a három tervezettből kettő anyagiak okok miatt elszáll, akkor beáll a „színházi kóma”, és ekkor már Kesselyák Gergely, az alig harmincöt éves, most Petrovics örökébe kerülő új fő-zeneigazgató nyilvánvaló tehetsége sem segíthet.
De azt is ki kell végre mondani: Petrovics Emilt a közkeletű vélemény szerint szakmaszerte nem szerették, csak félték. Mások pedig segítsége által óhajtottak elérni valamit – így eshetett, hogy azok hozsannázták „aranybányának” tegnapelőtt, akik tegnap selyemzsinórt voltak bátrak saját nyaralójába leutaztatni. A komponista, aki valaha harmincévesen került az akkori Petőfi Színház zeneigazgatói posztjára, bajosan kritizálhatja volt asszisztensét, mai utódját éretlenséggel – ám az is igaz, hogy a Petrovicsot elvtársi módszerekkel, kitüntetés-üveggyöngyökkel lekenyerezni (lemondatni) próbálóknak fogalmuk sincs, kivel próbálták eljátszani ezt a kisded játékot. (Az pedig, hogy az új főigazgató, Hegyi 2007-es dátumú, friss komponálású operabemutatóval kínálja meg, a műfaj időtávjaival kapcsolatos teljes tájékozatlanságról tanúskodik.)
Ám Petrovics Emil kétségtelen, sőt imponáló lexikális tudásától, stílusismeretétől, élettapasztalatától még mindig nem jogosult „az Opera én vagyok”, a „Magyarországon csak én értek az énekhanghoz” vagy a „nálam nincs szereposztási tévedés” frázisok nyilvános használatára. Akkor sem, ha az utolsó ötven év egy kézen megszámolható, maradandó magyar operaszerzőinek egyike, akkor sem, ha két lábon járó, sajátosan ironikus, sarkos, bár néha kínosan igazságtalan zenei enciklopédia. Amikor pedig televíziókamerák előtt is elragadja az öntömjénroham, a néző szánalmat érez – a társulat, akinek vérére mentek a fenti megállapítások, gyanítom, mást is.

Epilógus
Május elején Szinetár Miklós megelégelte az őt delegálók pénzügyi packázását, és vette kalapját – „ikre”, Petrovics Emil, az ötvenéves barátság ellenére: maradt. A számára oly fontos pozíció, a döntési helyzet karmok közt tartása mellett bizonyára az a cél is vezette, hátha kvázi első emberré emelkedve „átteleltetheti” az Operaházat, míg valaki megérti végre, hogy ennyiből nem lehet kihozni a kiemelt nemzeti intézmény működtetését. Miben reménykedett? Hisz az olyannyira ízlése ellen való másik oldal kormánya is „csak bajt csinált azzal, hogy ideadta a milliárdokat”. (Mindenesetre a társulat ezzel került a magyar kereseti átlag közelébe, így ők kevésbé érezték megalázó mozzanatnak az apanázs 2001-es felemelését.) Ám akkor sem mondott még le, amikor kimentek a kaján levelek: mostantól énekeseinek esti fellépti díja felére csökken – épp az Operaház, tehát mindannyiuk érdekében… De arról sem jöttek hírek, hogy a fő-zeneigazgató attól a naptól a számára újonnan vásárolt hivatali autót puszta költségtakarékosságból ne használta volna, netán fél fizetésért járt volna be…
Petrovics Emil pár héttel későbbi, augusztus közepi távozta fellélegzés is, de az intézmény végső ellehetetlenülését ugyanúgy jelzi. Ha már ő is odadobta posztját… akkor a Magyar Állami Operaházat végképp kalodába zárták. A kulcs, amely egyben a pénzesláda nyitja is, ott fityeg Bozóki vagy főnöke nyakában, a szigetfesztiváli csocsózás alatt, PANKKK-ozás közben, mindenkor. Közben valakik az Operaháztól elvont kétmilliárdot használják, és jövőre még kapnak is hozzá: a vezetést elnyerő merész kvartetten kívül senki sem tudja, mennyivel csökken újra a költségvetési támogatás. (Az is megérne egy misét, hogy lett egy posztra kiírt pályázatnak négyszéknyi nyertese…)
Mindegy is, talán. Mert lehetnek tehetségesek az újak, Müller Péter Sziámi „stratégiai igazgató” itt is pezsgőzve rúghat ki sokakat, mint tette az A3 tévénél korábban, de a Szinetár-érában csúcsra járatott intézménybe több néző, bérletvásárló már nemigen hozható be, tehát nagyobb saját bevétel sem várható, legfeljebb eszeveszett reklám és a repertoár hígítása árán. (Adalékul: az Operaházban dologi PR- és reklámcélokra éveken át a teljes költségvetésnek mindössze 0,75 százaléka juthatott.)
Két út van tehát: a támogatás, a jogos juss visszajuttatása, vagy a generális leépülés. Az európaiatlanul kitessékelt, kiérdemesült Petrovics Emilnek pedig a zeneszerzői ihlet múzsája maga küldené a javallott Arany-költemény vágyának tárgyát: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán / Hova múzsám el-elvárnám.”

A szerző operaénekes,
2005 májusáig az Operaház kommunikációs igazgatója