Az állami szerepvállalás és a nagy rendszerek reformja

Nemzetközi tőkemozgást vizsgálók egybehangzó véleménye szerint nem az adókérdés a tőkeáramlás fő motiválója. Az azonban vitathatatlan, hogy a központi újraelosztás viszonylag magas magyar és európai szintje általában hátrányos a piacgazdaság fejlődése szempontjából, mert kevesebbet hagy a polgárok és a vállalkozók zsebében, kevesebb lehetőséget ad az önfinanszírozásra. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a költségvetés kiadási oldala nem determinál magas elvonásokat. Mégsem vethetjük el a kiadáskurtítás gondolatának további vizsgálatát.
Ha a tudásalapú társadalom követelményeinek közös pénzből szeretnénk eleget tenni, nem kevesebbet, hanem többet kellene a humán tőkére költeni. Vajon megoldja-e ezt a köz- helyett a magánszféra? S ha igen, ki és milyen áron? Sérül-e ezáltal a társadalmi igazságosság? Nem hozzuk-e vissza ezzel a gyakorlattal nem a rendszerváltás előtti, de a világháború előtti időket?
Tizenöt éve mondják mértékadó szakemberek, hogy elkerülhetetlen a nagy rendszerek reformja. Már a Nemzetközi Valutaalap (IMF) rendszerváltás utáni megszorító ajánlásai között szerepeltek hasonló javaslatok. A reformokat azonban mindenki másképp értelmezi. Szeretnék/szeretnénk úgy értelmezni, hogy az ésszerűbb költségfelhasználással érjünk el nagyobb hatékonyságot, s hajtsunk végre átstrukturálást a kiadási tételek között. Például, ha mérsékeljük a szociális kiadásokat, akkor növeljük a munkahelyteremtő támogatásokat. Ez nem jelent kevesebb, csak ésszerűbb kiadást.
Sajnos, úgy tűnik, a nagy rendszerek reformja többnyire csak a kiadások csökkenését jelenti. Szűkebbre kell venni az állam szerepvállalását a nagy rendszerekben: az oktatásban, az egészségügyben, az infrastruktúrában, a nyugdíjbiztosításban. Csakhogy ennek megvalósítása nem könnyű. Számtalan alapvető törvényt érint, és jelentős ellenállást válthat ki. Nem éppen szavazatgyűjtő lépés a demokratikus politikai rendszerben. Tudatosan felvállalni a megszorításokat, ehhez erő kell. Időben megtenni a kellő lépéseket, s nem engedni a pillanatnyi osztogatás adta jó érzés csábításának, ehhez meg nagy bölcsesség szükségeltetik. Ha nem tudunk kiadást csökkenteni, akkor viszont bevételt kell növelni, hogy ne növeljük a végletekig az adóssághegyet.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy vonzóbbak a pótcselekvések. Idetartoznak az örökös adó- és egyéb törvénymódosítások, a gyakori szervezeti változtatások, a személycserék. A látványos szócsaták a parlamentben, a mutatós beruházások avatása, a kérészéletű téli és nyári szórakozások biztosítása, a látványos petárdaragyogások illúziójának megteremtése. A reformnak nevezett lépésekről is gyakran bebizonyosodott, hogy csak álreformokról volt szó. Valakiknek jó volt ez is, valamire jó volt ez is. Mindenekelőtt a porhintésre. Hogy történt valami. Érdemi javulást azonban e reformok nem eredményeztek a gazdaságban.
Nézzünk néhány példát: a tb-önkormányzatok létrehozása az első ciklusban, majd megszüntetésük a harmadikban. Arra volt jó, hogy felduzzadjon az apparátus, többszöröse legyen a működtetési költség. Nyugdíjreform bevezetése, majd a felosztó-kirovó rendszerbe való visszalépés lehetőségének megteremtése, mert igen romlik a költségvetés helyzete a kényszerű visszautalgatások miatt. Hiszen a nyugdíjak fizetését az állam költségvetési eszközökből kénytelen kiegészíteni, mert a tb-alapból a nem oda kerülő járulékok hiányoznak. Kezdetben az volt az ideológia, hogy tegyük explicitté az implicit tb-adósságot a költségvetésben, mert ez a helyes. Hiszen a magánnyugdíjpénztárak megtakarítása éppen finanszírozhatja a költségvetés ezen intézményi változásból eredő hiányát, legfeljebb többe kerül, mert a mai generáció adójából kell a mai generáció megtakarításának kamatát fizetni. Aztán mégis bűvészkedjük ki az emiatt keletkező hiányt a költségvetési adatokból, mert túl rossz képet mutat az államháztartás egyensúlya. Sokan hivatkoztak rá. A bérarányos terheket valóban csökkentették e reformlépés kapcsán, ez reform, mert jó a vállalkozóknak. De ennek ára a költségvetés eladósodása volt. Ráadásul azzal, hogy a hiányt a költségvetésből pótoljuk, megváltozott a teherviselők szerkezete. A költségvetés emiatti adósságát, de legalább a kamatokat, adófillérekből kell kigazdálkodni, a teher tehát marad, csak más eloszlásban. Tovább hárítottuk a teher jó részét a következő generációra. Amely szintén csak adókból tudna fizetni, vagy a világ végéig görgeti majd maga előtt ezt az immár explicit, kamattal terhelt adósságot. Úgy én is tudok adót, járulékot csökkenteni, hogy az ebből eredő hiányt, a költségvetés adósságával, átcselezem a jövőbe!
Reformokkal és ellenreformokkal próbálkozunk tehát, különb-különb intézményi változásokat hozunk. Érdemi hatása a gazdaságra: semmi, vagy talán egy csekély mínusz, a felmerülő többletköltségek miatt.
Mondja erre valaki, hogy ez nem gazdaságpolitikai sodródás…

A szerző egyetemi tanár