Az értelmiségi elviselhetetlen könnyűsége

A rendszerváltozás óta folyik egy érdekes vita arról, hogy létezik-e pártatlanság, és vannak-e független értelmiségiek. A 90-es évized elején sokan előszeretettel használták ezt a titulust, de nagyon kevesen voltak közel ahhoz, amit ez a fogalom valójában takar. Sokan akartak a pártatlanság, függetlenség tartalmi elemei mögé bújva igazságot osztani és objektívnek tűnni, amihez a sajtó akkoriban (és még ma is) nagy felületet adott, de ez valójában keveseknek sikerült. A függetlenség pátosza elsősorban a baloldali, liberális elit prominenseit csapta meg, de a jobboldali értelmiség, újságíró-társadalom idővel egyre erőteljesebben mutatott rá arra (ebből egyébként nagy feszültségek is voltak), hogy e mögött valójában egy eszme, egy világkép – a baloldali-balliberális világnézet – kiszolgálása áll. Előre szeretném leszögezni: akkor is voltak független értelmiségiek, és ma már egyre inkább és egyre többen vannak, mert azt látják, hogy kifizetődő egyenlő távolságot tartania a különböző ügyekben. Az is egyre inkább megcáfolhatatlan tény, hogy létezik függetlenség és pártatlanság, de ez nem jelent világnézeti semlegességet vagy vélemény nélküliséget.
Régóta készültem erről a témáról elemzést írni, csak vártam az alkalmat. A türelem rózsát termett, és az alkalom megérkezett. Az egyik kormánypárti hetilap, A 168 Óra 2005. évi 16. számában interjút készített Vásárhelyi Máriával (Búcsú a médiától), és az interjú végén azzal a – már az újságírónak is feltűnő – kijelentéssel találhatta magát szemben az olvasó, hogy Vásárhelyi Mária „Az Orbán-kormány idején többet foglalkozott a médiával, mostanában alig”.
Az Élet és Irodalom hasábjain a médiaügyekről 1998–2002 között oly gyakran és hevesen megszólaló publicista 2002 óta alig hallatja a hangját azokról az ügyekről, amelyek igenis igényelnék a pártatlan, egyik oldal törvénysértéseit sem elhallgató értelmiségi kritikát. 2002 óta a médiaügyekről a sajtó jelentős részében csönd van, jóllehet nem egy és nem kettő visszásság történt ezen a téren, és csak a közszolgálati televízió és/vagy rádió ügyeiről jó néhány lepedőt meg lehetett volna tölteni. Ehhez képest 2002-ben öt, 2003-ban egy, 2004-ben újfent egy, 2005-ben pedig (eddig) egyetlen írás sem jelent meg az ÉS-ben Vásárhelyi tollából, és ez még nem is tartalmazza azokat a cikkeket, amelyek a többi sajtóorgánumban ugyancsak hasonló stílusban és tartalommal jelentek meg. Ehhez képest 1998–2002 között tizennyolc csak a médiával, ezen belül is a közszolgálati televízióval foglalkozó írás látott napvilágot, és az írások jelentős része valódi problémákat fogalmazott meg. A közlések gyakoriságából vagy azok elmaradásából arra is következtethetnénk, hogy 2002 óta az MTV anomáliái megszűntek, de a helyzet sajnos nem ez, sőt néhány esetben olyan eseményeknek is szemtanúi lehettünk, amelyek mellett a szakmája becsületéért – nem egyoldalúan – aggódó szakember nem mehetett volna el szó nélkül. Az a magyarázat pedig rendkívül átlátszó, hogy – mint Vásárhelyi nyilatkozza – „az ember egy idő után nem szeret hiábavaló dolgokkal foglalkozni”, mert választott szakmájáért az ember egy egész életen át felelősséggel tartozik. Arra gondolni sem merek, hogy a szerző azért nem foglalkozik behatóbban médiaügyekkel, mert a jelenlegi kormánykoalícióban a világnézetéhez közel álló pártok foglalnak helyet, és részese a visszaélésgyanús eseteknek. De a tapasztalatok nem nagyon engednek másra következtetni. Ezért van az, hogy az említett interjúban Vásárhelyi súlyosan ellentmond önmagának, amikor a dolgok hiábavalóságáról és a beszélgetés elején a demokrácia konfliktusairól beszél. Igen, a demokrácia konfliktusokkal jár: ki kell állni az értékeink mellett, és nem csak akkor, amikor a világnézetünktől távol álló kormány irányítja az országot. Érdemes megnézni néhány olyan esetet a magyar média világából, amelyet – az értékek melletti kiállás elvéből adódóan – szóvá kellett volna tenni.
Az első és talán a jelenlegi ciklus teljességére kiható döntés a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának féloldalú felállítása volt. Túl azon a tényen, hogy a pártok a közszolgálati műsorszolgáltatók közvélemény-befolyásolási képességét messze túlértékelik, és mindent meg is tesznek azok elfoglalásáért, ez a lépés a nagyobbik ellenzéki pártnak a közszolgálati magyar televízió felügyeletéből történő teljes kizárását jelentette, és ezt akkor is szóvá kell tenni, ha egyébként olyan párttal történik meg az eset, amellyel egyes elemzők nem szimpatizálnak. Máskülönben akár azt is gondolhatja a figyelmes olvasó, hogy bosszú, netán rosszindulat vezérli a médiával foglalkozó szakember(ek) kezét. Amikor a MIÉP „jóvoltából” az akkori ellenzéki pártok kimaradtak a testületből, dörgedelmes sorok jelentek meg a sajtó majd’ teljes spektrumán az akkori kormánypártok elvtelen viselkedéséről, hataloméhségéről, „kormánypárti megszállásról” és a kuratóriumok törvénysértő működéséről, a sajtószabadság eltiprásáról cikkezve. „A csonka kuratórium és az általa választott elnök legitimitása azonban (…) kérdéses, mert az egész eljárás élesen szemben áll a médiatörvény szellemével” – írta Vásárhelyi 1999-ben, a témáról szóló számos cikkei egyikében. De idézhetjük Kozák Mártont (jelenleg az MTV kuratóriumának SZDSZ által delegált tagja), aki 2001-ben a kuratórium illegitimitásáról beszélt („a kizárólag kormánypárti jelöltekből álló és ezért illegitim [tudniillik az alkotmánybírósági döntés csak legalitást adott, legitimitást nem] csonka kuratóriumi elnökségek…”), amikor megalakult a csak kormánypárti delegáltakból álló testület. És hogy milyen tájékoztatást biztosít a féloldalú kuratóriumi elnökség, arra ismét csak egy találó idézet: „hogy a csonka kuratórium miféle garanciát jelent a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülésére, arról nap mint nap bizonyosságot szerezhetünk a közszolgálati médiumok műsorait figyelve, és személyes tapasztalatainkat az ORTT műsorfigyelő szolgálatának adatai is megerősítik”. És persze nem maradtak ki az esemény kommentálásából a politikusok sem, Kovács László akkori szocialista pártelnök például így nyilatkozott: „csonka kuratórium, csonka sajtószabadság, csonka demokrácia”. A Magyar Hírlap szerkesztőségi állásfoglalásban ítélte el a Fidesz lépését: „Ami itt a médiakuratóriumok ügyében történik, az nem több és nem kevesebb, mint támadás a sajtószabadság és a demokrácia ellen. Szemérmetlen és cinikus.”
Az MTV kálváriája a kuratóriumi ügyeken túl többször is bírálat tárgya lehetett volna már a kezdetektől fogva a mostani kormányciklusban. Ahogy a Nap-kelte című műsornak a közszolgálati televízióba költöztetése, a Demokrácia csatorna tervezett létrehozása, a pápa halálával kapcsolatos híradások színvonala, a Híradó többszöri, médiatörvényt sértő hírszolgáltatása, a Fiala-ügy – amelyet az ORTT is súlyosan elfogultnak minősített – és még számos eset, amely túlment a törvényességen és az erkölcsiségen.
Korábban számos esetben érte kemény kritika a Magyar Rádió tevékenységét, főképpen a szerdai miniszterelnöki interjúkat. Az a tény, hogy Gyurcsány Ferenc regnáló miniszterelnök is igénybe veszi a közrádió ezen – egyébként világszerte gyakran használt – szolgáltatását, már nem váltott ki olyan elemi erejű tiltakozást, mint amilyet az Orbán-interjúk. Medgyessy Péter volt miniszterelnök trágár kézmutogatása egy soproni kampánygyűlésen sem érte el a médiumok nagy többségének ingerküszöbét, és ezt is nagyon kevesen tették szóvá. Azt a kormányzati gyakorlatot is súlyos kritikával kellett volna illetni, amely egyoldalúan válogatva az újságírók között, legtöbbször csak a kormányt kiszolgáló vagy ahhoz feltétlenül lojális zsurnalisztákat részesítette abban a kegyben, hogy elkísérhették külföldre a hivatalos magyar delegációt, vagy kaphattak meghívót bizalmas kormányzati háttérbeszélgetésekre. Az ilyen gyakorlatot következmények nélkül egyetlen demokratikus kormány sem engedhetné meg magának, de itt, Magyarországon ma még csak szóvá sem teszik ezt. Hol van az újságírói szuverenitás, a „független” értelmiség tiltakozása, amely oly sok, ennél sokkal kisebb jelentőségű ügyben jobboldali kormányok alatt képes volt a hangját erőteljesen hallatni?
Fontos lett volna széles körben ismertetni, hogy mennyire aránytalanná vált a politikai napi- és hetilapokban hirdető állami cégek reklámelhelyezési gyakorlata, mint ahogy erre éppen Vásárhelyi hívta fel a figyelmet. A 2002-es választások óta feltűnően nem, vagy csak kevésbé reklámoznak a jobbközép sajtóorgánumokban az állami cégek, és milyen arányt képviselnek a baloldali, liberális sajtóban, hozzájárulva például az egyébként színvonalas, de nem piacképes Magyar Hírlap fenntartásában… Érdemes végiggondolni, hogyan változott meg a liberális értelmiség hozzáállása egy állami sajtóalap felállításához, és milyen hevesen tudnak érvelni ilyen alap létrehozásának szükségessége mellett azok, akik korábban oly hevesen elleneztek minden a piaci mechanizmusokat figyelmen kívül hagyó, antiliberális beavatkozást.
A magyar sajtó többsége nem teljesíti a feladatát. 2002 nyara óta nem ellenőriz, nem oknyomoz, nem tájékoztat; nincs kedve a kritikához. Ami ma Magyarországon a közszolgálati médiaügyek megítélésében, hangsúlyozom: megítélésében történik, az szemérmetlen és cinikus, de semmiképpen sem szakmai. Olyan elfogult és egyoldalú elemzéseket, amelyek 1998 óta e témában születtek, egyetlen más tudományterületen sem olvastam.

A szerző PhD-hallgató a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén