Egyenlőség, vagy amit akartok

A mai koalíció vezetői folyton esélyegyenlőtlenségről, sőt igazságosságról papolnak. Még minisztériumot is gründoltak, hogy itt minden a politikai korrektség szóhasmenése szerint alakuljon – a baráti médiában. Régi törvény, hogy ha valami a vízcsapból is folyik, akkor azzal a valóságban baj van. A korlátlan liberális szabadpiaccal ugyanis csak az a baj, hogy esélyegyenlőséget utoljára talán akkor biztosított, amikor a piacot a Mari nénik kofálkodó árumennyiségei uralták. Ma már a tőkeerő dönt, s a beszerzési ár alatti értékesítés nagytőkés igazsága. Persze, ez a mai magyar „szociáldemokráciát” nem érdekli, hiszen azt a múltban Kun Béla és Kádár képviselte, s még véletlenül sem Vázsonyi Vilmos, Kéthly Anna vagy Peyer Károly, hogy a kicsit ódivatú marxista, de becsületes Mónus Illésről már ne is szóljunk.
Nem csoda persze, hogy a fent nevezettek nem kellenek e frissen kapitalizált burzsoáknak, akiknek értelmiségi holdudvara egyébként – kis módosításokkal – máig gyártja az osztályharcos történelemkönyveket. Ott is azokat gyűlölve, akik nem ügyeskedő zsiványsággal szerezték-privatizálták a nemzet közösségi javait, hanem legalább egyszer a hazának tett szolgálattal gazdagodtak. A verbálisan esélyegyenlőséggel házaló, kifakult vörösöknek s kiüresedett „liberális” szövetségeseiknek a közvagyon befejezett felosztása után már nincs szükségük vetélytársakra, mert persze teljes az esélyegyenlőség.
Ez a törekvés vált nyilvánvalóvá az új egyetemi felvételi rendszerben is, amely miatt normális demokráciákban olyan obskúrus miniszter, mint – a többszörös botrányokban is vétkes – Magyar Bálint, már régen és többször is megbukott volna. Mi is itt a dolog lényege? Ez az ultraliberális társaság az oktatásügy teljes felbomlasztásának folyamatában mindig az úgynevezett kimeneti szabályozást hangsúlyozta, vagyis azt, hogy nem érdekes, ki, miként s hol szerezte a tudását, ha a vizsgáknál bizonyít, akkor üdvözül. S most mit látunk? Bemeneti feltétellé tették a két felsőfokú nyelvvizsgát, amelyeknek megszerzése az ország diáksága nagyobb része számára lehetetlen. Lehetetlen, mert erre a középiskolák zöme – így vagy úgy, ezért vagy azért – alkalmatlan. Tehát az oly istenített esélyegyenlőségnek így nincs értelme. Nem is szólva arról, hogy a szintén istenített egyéniséget is kiiktatták a felsőoktatási felvételi folyamatból.
Az egyetemi felvételi vizsgáknak sok hibája volt. De az egyetemek képviselői „látták” a jelölteket. Nem mechanikus pontszám szerint, hanem mint személyiségeket, akiknek pontszámai – adott esetben – nem tükrözték azt, hogy mire van szüksége például egy hivatásnak. Nem véletlenül sülylyedtek egyre inkább a felvételi pontszámok. Ezek kifejezték azt, hogy a jövendő értelmiségijelöltjei – az oktatáspolitika modern liberális, kiüresített bornírtságainak megfelelően – egyre kevésbé voltak képesek megfelelni az értelmiségi hivatás minőségi követelményeinek.
S erre most triumfál egy ultraliberális atyafi, egy Magyar Bálint nevű jóember, akinek – mint ez már többször kiderült – halvány sejtelme sincs a pedagógiáról, az iskolák egyenlőtlenségeiről, s arról, hogy az oktatás-nevelés nem lehet a liberális doktrína képviselője. Arról tehát, hogy a nevelés a közösség értékelvű kifejezése, és nem annak regisztrálása, hogy – például – ki hány évet tudott eltölteni szülei költségén más anyanyelvű területen. Magyar Bálintnak és szuperokos tanácsadóinak nem látszik felderengeni az – vagy éppen hogy nagyon is –, hogy egy ifjú ember szüleitől független képviselője a jövőnek. Ehhez persze már nem elsősorban „liberálisnak” kellene lenni. A Magyar Bálint által képviselt „liberális” pedagógia mindenhol és minden elemében sokszorosan megbukott. Az egyénre (a jómódú családok gyerekeire) kihegyezett iskola, az atomizált, osztályközösséget nem ismerő, szakbarbárságra vezető, liberális választásos elképzeléseknek ugyanis a közösség szempontjából nincs értelmük. Az iskola és a nevelés viszont közösségi érdek, s nem karrierépítési lépcsőfok. Az egyén kibontakozása (nem „önmegvalósítása”) éppen a közösség szolgálatában kellene, hogy megtörténjen. Ezt még Szemere Bertalan is így gondolta, akivel időnként a kései utód henceg.
A gyakorlati, alkalmazható tudás régi ostobaságával házaló miniszter és csapata nem képes megérteni, hogy a lét értelme csak részben az egyéni hasznosíthatóság. Az a tény, hogy neki – úgy látszik – kevés köze van népe nagy, nehéz helyzetű tömegeihez, még nem elegendő ok a nevelés-oktatás közösségi céljainak felmondásához.
Az elitista liberalizmus már száz éve megbukott Európában. Ez hozta nyakunkra azt a kommunizmust, amely ellen – elvileg – Magyarék is küzdöttek, mielőtt szövetségesei lettek az új népámításnak. Nem kellene szakmai nagyképűséget tanúsítani olyan ügyekben, ahol immár nincs valódi szakmai mozgástér. Magyarék egy kicsi szubkultúrát képviselnek akkor is, ha pillanatnyilag – a politikai hatalom miatt – „trendik”. A történelem hamar túllépett mindig azokon, akik az uralomban s nem a szolgálatban gondolkodtak. Ezért Magyaréknak kevés idejük van. A tiszta pénz uralma ugyanis mindig rövid. Ha fundamentalista lennék, megtérésre szólítanám Magyar Bálintot – ha érti még egyáltalán azt, hogy ez mit jelent.

A szerző történész, egyetemi docens