Esterházy Péter, a stílusművész

A jelek szerint alaposan kijött a sodrából Esterházy Péter, miután elolvasta Fejtő Ferenc múltjáról szóló írásomat (Fejtő Ferenc hamis mítosza, Magyar Nemzet, augusztus 17.). Az Élet és Irodalomban közölt hét végi kirohanásában Esterházy éppen úgy jár el, mint annak előtte az írásomra reflektáló Fejtő Ferenc és Várkonyi Tibor publicista – egyetlen tényállításomra sem reagál. Mindannyian mélyen hallgatnak Fejtő múltjának kínos epizódjairól. Ezek sorában csak hármat említek. A háború után a párizsi kritikus a Vörös Hadseregnek tulajdonította a földreformot, 1946–47-ben marxista szemléletű cikkeket közölt magyarországi lapokban, 1955-ben a Le Monde-ban pedig hangsúlyozta, hogy a szovjet csapatokat azért nem szabad kivonni Magyarországról, mert az antikommunistaság antiszemita hangsúlyt kapna, s a kiürítés alkalmat adhatna rendzavarásokra, pogromokra, fasiszta jellegű államcsínyekre. Bár cikkében Esterházy furcsa módon Orbán Viktort is előcitálja öt-hat alkalommal, Fejtő Ferenccel természetesen nem az a fő baj, hogy a Népszabadságban kioktatta a volt miniszterelnököt. Sokkal zavaróbb körülmény, hogy Medgyessy Pétertől kapott állami kitüntetésének birtokában és a baloldal felkent sztárjaként tette mindezt, mintha egyáltalán nem is lett volna előélete. Nos, a jelek szerint Fejtő Ferenc múltja sem szeplőtelen, éppen ezért kétszer is meg kellene gondolnia, kinek osztogat történelmi leckéket.
Mindez azonban együttesen sem lett volna elegendő, hogy Fejtő-ügyben újra írásra ragadtassam magam. Esterházy Péter ÉS-cikke azonban számos kételyt ébresztett bennem, nagyjából hasonlókat, mint Fejtő Ferenc esetében. Esterházy – miután felrója, hogy szerintem József Attila már-már a barátságnál is többet jelentett Fejtő számára – a következő sorokat vetette papírra: „Már-már. Ekkor – mégiscsak – nagy levegőt vettem, s noha mind a mamámnak, mind Gizellának, a gépírónőmnek, ha élhetek ezzel a genitívvel, ígéretet tettem, hogy lehetőség szerint nem beszélek csúnyán, és a bűnre vezető alkalmat is elkerülöm, arra gondoltam, hogy a magyar nyelvnek, múltnak, hagyománynak, szellemiségnek, önbecsülésnek, keresztény neveltetésemnek, piarista diák múltamnak, a józan észnek és egyáltalán a nemzeti fölemelkedésnek, valamint a Professzorok Batthyány Körének tartozom annyival, hogy ennek az izének a micsodáját csöndben elküldjem a picsába, már-már.”
Íme, az érvelő Esterházy. A kulturált, humanista író. Közép-Európa élő lelkiismerete. A mindenféle emberszeretet kinevezett prófétája. Ha még nem világos: az „izé” én lennék, a többit tessék újra elolvasni.
Egyfelől megnyugtató érzés, hogy Fejtő-írásom telibe talált, alighanem mindenben igazam lehet, ha Esterházy ellenérvként mindössze egy kiadós alpáriságot tudott kicsiholni magából. Másfelől határozottan az a véleményem, hogy az „Így gondozd a magyarodat” szerzőjét magára valamit adó ember egyszerűen nem veheti komolyan. (Aki nem ismerné, egy részlet Esterházy mélyen szántó „hangjátékából”: „A csokorba kötött magyart szétbontjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük vagy kalapáccsal zúzzuk.”) Esterházy köre szereti független alkotóként láttatni a szóbűvész írót, de sokasodó politikai megnyilatkozásait és az efféle kifakadásokat tekintve ez a vélemény alighanem tarthatatlan.
Mindezeken túl azt javaslom Esterházynak, hogy amikor állandósul benne a rossz érzés, ne diktáljon a gépírónőnek vagy a kedves mamának. Ha viszont megtörtént a baj, és elragadtatta magát, semmiképpen se küldje be a szerkesztőségbe tehetetlen dühe effajta lenyomatait. A dolgok természetéből fakadóan az írás ugyanis megjelenhet, különösen az ÉS-nél, ahol az utóbbi időben boldog-boldogtalan trágárkodhat kedvére. Válaszomat azért is közlöm a Magyar Nemzetben, mert nálunk már olvasószerkesztői szinten fennakadnak a csúnya szavak.
Esterházy Péternek nem árt emlékezetébe idézni: írásának hangvétele őt minősíti, és mindehhez semmi köze piarista iskolának, önbecsülésnek és így tovább. Attól, hogy valaki a véletlen folytán történelmi nevet visel, és írónak nevezi magát, még megütheti a csőcselék hangját, amint azt a mellékelt kifakadás is bizonyítja. Ha azonban így tesz, viselje ő mérhetetlen gyűlöletét, azaz éljen együtt vele. (Gondolatkísérletnek mindenesetre megjárja: hogyan reagálna a német közvélemény, ha egy európai rangú írójuk, például Günter Grass útszéli hangon oktatna ki valakit a nyilvánosság előtt?)
Ha jól értem, Esterházy úgy véli, a cikkemben szereplő „barátságnál is többet jelentett számára” kitétel valamifajta homoszexualitást sugall. Ismét alaposan téved. Bár Esterházy és barátai a legszívesebben homoszexuálisokra és heteroszexuálisokra osztják fel a világ népességét, és dühös cikkének is a Kis magyar pornográfia címet adta, nem erről van szó. Nem én tehetek róla, hogy Esterházynak, a viccbéli Mórickához hasonlóan, mindenről ugyanaz jut az eszébe. (A Fejtő-üggyel kapcsolatban némileg meglepő módon leszögezi például, hogy „nincs baloldali meg jobboldali pina”, ami az ő köreiben nem is feltétlenül hasznos észrevétel.) Nem, senki nem beszél itt homoszexuális vonzalomról, hacsak nem Esterházy. Amikor Fejtő Ferenc a barátságnál is többet érzett József Attila iránt, akkor rajongott érte. Fejtő kétségkívül rajongó, ami önmagában nem is lenne baj, ha Esterházy szexuális rögeszméjénél fogva nem szimatolna minden ellenvélemény mögött „nemzeti érzelmű magyar heteroszexuálisokat”, merthogy erre is kitér szösszenetében, hogy miért, azt tőle tessék megkérdezni.
Rajongani József Attiláért mindenkinek szíve joga, de kiváltságokat építeni pusztán annak tényéből némiképp visszatetsző. Ha bármiféle kétségünk akadna afelől, hogy Fejtő a barátságnál is már-már többet, egyoldalú rajongást érzett a költő iránt, olvassuk el az Indexnek adott április 11-i interjúját, amelyből megtudhatjuk, hogy Fejtő Ferenc nem újdonsült feleségével, hanem József Attilával töltötte nászéjszakáját (lekésték a villamost, és együtt lófráltak). A következő Fejtő-idézetek mind-mind az egyoldalú rajongás bizonyítékai:
„– Na, milyen? – kérdezte. – Tetszik? Mintha csak az új nyakkendőjéről lett volna szó. – Csodálatos, borzalmas – mondtam és kértem, olvassa fel még egyszer. (…) Miután másodszor is elmondta, megkérdeztem tőle:
– Édes Attila, mondd, ez így is van?
– Így van – felelte.
– De hiszen ez rémes – motyogtam.
– Szép vers? – kérdezte, mintha más nem is volna fontos.
– Több mint szép – mondtam.”
„A Nagyon fáj-t a telefonba olvasta fel, amikor egy éjszakai virrasztás után elkészült vele. Erre az animális ösztöniségű, meztelen, szemérmetlen, sikoltó panaszra és kozmikus uszításra azt mondtam akkor, élveteg döbbenéssel: Nagyon, nagyon szép. S ő azt felelte a telefonba, boldogtalan-boldogtalanul: Nagyon, nagyon fáj.”
„(József Attila) olyan barátságosan fogadott, oly meleg és érdeklődő volt, hogy szorongásom egy pillanat alatt elmúlt. Mikor megmondtam neki, mennyire tetszettek versei, felragyogott a szeme, boldog volt és hálás. Aztán előszedett néhány újabb költeményt és elmondotta őket, lesve a hatást.”
A jelek szerint Fejtő ugyanazt a szerepet töltötte be József Attila patrónusaként, amit Hatvany báró Ady Endre mellett. Árnyékként követte a zsenit, mert ő maga árnyékszerepre rendeltetett. Istenítette a tehetséget, mert neki nem adatott meg, hogy géniusz legyen. Igaz, hogy önzetlenül segítette pénzzel, kapcsolatokkal, de ugyanakkor kizárólagos tulajdonaként láttatta életében és holtában. Fejtő Ferenc ezért nem szívlelte a költő társát, Szántó Juditot, és egyáltalán mindenkit, akiben vetélytársat sejtett. Ha valaki nem születik zseninek, a sorsa a rajongó szerepére korlátozódik. Tudja ezt Esterházy is, aki szintén rajongó, ráadásul a legelvakultabb fajtából. Dagályos mondataiból kihámoztam, hogy én állítólag megkérdőjeleztem Fejtő magyartudását. Csakhogy ezt nem én mondtam, Esterházy Illyés Gyulával vitatkozik, aki 1978-as párizsi látogatása után tárgyilagosan megjegyezte, Fejtő „már akkor is franciául fogalmaz, ha magyarok számára ír, mással fordíttatja le”. Amit mostani cikkében Esterházy állít, alighanem többet árt, mint használ Fejtőnek, hiszen a köznevetség határát súrolja: „Aki hallotta már Fejtőt beszélni, mondjuk, kapásból, fölkészülés nélkül valamihez hozzászólni, és hallhatta azt az árnyalt, bonyolultan rétegezett beszédmódot, a ténylegesen nyomdakész mondatokat, és bárhányszoros alárendeléssel is kúszott a mondat előre, mindig visszatalált a főjéhez, lett mindig állítmány, a megfelelő – az közvetlenül átélhette a magyar nyelv nagyszerűségét, és megengedhetem, kissé túlzón, ujjongva gondolhatott arra, hogy ő is e nyelven beszél, hallgat, él.”
„E nyelven hallgat és él?” Ennek bizony semmi értelme, de akad ennél nagyobb baj is. Amíg Esterházy ujjong, hogy a fejtői nyelvet beszéli, mi azért halkan kérdezzük meg: milyen műfajban alkotott maradandót a párizsi csodaember? Ismerjük legalább egyetlen középszerű novelláját? Nagyregényt, drámát írt talán? Verseket? Minden, amit hosszas kutatás után magyarul találtam, a harmincas évek népi-urbánus vitájában eleresztett néhány hozzászólása, érzelgős vallomások József Attiláról, egy-egy történelmi tanulmány, a legutóbbi időkben pedig az Orbán Viktornak címzett történelmi kioktatás. Édeskevés ez a magyar irodalom csarnokába való bebocsáttatáshoz, még akkor is, ha élőszóban „lett mindig állítmány”, ahogyan Esterházy, ismételten csak rossz magyarsággal, leszögezi.
Végezetül még egy jó tanács Esterházy Péter számára, bár meglehet, hogy a jelentőségét fel sem fogja az ő külön bejáratú, gyűlölök-szeretek világában. Ellenszenv és rokonszenv között létezik átmenet a tollforgató ember számára: a tárgyilagos bírálatra törekvés. Fejtő Ferencről szóló írásomban nem személyeskedtem, ezt még mítoszának szerelmesei is igazolhatják. Kizárólag a tényeket idéztem. Azonban bármit írjon is egy másként gondolkodó, soha nem vetemednék arra, hogy Esterházyhoz hasonlóan válogatott sértések özönét zúdítsam valakire, csak azért, mert nem értek egyet vele. Hogyan is fogalmazott Voltaire? „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Nos, ha az életemet nem adnám is Esterházyért, de a véleménykülönbség jogában hiszek. És egy percig sem gondolom, hogy csalhatatlan ember lévén ide, oda vagy amoda küldhetnék bárkit, csak azért, mert egy borús augusztusi délutánon, amikor otthon ültem a babérjaimon, kezembe akadt egy nekem nem tetsző újságcikk. Kár, hogy így alakult, de a Fejtő-mítosz után legalább Esterházy-ügyben is tisztábban látunk, habár illúziókat eddig sem tápláltunk a Kis magyar pornográfia szerzőjével kapcsolatban.