Gazdasági növekedés és külső egyensúly

Központi Statisztikai Hivatal munkatársai szerint van kis hazugság, nagy hazugság és statisztika. A józan öngúny azonban nem azt jelenti, hogy a hazai statisztika rendszer elmaradottabb volna, mint mondjuk nyugati társai, hanem azt, hogy éppen azok tudják a legjobban, hogy mekkora bizonytalanság, esetlegesség és általában módszertani nehézség van a statisztikai adatgyűjtésben, akik e munkát végzik. Ennek ellenére sokoldalú elemzéssel megbízható értékítéletek mondhatók. Rögtön hozzá kell azonban tennünk, hogy ezek az ítéletek erősen függenek az elemző értékrendjétől. Ugyanazokat az adatokat (például a jövedelemelosztás esetében) az egyik elemző teljesen rendben lévőknek találhatja, míg a másik számára túlzottaknak tűnhetnek. Egy kosár lehet félig tele és félig üres is, ha ugyananynyi alma van benne.
A továbbiakban két területen szeretném bemutatni a számok mögött létező valóságnak azt a szeletét, amelyről sem a kormánypártok, sem az ellenzék nem beszél, és ami – úgy tűnik – pusztán maroknyi közgazdásznak fontos, akik nem akarják magukat megadni az uralkodó (neoliberális) közgazdasági szemléletnek. Ez a két terület a gazdasági növekedés és a külső egyensúly.
Nézzük először a gazdasági növekedést! Az 1993-as mélypont után a GDP növekedésnek indult, és 1996–2001 között európai viszonylatban dinamikusnak számító évi 4,6 százalékos átlagos növekedési ütemet ért el. Ez igen örvendetesnek tűnik, ha azonban a számok mögé nézünk, hamarosan kiderül, hogy a növekedés mögött fele- részben a Magyarországon megtelepedett multinacionális iparvállalatok exporttevékenysége áll. E vállalatok jellemzője, hogy teljes egészében külföldi tulajdonban vannak, az olcsó munkaerőn kívül más módon nem kapcsolódnak a magyar gazdasághoz (importalkatrészek összeszerelését végzik), adót pedig alig fizetnek. Tevékenységük kevéssé növeli a lakossági vagy költségvetési jövedelmeket. A növekedés másik számottevő forrása a kereskedelemből származik, és a multinacionális áruházláncokhoz köthető. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az ipar belföldi értékesítése az elmúlt évtizedben gyakorlatilag stagnált, akkor világosan állhat előttünk a kép, hogy amit mi örvendetes gazdasági növekedésnek tartunk, az nem más, mint a külföldi vállalatok Magyarországra hozott (bérmunkához hasonló) tevékenysége, illetve a multinacionális áruházláncok terjeszkedése. A gazdaság magyar tulajdonú része gyakorlatilag stagnál. Részletesebb vizsgálatokkal még azt is meg lehet tudni, hogy a magyar vállalatok hazai és nemzetközi piacokról való kiszorulása tovább folytatódik. Nem is tudják a hazaiak a külföldi konkurenciával felvenni a versenyt, mert például a nagyvállalati kategóriában (ahol van értelme az összehasonlításnak) a külföldi vállalatok eszközfelszereltsége a hazainak háromszorosa. Még nagyobb az eltérés az eszközarányos nyereség tekintetében, amely a hazai magántulajdonú nagyvállalatok esetében
3 százalék, míg a külföldiek esetében 13,4 százalék (a 2000. évre vonatkozó adatokból). Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy az adókedvezmények zömét is a külföldi vállalatok kapják, igen nehéz elképzelni, hogy a hazai vállalati szféra valaha is versenyképes lehet a külföldi konkurenciával szemben. Ez viszont azt jelenti, hogy a magyar gazdasági fejlődést, sőt – mint a továbbiakban látni fogjuk – a gazdasági egyensúlyt alapvetően befolyásoló döntéseket egyre inkább Magyarországtól távol fogják meghozni.
Nézzük ezek után a külső egyensúlyt! Magyarországnak, amióta az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után önálló lett, mindig problémája volt a külső egyensúllyal, a mai helyzetre is kiható nagyarányú eladósodás azonban a hetvenes évek kőolajár-robbanását követően indult be. A világpiaci árváltozások következtében hazánkat húszszázalékos cserearány-veszteség érte, emiatt 1974–75-ben külkereskedelmi mérlegében 1,2 milliárdnyi hiány alakult ki (akkori árakon). Két dolgot lehetett tenni. Az egyik az akkor 5,7 százalékos gazdasági növekedés 4 százalékra történő mérséklése, és ennek segítségével is az import mérséklése az egyensúly eléréséig, vagy a nagyarányú hitelfelvétel. A politikai vezetés Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökhelyettese és az úgynevezett reformközgazdászok rábeszélésére az utóbbi utat választotta. Megjegyzendő, hogy a Nemzeti Bank akkori elnöke, László Andor, ellenezte a hitelfelvételt. Az adósság gyorsan akkumulálódott, 1978-ra már az ország fizetőképessége forgott kockán. Ekkor a kormány kénytelen volt erőteljes korlátozó intézkedéseket tenni, de hiába csökkent a növekedési ütem évi 2 százalékra, az ország már benne volt az adósságcsapdában, a nagyarányú erőfeszítések ellenére az ország adóssága tovább nőtt. Azok az intézkedések, amelyek négy évvel korábban megóvhatták volna az országot az eladósodástól, ekkor már nem értek semmit. Politikusok még ma is felteszik a kérdést, hogy mire mentek el a hitelek, ami azt bizonyítja, hogy nem igazán érdekli őket (mert ezt másfél évtized alatt igazán ki lehetett volna deríteni). Nos, a pontos elszámolás a következő: 1971. december 31. és 1989. december 31. között az ország nettó külföldi adóssága 0,5 milliárd dollárról 14,9 milliárd dollárra nőtt. A 14,4 milliárdos növekményből 11,3 milliárd a kamatfizetés, 2,4 milliárd az árfolyamveszteség, és a maradék 0,7 milliárd a tényleges forrásbevonás. A hitelfelvétel tehát a korábban felvett hitelek kamataira és az árfolyamveszteségek fedezésére ment. Fekete János lehet, hogy úgy tudja, ő projektekre is vett fel hiteleket. Ez nyilván így is van, de a deviza bement egy nagy kalapba, amelyből azt fizettek, amit muszáj, és ez az adósságszolgálat volt. Kezelni (időről időre megújítani) persze nem a nettó, hanem a bruttó adósságot kellett, ami 1989 végén 21 milliárd dollárt tett ki. Ha négyéves átlagos hitelfutamidőt tételezünk fel, akkor évente több mint ötmilliárd dollárt kellett felvenni ahhoz, hogy az esedékes törlesztések és kamatfizetések teljesíthetők legyenek.
A rendszerváltáskor felmerült annak politikai lehetősége, hogy a felhalmozódott adósság egy tekintélyes részét – mint számos más ország, közöttük Lengyelország – leírattassuk. Ez az elképzelés nem a hitelezők, hanem az Antall-kormány gazdasági szakértői és általában az említett „reformközgazdászok” ellenkezése miatt hiúsult meg.
A rendszerváltás körül még egyensúlyban lévő külkereskedelmi mérleg a külkereskedelem liberalizációja és a privatizáció miatti piacvesztés következtében gyorsan romlani kezdett, amit a finomnak éppen nem mondható Bokros-csomag is csak két évre tudott megállítani. Ha a vámszabad területeken tevékenykedő mintegy kétszáz külföldi tulajdonú vállalat (amelyek gyakorlatilag nem kapcsolódnak a magyar gazdasághoz) külkereskedelmi forgalmát leszámítjuk, akkor a külkereskedelmi forgalom egyenlegének romlása a magyar gazdaság rendszerváltás utáni piacvesztését mutatja. Ez 2003-ban (erre az évre ez az adat még rendelkezésre áll) tizenegymilliárd dollár volt. Más szavakkal: a magyar gazdaságnak tizenegymilliárdnyi hazai és külföldi piacot kellene visszaszereznie, hogy külkereskedelmét egyensúlyba tudja hozni. Ez óriási volumen, hiszen jelenleg (a vámszabad területi vállalatok forgalmát nem számítva) a magyar export csak az import kétharmadát tudja fedezni.
Nézzük meg, hogyan alakult az adósság a rendszerváltás óta, vagyis 1989. december 31. és 2004. december 31. között! Indultunk tehát 14,9 milliárd dolláros nettó adósságról. Az adott időintervallumban az áruk és szolgáltatások negatív egyenlege 16,2 milliárd dollár volt (ebben az adatban benne van a vámszabad területi vállalatok pozitív külkereskedelmi egyenlege), a külföldiek által befektetett tőkén 22 milliárd dollárnyi jövedelmet vittek ki, kamatokra 16,5 milliárd dollárt költöttünk, és 7,4 milliárd dollárt kaptunk egyoldalú átutalásként (ennek előjele pozitív). A végeredmény a fizetési mérleg 47,3 milliárd dolláros negatív egyenlege. Figyeljük meg, hogy a fizetési mérlegben meghatározóvá vált a működő tőkén keletkezett jövedelem és a kamatfizetés, tehát még ha a jövőben sikerülne is egyensúlyba hozni a külkereskedelmi mérleget, a fizetési mérleg jelentős hiányt mutatna. A fizetési mérleg hiányát részben a 37,5 milliárd dollárnyi beáramló működő tőke finanszírozta, amelyet kisebbített tízmilliárd dollárnyi árfolyamveszteség (vagy statisztikai eltérés?), a fennmaradó 19,8 milliárd dollár a nettó hitelfelvétel, amellyel a nettó adósságállományunk 2004 végére 34,7 milliárd dollárra nőtt.
A külső adósságra vonatkozó számtengerben könnyű elveszni, a lényeg azonban az, hogy mára a fizetési mérleg negatív egyenlegét jelentős mértékben a korábban bejött tőkével kapcsolatos kamat- és jövedelemfizetések határozzák meg, miközben a kereskedelmi mérleg is jelentős hiányt mutat. E helyzet következménye nem lehet más, mint az eladósodás további folytatódása ismétlődő Bokros-típusú stabilizációs programokkal, amelyre a Nemzetközi Valutaalap és a magyar kormány közötti legutóbbi (2005. június 15-én tartott) gazdaságpolitika konzultáció utal is. A Valutaalap a költségvetési és fizetésimérleg-hiány csökkentése érdekében az egészségügyi és oktatási ágazat kiadást csökkentő reformjait javasolja. Itt elérkeztünk a belső és külső államadósság öszszefüggéséhez, az úgynevezett ikerdeficithez. Ha a nemzetgazdasági folyamatokra a jövedelmek (a magánszféra, az állam jövedelmei) és a reálfolyamatok (fogyasztás, felhalmozás) oldaláról is felírjuk az alapvető egyenletet (mindkét megközelítés a GDP-vel egyenlő), akkor némi átalakítás után olyan azonosságot kapunk, amely szerint a fizetési mérleg egyenlege azonosan egyenlő a költségvetés egyenlegével plusz a megtakarítások és beruházások különbségével. Ebből az azonosságból, amelynek egyébként nincs kitüntetett oksági iránya, a neoliberális gazdaságpolitika hívei (természetesen idetartozik a Valutaalap is) azt a következtetést vonják le, hogy a fizetésimérleg-hiányt a költségvetési kiadási többlet generálja, tehát a megoldás a költségvetési kiadások (például az említett egészségügyi és oktatási kiadások) csökkentése. Nem belemerülve e „megoldás” társadalmi hatásainak taglalásába, rá kell mutatni, hogy az azonosság ilyen értelmezése merő tévedés. A jelenlegi problémák nem abból származnak, hogy a magyar állam túl sokat költene egészségügyre vagy oktatásra, hanem abból, hogy a hazai vállalati szféra összeomlása miatt elégtelen a költségvetés jövedelme. Gondoljunk arra, hogy a rendszerváltás során másfél millió munkahely, a munkahelyek egyharmada szűnt meg azok adóbefizetéseivel (közterhek, nyereségadó stb.) együtt, miközben a hazai vállalatok helyét elfoglaló külföldi vállalatok növelték a kereskedelmi és ennek révén a fizetési mérleg hiányát. A fizetésimérleg-hiány okozza tehát a költségvetési hiányt, és nem fordítva, ebből következik, hogy a megoldást is a fizetésimérleg-hiány, ezen belül a külkereskedelmimérleg-hiány csökkentésében kell keresni.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás jegyzőkönyvének 26. cikkelye kimondja: „Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen.” A magyar gazdaság említett tizenegymilliárd dolláros piacvesztése (amelynek jó része a régebbi uniós országok javára történt) elegendő ok arra, hogy a magyar kormány az idézett paragrafust kihasználja a magyar vállalati szféra megfelelő támogatására, és ezáltal elérje az export növekedését, az import racionális visszaszorítását (élelmiszer-ipari termékek), végső soron a fizetési mérleg javulását, amelynek hatására javulni fog a költségvetés mérlege is. Persze, ehhez olyan magyar kormány kell, amelynek meggyőződése, hogy a magyar érdekeket – ezen belül itt és most a magyar vállalatok érdekeit – minden lehetséges eszközzel meg kell védeni.

A szerző közgazdász