Augusztusban, közel a régi aratások ünnepi végéhez, Szent István-napjához, határszemlére utaztak a mezőgazdasági minisztérium vezetői közül többen is, hiszen a második legfontosabb növényünk a kukorica volt. (Ez persze régen volt.) Augusztus már elég biztonsággal jelezte a várható eredményeket, és a tizenkétmillió sertés takarmányát biztosítani kellett. Most negyedannyi a sertésállomány létszáma, megritkultak az értékes baromfitartó-telepek is, s régi, híres exportunk jövőjéről sejtelmünk sincs.
Különös volt az időjárás, de kukorica-vetésterületeink (ne kiabáljuk el előre) rekordterméssel biztatnak. Nincs az országnak egyetlen nagyobb termőtája, ahol ma ne a bizakodás örvendeztetné a gazdákat. Rövidebb-hosszabb határszemlét tartó útjaim során valóságos kukoricaerdőket láthattam. Erős szálakon két-három jól fejlett cső, a sorok közé alig lehet belépni, gyomnak híre sincs, s olyan erőben állnak a vetések, melyeket máskor dicsekedve mutogattak volna a gazdák. És ma? Csöndesek. Szótlanabbak, aggodalmakkal rakottak a termelők, mert minden második szavuk: hová tesszük?
Még nem múlt el a feszültség belőlük, mikor aratás kezdetekor a tárolási bizonytalanság emésztette több ezrüket, hogy hová is jut az az ország, ahol az áldás okozza a gondokat? A termelők most sem mulasztották el a határszemléket, de amikor hazaérkeztek, nagyobbrészt sóhajtoztak: hogyan fogjuk értékesíteni? Az egykori kis parcellás gazdaságok góréi, ahová csak úgy csövesen került be a termés, örökre a múlté. A tengerihántás balladája már csak a gyönyörű Arany János-i nyelven megalkotott versemlék, átlépett a világ a régi foglalatosságon, fejtetten, szemesen ömlik be az esztendei kincs a tárolókba – ha van hová.
„Ilyen kormányok nem voltak még ebben a sokat próbált országban, ahol a paraszti munka ennyire utolsó lenne.” Ezt a kifakadást Szolnok megyei utam során jegyeztem föl magamnak, de nem a magam szomorítására. Azt méregették az emberek, meddig tarthat még az országmegosztás, ami meghatározza a gazdagok és a szegények helyzetét. Nem a régi uradalmi világ siratása volt, de elesettségüket, tarthatatlan helyzetüket a parasztemberek az új megaláztatásokkal mérték. És itt most nem a tájékozatlansággal egykor lenézett emberek szólaltak meg, hanem akik kijárták a múlt század minden iskoláját. Ők eredménnyel végeztek, de az iskolák egykori, de inkább mai irányítói sorra-rendre megbuktak. „Nem olyan régen még százmázsás hektáronkénti átlagról álmodoztunk. Most is felvesszük a versenyt bármelyik ország termelőivel, és nem lennénk utolsók. Csak a saját hazánkban vagyunk becsapottak.”
Meg-megálltam Baranya, Somogy, Hajdú, Szolnok kukoricarengetegei mellett az utóbbi hetekben, és nézegettem földünk áldásait, nem kellett méregetni, mert magáért beszélt – az emberek munkáját. Együtt, a kettőt. Eszembe jutott, amikor Isten helyett időjárás-felelőst kellett mondani a gyűléseken, bár az emberek akkor is tudták, kinek köszönhetik a jó esőket, az érlelő napot, de a csűrő-csavarók kiforgatták a szívből szóló szavakat.
„Megint más világ van – mondta talán a kaposmérői határban az az elsőre ismeretlen, azóta emlékezetembem maradt ember –, de ez a világ még annyira sem tart minket, mint amelyik valamikor mindenünket elvette. Az annyit tudott, hogy míg vagyunk, lesz kitől elvenni. Ezek a maiak? Annyira sem néznek, hogy mi is emberek volnánk. Mindig valami nagy felfordulásnak kell történni, hogy a józanságukat elvesztettek eszükre térjenek? Félek, nem ússzuk meg valami nagy összeomlás nélkül.”
„Amikor a bő áldás háláját keserűséges emésztődés kíséri, ott fölborult a rend, ahol pedig nincs rend, ott nem lesz jövő.”
Ezt a következtetést is onnan a kukoricatáblák mellől hoztam, de ugyan ki ad arra valamit a magasra kapaszkodottak közül, amikor a földek mellől szólalnak az igazságok? Pedig jó volna meggondolni.
origo.hu
Egy kecskeméti nő olyan hálás volt az orvosnak, aki megmentette az életét, hogy meztelenül ment be hozzá
