Inkognitóban zajló rendszerváltozás

A magyar rendszerváltással kapcsolatban van egy széles körben elterjedt, szinte közmegegyezésszerű vélekedés, mely szerint e folyamat – a diktatúrából a demokráciába való átmenet – egyik legnagyobb erénye, hogy békésen, vértelenül, minden különösebb erőszak nélkül zajlott le, másképp fogalmazva egyfajta tárgyalásos forradalom volt. Példaként szembeállítják ezt a valóban véres romániai eseményekkel, a felbomlott Jugoszlávia utódállamai között kirobbant háborúkkal, a Szovjetunió utódállamaiban lezajlott és a mai napig zajló vérengzésekkel, etnikai zavargásokkal stb. S bár még leginkább a csehszlovák és a lengyel bársonyos és kerekasztalos átmenetekhez hasonlítják a legjobban, itt is sokan kiemelik, hogy még ezekhez képest is példás a magyar változássorozat, hiszen nálunk még annyi utcai tüntetés sem zajlott le, mint északi szomszédainknál, beleértve ebbe a keletnémeteket is.
Ez a vélekedés vagy felismerés csak fokozatosan, a rendszerváltó évektől távolodva kristályosodott ki ilyen határozottan. Az 1988–1990 közötti időszakban ez korántsem volt olyan egyértelmű. Voltak, akik valóban a rendszerváltás minél békésebb jellegében voltak érdekeltek – különösképpen azok, akik valamifajta számonkéréstől tarthattak –, ám sokan a rendszerváltók közül akkor másképp látták ezt. Sok résztvevő vagy gondolkodó azon az állásponton volt, hogy nem biztos, hogy jó, ha ez az átfogó, egyértelműen forradalmi jelentőségű folyamat – hiszen mégiscsak egy diktatórikus politikai rendszer megbuktatása s egy demokratikus rendszer felépítése, tehát valóságos rendszerváltás zajlik – kizárólag a politikai elitek megbeszélésein és egyeztetésein bonyolódik le.
Az egyetlen ország, ahol valóban a társadalom szinte teljes részvétele nélkül zajlott le a rendszerváltás, az a magyar. Az egyetlen igazán erőteljes, társadalmi részvételű esemény az 1988. március 15-i tüntetés volt; ehhez képest az egy évvel későbbi március 15. már inkább egy, az ellenzéki pártok által szervezett népünnepéllyé vált, s végül 1989. június 16-án Nagy Imre újratemetése már gyakorlatilag a pártállam által is elfogadott, többé-kevésbé hivatalos esemény volt a Hősök terén. (Kisebb, néhány száz fős tüntetések persze még akadtak, mint például a Batthyány-örökmécsesnél tartott, de ezek igen szűk kört mozgattak meg.) Bármilyen megdöbbentő ma már, de minden egyéb esemény – s főként a rendszerváltás meghatározó eseményei – valóban a tárgyalóasztaloknál dőlt el.
Ehhez viszonyítva Csehszlovákia, Lengyelország és Kelet-Németország más modellt valósított meg. Igaz, mind a három országban voltak kerekasztal-tárgyalások – itt a hasonlóság Magyarországgal –, ám az is tény, hogy ezekkel párhuzamosan a társadalmi részvétel kisebb-nagyobb elemei folyamatosak voltak. A prágai Vencel tér a csehszlovák polgárok szinte intézményesített találkozóhelyévé vált a rendszerváltás időszakában, különösen 1989 őszén, s többször, visszatérően jelentek meg a téren a tüntetők, attól függően, hogy gyorsultak vagy lassultak az átmenet folyamatai. Az egykori NDK-ban pedig igen komoly tüntetésekre, időnként véres összecsapásokra is sor került 1989 őszén Lipcsében, Berlinben, Drezdában és más városokban is, hogy a berlini fal november
9-i látványos lebontásáról mint több dimenzióban is szimbolikus aktusról ne is beszéljünk. Lengyelország ennél komplikáltabb eset: náluk igaz az, hogy 1989–1990 táján már nem voltak látványos összeütközések tüntetők és hatalom, társadalom és hatalom között, ám itt nem szabad elfelejteni, hogy egy 1980-ban a Szolidaritás szakszervezet megalakulásával kezdődő folyamat betetőzéséről volt szó, s nem pedig egy erőltetett másfél éves folyamatról, mint például Magyarországon. A Szolidaritás mögött pedig több millió munkás és egyéb dolgozó állt, akik az 1981-es betiltásig és a Jaruzelski-puccsig igen jelentős nyomást gyakoroltak a pártállami hatalomra. Ez az erőszakosan megszakított folyamat kezdődött újra 1989-ben a Szovjetunión belüli változások hatására, s jutott most már el a rendszerváltó végkifejletig, melynek során a pártállami hatalom már nem mert, s talán már nem is tudott újra adminisztratív módon fellépni a rendszerváltó erőkkel szemben.
Kis túlzással azt mondhatjuk tehát, hogy Magyarország egy egyedi modellt mutatott fel az átmenetek sorában: békés és elitforradalom zajlott le. Kérdés csak az: valóban olyan szerencsés, sőt példamutató ez a folyamat? Valóban jót tett ez a rendszerváltásnak, a kialakuló demokráciának? Valóban nem lehetett volna – főként a későbbiek ismeretében – egy valamivel szerencsésebb forgatókönyvet elképzelni, megvalósítani? Természetesen csak a legradikálisabb anarchisták vagy forradalmárok gondolhatják azt, hogy fegyverropogás, Molotov-koktélok, ablakok bedobálása stb. nélkül nem képzelhető el semmilyen komoly társadalmi átalakulás. Egy rendszerváltás, egy politikai átmenet békés jellege természetesen önmagában érték, különösen, ha ennek ellentéteként a véres, erőszakos forradalmi változásokat tételezzük. Ám egy békés átmenet csak akkor igazolja önmagát, ha megvalósítja a benne rejlő forradalmi tartalmat, ha megteremti a demokrácia megvalósításának nélkülözhetetlen előfeltételeit. Másképpen szólva, a békés jelleg elsősorban külső elem, nem dönti el a diktatúrából a demokráciába való átmenet tartalmi kérdéseit. A békés jellegnek lehet örülni önmagában, ám ettől függetlenül békés átmenetek sokféle változata létezik – miként a fenti példáknál már említettem.
Nézzük meg ezek után, hogy a fenti szempontok alapján miként minősíthetők a már említett közép-európai országok átmenetei.
Ha a társadalmi részvételt vesszük, akkor azt láthatjuk tehát, hogy Magyarországon a társadalom egy-két alkalmat leszámítva nem vett részt látványos megmozdulásokon, másfelől pedig semmilyen társadalmi szervezetet nem alakított – mint Lengyelország a Szolidaritást, mely milliókat tömörített a soraiban –, melyben kifejthette volna aktivitását az átmenet folyamatában. Azaz, közép-európai összehasonlításban megállapítható, hogy e feltételt nem teljesítette.
Az azonosulást elősegítő szimbolikus aktusokban is lényeges különbség mutatkozik. A csehek és szlovákok számára a Vencel tér és Václav Havel, a keletnémeteknek a berlini fal leomlása, a lengyeleknek maga Walesa és a Szolidaritás jelentették a rendszerváltás szimbólumait, míg Magyarországon ilyen szimbólumokat nem találunk.
Az elitváltásnak és a felelősök elszámoltatásának vegyes képével találkozunk. A még egységes Csehszlovákián belül a csehek 1991-ben meghozták a híres lusztrációs törvényt, amely arról rendelkezett, hogy az előző rendszer vezetőit tartósan kiszorítsák a közéletből, tehát a csehek egy határozott elitcserét hajtottak végre. Hamberger Judit történész írja, hogy a cseh politikai hatalomból 1989 és 1992 között kiszorították a kommunista hatalmi elitet, s új politikai elit vette át a hatalmat. Ezzel szemben a szlovákok ugyanezt nem tették meg, a Meciar-féle HZDS-ben tömörültek a volt rendszerhez kötődő, nacionalista alapállású posztkommunisták, s igen gyorsan vissza is szerezték a kormányzati hatalmat. Szlovákiában a ’68-as reformerek, illetve a visszaszivárgó nómenklatúra tartotta meg a politikai hatalmat, új politikai elit nem jött létre. A megújult szlovák parlamentben 70 százalékos volt a korábbi kommunista párttagok száma. Hamberger Judit meg is jegyzi: a szlovákok átvették ugyan a parlamentáris demokrácia intézményeit, ám társadalmi felépítésük, hagyományaik és értékeik még messze nem demokratikusak. A keletnémetek helyzete itt is speciális volt, hiszen az újraegyesítés után a nyugatnémetek élére álltak az elitcserének és az elszámoltatásnak, s ezt viszonylag következetesen végig is vitték. Karl Schmitt leírja, hogy az NDK-ban a régi elit tagjai csak kivételesen maradtak elitpozíciókban, s ez nemcsak a politikai, de a gazdasági és például az egyetemi oktatói gárdára is igaz. Sőt, ismert az, hogy a megnyíló Gauck Intézetben a volt keletnémet titkosszolgálat, a Stasi aktáit is nyilvánossá tették, s ezáltal az elitcserén túl a diktatórikus rendszer legkevésbé szimpatikus résztvevőinek az elszámoltatása is megtörtént.
Lengyelországban viszont jóval kevesebb lépés történt az elitváltásban és elszámoltatásban; a posztkommunista erők új pártot alapítottak, és már 1993-ban visszavették a hatalmat. Az sem kevéssé árulkodó, hogy 1995-től már az a Kwasnievszki az államelnök, aki a lengyel kommunista ifjúsági szövetség vezetője volt a korábbi rendszerben. Talán nem is meglepő ezek után a történész Appelbaum véleménye, aki szerint a csehekkel szemben Lengyelországban a titkos ügynökök, besúgók és kémek ügye a mai napig megterheli a politikai életet. Kazimierz Woycicki egészen drámaian fogalmaz: Lengyelországban 1989-ben helyén maradt a régi elit, s ez a helyzet egyértelműen morális problémákat hordoz magában, ami a mai napig az egyik legfontosabb dilemma az ország számára. Mindez annak ellenére is igaz, hogy 1997-ben – igencsak megkésve – elfogadtak egy középerős, a titkosszolgálatokban a korábbi rendszerben tevőleges szerepet játszó személyek visszaszorítására irányuló törvényt.
És nálunk? Magyarország e tekintetben leginkább Szlovákiára és Lengyelországra hasonlít. Az elitcsere lényegében véve teljes egészében elmaradt, a számonkérés és elszámoltatás hasonlóképpen. (Óriási késéssel, 1994-ben fogadta el a parlament a III/III-as törvényt, amelynek hatékonyságát már akkor is a legtöbben megkérdőjelezték, hiszen a titkosszolgálati tevékenység felfedése nem járt semmilyen jogkövetkezménnyel.) Magyarországon a diktatórikus rendszer elitje új pártot – pontosabban jogutód pártot – alapított, s hasonlóan a lengyelekhez, már 1994-ben visszatért a kormányzati hatalomba (Lengyelországban ez 1993-ban történt meg). Schmidt Mária tömören úgy fogalmaz, hogy a békés rendszerváltozás nem járt együtt a kommunista rendszer haszonélvező értelmiségi elitjének háttérbe szorításával, a pártállami diktatúrát működtető politikai, gazdasági, média- és kulturális elit egy jelentős része sikeresen mentette át hatalmát a folyamat eredményeként. Lánczi András pedig azt hangsúlyozza, hogy az előző rendszer bűneit senki sem vállalta, így történhetett, hogy az új rendszernek nincs morális alapja, s mindez számára azt bizonyítja, hogy a békés átmenetnek is van ára. Összegezve: a magyar állampolgárok számára az elmaradt elitcsere sem tette lehetővé, hogy legalább ebben a vonatkozásban azonosulni tudjanak a rendszerváltással. Miután a régi rendszer elitje a helyén maradt, sőt, nemsokára újra visszakerült a hatalomba, úgy tűnhetett a „lakosság” számára, hogy az átmenet során érdemi változások nem történtek, az élet megy tovább a régi kerékvágásban. Azaz: nem volt mivel azonosulni.
Ha a három tényezőt együttesen vizsgáljuk, könnyen megállapítható, hogy míg Kelet-Németország, Csehszlovákia és Lengyelország az átmenet egyes elemeiben lehetővé tette az azonosulást a rendszerváltással, addig Magyarország meglepő módon egyik tényezőben sem volt képes erre. Nagyjából hasonló következtetésre jut Körösényi András is, aki szerint a demokráciába való fokozatos átmenet békés jellege, illetve a tömegek csekély szerepe okozták a rendszerváltással való azonosulás hiányát. Szigorúbban fogalmazva, Magyarországon történt valami, ami az állampolgárok körében nem vált átélhetővé, s bár racionálisan tudták azt, hogy mi is történik, emocionálisan kevés vagy semmilyen alkalmuk sem volt arra, hogy ezekkel a hírértékű változásokkal azonosulni tudjanak. Hazánkban tehát – szemben még a hasonló közép-európai országokkal is – nemhogy békés és csendes forradalom zajlott le, hanem láthatatlan forradalom is. Láthatatlan és érzékelhetetlen, durvábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyar rendszerváltás – mutatis mutandis – inkognitóban történt.
Éppen ezért van szükség arra, hogy elkezdődjön Magyarországon a második rendszerváltás – s ennek kezdési időpontja lehet 2006.

A szerző politológus