Jövőre elegen leszünk-e?

Az ürügyet egy olvasó adta, aki felhívott telefonon, mert a Gyurcsány–Orbán-vita után arra gondolt, hogy kivándorol a fiához, Amerikába. Mint elmondta: a családját az elmúlt ötven évben, többször meghurcolták. 1956 után a börtönt sem kerülték el, és most, idézem: „Megint itt vannak a kommunisták, a képembe röhögnek, pöffeszkednek, uralkodnak az országon, mintha soha el sem mentek volna.”
Nehéz erre mit mondani, azért is tanulságos példa, mert a jelenlegi koalíció pártelitje azt a téveszmét sulykolja, hogy a Fidesz osztotta ketté az országot. Hát nem, a rendszerváltozás készen kapta a társadalmi megosztottságot, csak a diktatúrában ellenvéleményt hangoztatni életveszélyes volt. A rendszerváltás legalább annyit hozott ezeknek az embereknek, hogy ötvenhatról szabadon beszélhetnek, és másfajta, mondjuk keresztényi hitüket sem kell többé takargatniuk.
A csalódás azonban egyre nyilvánvalóbb. Audikból ugyan nem látni, budai villákból sem, a parlamenti ülőkék magasságából sem érzékelni. Nem kellenek ide megrázó felismerések. Elég gyalog járni, villamoson, trolin utazni, piacon vagy plazában vásárolni, sorban állni a gyógyszertárban, elidőzni az aluljárókban, vidékre vonatozni a MÁV szerelvényein, és figyelmesen meghallgatni az emberek sokszor nehézkesen előadott mondókáját.
Kudlik Júlia a Nap-keltében így összegezte tapasztalatait: az emberek nem érzik, hogy fontosak lennének az őket képviselő politikusoknak, nem érzik, hogy a magyar kormány következetesen a magyar érdeket képviselné. Egy másik „interaktív” nézői vélemény szerint: Magyarországon az emberek zömükben nem boldogok vagy elégedettek az életükkel, hanem elviselik azt.
Miért? Miért jönnek elő ezek a problémák egyre sűrűbben a rendszerváltás után tizenöt évvel? A mostani kormány ezt könnyed bravúrokkal szereli: a gazdaság kirobbanóan sikeres, az export magasabb, mint tavaly ilyenkor, a külkereskedelmi hiányt szépen dolgozzuk lefelé, a BUX égi magasságokban, a külföldi tőkebeáramlás kielégítő. Mit akarhatnak még a magyarok? Ez a hálátlan népség.
Hálátlanok a magyarok, vagy csak becsapottak? Ha az elmúlt tizenöt év valóban azt a fajta rendszerváltást hozza, amelyről még álmodni sem igen mertünk, akkor például a népesség fogyása, ha nem is látványosan, de megállt volna. Ez nem következett be. 1989 óta is folyamatosan csökken a lélekszám, sokkal kevesebben születnek, mint ahányan meghalnak. Előrejelzések szerint nincs messze az idő, amikorra nyolcmillió főre apadunk. A kormány semmiféle hajlandóságot nem mutat ennek orvoslására. Gyurcsányéknak elképzelésük sincs a demográfiai mutatók romlásának megállítására. Sőt a „Fogy a magyar!” szlogen a Sas Józsik és Farkasházy Teddyk kabarévicceinek csattanója lett.
A közhangulat amúgy sem kedvez a gyermekeknek. Elvben gyermekszerető ország vagyunk, a gyakorlatban ez nem igaz. Az akadálymentesítés nem csak a fogyatékosokra vonatkozna, de azokra a soha meg nem épített rámpákra is, ahol egy gyermekkocsit fel lehetne tolni. Semmiféle hosszú távú családtervezési program nincs kilátásban. Egyik kormány alatt a gyerek közügy, hosszú távú befektetés, a másik kormány alatt magánügy, kivételt képeznek ez alól azok, akik durván fogalmazva azért szülnek, mert a gyermek után pénz jár. Nem mondható baráti gesztusnak az sem, hogy a gyesen lévő anyákat arra biztatják, menjenek vissza dolgozni.
A rendszerváltás meglepően nem a családok reneszánszát hozta, hanem az ellenkezőjét. Az egyneműek házassága, a homoszexuálisok jogainak kiterjesztése, a leszbikusok és a szinglik gyermekvállalásának törvényi forszírozása, a családon belüli erőszak aránytalan felnagyítása, a gyermekek jogainak hangsúlyozása a kötelességekkel szemben nem ösztönöz a gyermekvállalásra. A leggyakoribb kérdés: mire szüljek? A kérdésben az alany saját bizonytalanságán kívül benne van a világ megbomlott rendje is.
Az emberek többségének igen halvány elképzelése volt a demokráciáról, s a mögöttünk hagyott tizenöt év nem bizonyította be itthon a népfelség elvének különb voltát. Sokan és egyre többen ábrándulnak ki a politikából, illetve az annak csúfolt magyar változatából. Ennek több oka van. Az egyik a kádári hagyomány. „Ne foglalkozz politikával, mi tudjuk, mi a jó neked.” Erre a kényelmes jelszóra játszik rá a Magyar Szocialista Párt udvari médiája. „A politika csúnya, a politikusok csak a zsebüket tömik, ezek sem különbek azoknál, minden politikus hazug, korrupt.” A politikusok már a negyedik kormányzati ciklust töltik a Parlamentben, ugyanakkor sokan viselkednek dilettáns módon. A két nagy párt egymást sodorja lehetetlen helyzetekbe, melyekkel egyértelmű üzeneteket küldenek a választóiknak: „Egymással vagyunk elfoglalva, ne zavarjatok.” A parlamenti vizsgálóbizottságok komolytalan működése, a másik álláspontjának kigúnyolása, lejáratása csúnyán erodálja a magyar demokrácia harmatgyenge létét.
A politikusok szeretnének tekintélyt, miközben a nyilvánosságnak legrosszabb arcukat mutatják. Megérdemelne egy vizsgálatot, hogy az egyre durvuló beszéd, az egymás iránti agresszió, a szekértáborok tapintható gyűlöletmuníciója honnan táplálkozik? Bizony elcsodálkozhatnánk azon, hogy például az Orbán Viktor ellen folytatott szünet nélküli, minden eszközt megengedő hadjárat miként biztatja a hétköznapi embereket egyre durvább viselkedésre. E tekintetben a politikusokat kimondhatatlan felelősség terheli. A közélet folytonos mérgezése, a politikai riválisok lejáratása, a politika színtereinek devalválása, a választók rosszul vagy félreinformálása merénylet a valaha oly áhított demokrácia ellen. Ha a polgárok megpróbálják függetleníteni magukat a politikától, akkor is lépten-nyomon belebotlanak. Milliárdos korrupciós ügyek, előnytelen privatizációk, gyanús gazdagodások, számon kérhetetlen, jogszerű, de velejéig erkölcstelen lenyúlások. Tele van az ország olyan milliomosokkal, akikről tudja a környezete – de mennyire tudja, csak mukkanni nem mer róla –, hogy nem kitartó munka fekszik a vagyonában, hanem elvtársi, KISZ-vezetői, tsz-elnöki, netán hajdani szocialista összeköttetései.
Sokaknak már ez is nagyon rossz közérzetet okozhat, de az Antall-kormány képtelen volt segíteni. A kárpótlási jegyek okos felhasználásában sem, de az MRP – munkavállalói résztulajdon – program is belefulladt a rosszindulatba és a privatizáció nagyhalainak mohóságába. Kellene egy lista a kárpótlási jegyek nagybani felvásárlóiról, és hogy még tisztábban lássunk, egy névsor azokról a képviselőkről, politikusokról, médiacsászárokról, akik kisebb-nagyobb gyárépületeket birtokolnak, jó pénzekért kiadva annak minden zegét-zugát, esetleg megvásároltak határnyi földeket, halastóval, erdővel, kúriával. Már hallom, hogy ez politikailag nem korrekt.
A legnagyobb ígérete a rendszerváltásnak még csak nem is az európai fizetések megcsillantása volt, hanem a felelős beleszólás a közügyekbe, a másik pedig a tételes elszámolás az állampolgárok befizetett adójával.
Az előző, ne szépítsük, teljes csőd. Ahol egyetlen fát sem lehet megmenteni a fűrésztől, ahol az atomreaktor súlyos balesetével kapcsolatban rutinosan hazudoznak, ahol a pályáztatás a haveroknak készül, ahol egy alapítványi iskolát törvénytelenül meg lehet hurcolni, ahol plazák, utak épülhetnek mindenfajta lakossági akarat ellenében, ahol hiába tiltakozol mint civil adófizető állampolgár erkölcstelen tévéműsorok, gusztustalan reklámok, elhibázott törvények és buta adminisztrációk ellen. Hiába. Pontosan azok a reflexek működnek ma is a hivatalokban vagy a főhatóságoknál, mint a rendszerváltás előtt. Eszük ágában sincs komolyan venni a civil tiltakozásokat, kezdeményezéseket, alternatív javaslatokat. Hány és hány ötlet fog még megfulladni a hatóság és a hivatal kietlen sivatagában? Csodálkozom, amikor a szociológusok azon siránkoznak, hogy Magyarországon a civil kezdeményezések „nem tudtak szervesülni a professzionális politizálás kiegészítőjeként”. Várjuk ki a zengői lokátorügy végét!
Ami pedig az adóforintok felhasználását illeti, azzal csak a polgári kormányoknak kell rigorózusan elszámolni. Gyurcsányékat a média nem siet beszámoltatni a vadonatúj gépkocsik, számítógépek, bútorok, szakértők, tanácsadók, felesleges tanulmányok, utazások és utaztatások, kampányok és rossz döntések, kormányzati luxuskiadások árával. Az adóforint mindig akkor kerül elő, amikor látványosan akarják bosszantani a nagyközönséget. A Budapesti Búcsú, a Sziget-fesztivál, a közszolgálati Magyar Televízió feneketlen gyomrának támogatása sohasem probléma. Az Orbán-kormány tűzijátékra költött pénzei, vagy Orbán Viktor amerikai útjának összege hetekig uralta a címoldalakat. A média aljasságának csúcsa volt, amikor Antall miniszterelnök külföldi műtétjének árát feszegették. De szeretném tudni, hogy Medgyessy Péter visszafizette-e azokat az adóforintokat, amiből házát a biztonságtechnikai előírásoknak megfelelően felszerelték, mivel nem költözött be a rezidenciába. És Gyurcsány Ferenc? A Szemlőhegyi úti villát menyiért tették biztonságossá? Ki fizette és miből?
Ugyanakkor semmire nincs pénz. A kistelepülésekről könnyedén lemondtak, könnyű belátni, hogy ha nincs gyerek, minek az iskola, meg a posta, meg a vasútállomás? Megmaradás? Ugyan, kérem! Egy busz hajnalban, egy meg este. Városi piacra? Városi iskolába? Majd jön a postaautó, egy héten kétszer. Miért? Azelőtt a hajókon féléves késéssel olvasták a híreket, mégis megéltek. A vidék leépülése felgyorsult. És ezen nem segítenek a nagy garral beharangozott EU-pályázatok sem. Először, mert a pályázat megírása vagy megíratása is komoly kiadásokkal jár, miből? Másodszor: a kormány a legkiszolgáltatottabb társaságon, a gazdálkodó paraszton állt bosszút a gazdatüntetés miatt. Eddig csak kifizetetlen vagy be sem fogadott pályázatokról hallani. A legnagyobb találmány, hogy megjön a pályázati pénz, a kormány meg visszatartja.
Gyurcsány Ferenc két szóvivőt fizet közpénzeinkből. Minek? Batiz András csúcsra járatott mellébeszélő, László Boglár még azzal sem fárad, hogy fölényeskedő lenézését félretegye, amikor az ellenzék kérdezi. Nem szűnik a jobboldal folytonos vegzálása. Állandóan kellenek antiszemiták, ha nincs, gyártanak, szélsőséges hangvételű szónokokat, újságokat, rádió- és tévéműsorokat, melyeket lehet betiltatni, cenzúrázni, olvasóit, nézőit, hallgatóit lefasisztázni. Amikor az MSZP csehül áll a közvélemény-kutatások listáin, kitör az antiszemitizmus.
Milyen ország az, ahol a volt állampárt utódpártja, összetapadva egy kis liberális zárvánnyal, folytonosan zakatolva, visongva és kiabálva akarja meghatározni, ki a demokrata és ki a szalonképtelen? A szomszédos országokban vizsgálják a volt kommunisták bűneit, itt kommunistából átvedlett demokraták mértéket és értéket vesztett értelmiségükkel naponta rúgják fenékbe a magyar nemzetet. Disznó sovinisztának, nacionalistának, antiszemitának, cigány- és zsidóellenes bűnözőnek bélyegezve bennünket. Ezért kellett a rendszerváltás? Ezért kellett elmennie az oroszoknak? Ennyi maradt a Nagy Imre temetéséből? Egy hosszú hajú ifjú lángot vető beszédéből? Hogy tizenöt év múltán gyáva antiszemitának nevezze őt egy erősen exponált nőszemély, annak a pártnak a korifeusa, amely párt elődje, ha tagadja, ha nem, akasztófára juttatta Nagy Imrét? Itt tartunk. Meg újabban Rákosi, Kun Béla meg a Lenin-fiúk fehérre mosdatásánál.
Újabban biztatást kapunk, jelentsük fel a szomszédunkat, ha úgy gondoljuk, hogy ingyen vigyáznak a másik szomszéd gyermekeire. Tanárt, orvost, közalkalmazottat névvel megszólaltatni nem lehet. Mindenki félti az állását, rémtörténetek keringenek a munkahelyi, vidéki kiskirályokról, beszélni azonban senki nem mer, mert az MSZP-koalíció politikai leszámolással kezdte a kormányzást, mindenkit kirúgva és eltávolítva, aki nem az ő szekerüket tolta.
A rendszerváltással ledőltek azok a korlátok, melyek elzártak bennünket a világ legújabb filmjeitől, könyveitől, művészeti alkotásaitól. Naprakészek vagyunk, a televízió és az internet mindent házhoz szállít, a szellemi táplálék mellett a napi pizzánkat is. Ne tévesszen meg bennünket a Szépművészeti Múzeum előtt kanyargó sor, ők helyesen, sznob létüknek áldoznak. A nagy tömegeknek marad a televízió mint egyetlen szórakozás, illetve információforrás. Az RTL Klub és a TV2 úgy vonult be a köztudatba mint a rendszerváltás vizuális ajándékai. Olvashattunk a család televíziójáról, az értékek mentéséről meg sok, utólag nagy átverésnek bizonyult blabláról. Amit ez a két adó – alapcsomagba berakva – morális züllésben és értékrombolásban művelt az országgal, az a közelmúlt magyar történelmében példátlan. Értékhordozóik a sikkasztó táncdalénekesnő, a whiskys rabló, műveletlen cigányék, a férfiakat bugyiként váltogató nőszemély, nevelőapját hidegvérrel kivégző kiskorú, a sem nem férfi, sem nem nő pornószülő gyerekkel, adócsaló színigazgató, pornósztárok meg a sokaktól irigyelt mega- és álompárok.
Az Anyacsavar az egyetlen ezen a szemétdombon, amelyet leparancsoltak a képernyőről. Ezeken a csatornákon nincs jelen a valóság, még nyomokban sem. Művilágban mozgó műnők és műférfiak társalognak műproblémákról, elhitetve a gyanútlan nézővel, hogy ez az életünk. Ezt eszi az ország szegényebbik fele, ezt adják a legolcsóbban. Nem mintha a közszolgálati televízió különb lenne. Milliókért küldték ki Brüsszelbe azt a bemondónőt, aki beteges bakizó, névjegyét pedig csekkolta a pápa halálakor mutatott elborzasztó ostobaságaival. Ha a tisztelt nézőközönség tudná, hogy a köztelevízió micsoda közpénzeket igényel, mindjárt nem akarnának a szólásnak szabadságot, de névsort sem. Most indítják a Demokrácia csatornát. Hogy milyen ürüggyel, nem érdekes. Az ellen Hír TV-t akarják beindítani, mert jön a választási kampány, és a közszolgálatnak ideje színt vallani: mindent a második Gyurcsány-kormányért.
Kérdés, hogy akiknek ez nem tetszik, elegen lesznek-e?