Kémbotránytól a székely autonómiáig és a közbizalom

Kimondatlanul is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség feje felett előzmény nélküli bizalmi válság fellegei tornyosulnak.
A Magyarországon kirobbant kémbotrány érintettjei az ügy – átlátszó – lekicsinylésére törekszenek. Az még csak hagyján, hogy a gyanúsított házaspár férfitagja azzal próbálja elhárítani magáról a gyanút, hogy „az RMDSZ-t kritizáló erdélyi és magyarországi radikálisok” lejárató akciójaként állítja be az esetet. Azokon a kormányzati politikusokon sem csodálkozhatunk, akik a közelgő választásokkal magyarázzák az ügy kirobbanását. Markó Béla RMDSZ-elnök viszonyulása viszont enyhén szólva meghökkentő. „Detektívregényt” emleget. Olyan jónak tartja a román–magyar viszonyt, hogy – szerinte – országaink között nincs szükség kémekre. Pedig Gálszécsy András – volt – titkosszolgálati miniszterrel együtt jól tudjuk, hogy „a román titkosszolgálatok által beszervezett személyek magyarországi beépülése nem kizárt”; ő ismer is ilyeneket. Gorka Sebestyén pedig egészen világossá teszi, hogy még a NATO-országok is működtetnek egymásnál kémeket.
Az RMDSZ elnöke aztán még azt is mondja: „Nem úgy fogtam fel a Szatmári Tiborról közölt tényfeltárásokat, mint támadást az RMDSZ ellen, mivel nem egy RMDSZ-politikusról van szó” (sic!). Mondja ezt arról a hosszú ideig volt bizalmasáról, aki bukaresti sajtóirodájának a vezetője, külügyi tanácsosa és „az RMDSZ budapesti nagykövete” volt 2004 decemberéig; arról, aki ez utóbbi státusában Brüsszelben, a pápa előtt, a Máért és az Európai Néppárt berkeiben képviselte az általa vezetett szervezetet; arról, akinek felesége az RMDSZ bizalmából előbb a román, majd a magyar oktatási minisztériumban dolgozott, utóbb pedig a Határon Túli Magyarok Hivatalában volt a határon túli tanügyi támogatások felelőse. E sűrű szövésű RMDSZ-es múltat egyetlen kézmozdulattal félresöpörve, Markó Béla kurtán-furcsán azzal intézi el az ügyet, hogy – januártól – úgymond „nem tartottak igényt Sz. I. munkájára”. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy Szatmári Tibor egyben annak a Kelemen Kálmán vezette Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak is oszlopos tagja, amely közismerten fontos szerepet játszott abban, hogy az Európai Néppárt tagjai közé fogadta az RMDSZ-t.
A valóságot és a tényeket azonban nem lehet ily módon letagadni vagy elbagatellizálni. Tény az, hogy Szatmári Tibor és felesége az RMDSZ-nek és magának az elnöknek bizalmi emberei voltak. Szatmári Tibort a legutóbbi időkig hűséges „pártaktivistaként” a Communitas Alapítvány, vagyis a magyar és a román adófizetők pénzéből javadalmazta Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Tény az, hogy a házaspár mindkét tagja egyik napról a másikra kikerült az RMDSZ kebeléből, illetve bizalmi állásaiktól meg kellett válniuk.
Tény az, hogy Bálint-Pataki József HTMH-elnököt ezzel párhuzamosan „egészségügyi okok miatt” felmentették tisztségéből.
Az is bizonyosnak tűnik, hogy a magyar Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságában általános tájékoztatás hangzott el a nevezett kémügyről.
A valós tényállásnak még sok apró részlete – mozaikdarabja és morzsája – teszi teljesebbé a képet, amelyekre azonban most nem feltétlenül szükséges kitérni.
Az is okkal feltételezhető, hogy a valótlanság további elemeit és tényeit leleplezi az MSZP–SZDSZ vezette magyar állam államtitkainak – legitim – tilalma.
A szóban forgó esetből és a hozzá fűződő megnyilatkozásokból, másfelől pedig az idevágó nemzetközi tapasztalatokból és a román–magyar viszonyok természetéből joggal kikövetkeztethető és valószínűsíthető, hogy Magyarország a román titkosszolgálatok kiemelt fontosságú működési területe (1), ennek megfelelően pedig – Gálszécsy András véleményével egyezően – a határon túlról bevándorlók körében bőven találhatók ügynökök, kémek és besúgók (2). A magyar nemzetbiztonság hivatása és feladata az, hogy tőlük az országot és a nemzetet óvja, védje.
Ami viszont – legalábbis számunkra – ennél is súlyosabban esik a latba, az a volt titokminiszternek az a meglátása, mely szerint: „egészen bizonyos”, hogy a határon túli magyar szervezetekben – így például az RMDSZ-ben – vannak adatszolgáltatók (3).
Júliusi, tusnádfürdői előadásomban is felhívtam a figyelmet arra, hogy – feltételezésem szerint – a romániai magyarság szétzilálása, a „hőskori” RMDSZ egységének a felrobbantása és nemzeti érdekérvényesítő erejének a tönkretétele sorainkba, szervezeteinkbe beépülő román titkosszolgálati ügynökök közreműködése nélkül nem lett volna lehetséges. Ahhoz, hogy ennek bekövetkeztét megelőzzük és kivédjük, elengedhetetlenül szükséges lett volna egy belkörű erdélyi magyar nemzetbiztonsági szolgálat létrehozása. Ezt azonban annak idején vétkes jóhiszeműséggel elmulasztottuk.
A borúlátóbbak azt állítják, hogy „érdekvédelmi és közképviseleti szervezetünket” egyenesen a román állambiztonsági szervek hozták létre és tartják életben, illetve segítik hozzá ahhoz, hogy az erdélyi magyar közösség fölött egyeduralomra tegyen szert, mert általa kívánják kontroll alatt és kézben tartani a kisebbségi magyarságot. Idevágó félelmeinket támasztja alá a sokat látott Emil Constantinescu exállamfő következő – tusnádfürdői – kijelentése: „Szeretném hinni, hogy a román– magyar kapcsolatok stabilitása nem azzal magyarázható, hogy a két nemzet politikai vezetői egy közös maffia, a kommunista–securitatés oligarchia tagjai” (sic!).
Eme vérmes félelmek és feltételezések végletéig talán nem indokolt elmennünk, a következő kínzó kérdések viszont okkal és joggal fogalmazódnak meg bennünk:
Milyen erők és politikai – netalán titkosszolgálati – összefüggések húzódnak meg az RMDSZ neptuni paktuma mögött? Milyen kulisszák mögötti egyezségek állnak az RMDSZ mindenáron való hatalomban vagy hatalomközelben folytatott politikája mögött? Mi a valóságos háttere az RMDSZ autonómiapolitikája nyilvánvaló feladásának, a belkörű magyar választások meghiúsításának? Hogyan következhetett be a rendszerváltozás élén járt – valamikori – RMDSZ oly mérvű eltorzulása, hogy a megelőző törvényhozási ciklusban, illetve a legutóbbi választásokon az – ellenforradalmi – utódkommunista erők oldalán kötelezte el magát? Miként történhetett az, hogy az RMDSZ olyan szégyenteljes politikai szerepeket vállalt, mint amilyenek a Petőfi–Schiller fantomegyetem feltámogatása, a román alkotmány kárunkra való módosítása, az aradi Szabadság-szobor megcsúfolása, a Miért „KISZ-szervezet” létrehozása, az autonómiamozgalom képviselőinek meghurcolása, a Magyar Polgári Szövetség választásokból való kizárása, mélységesen demokráciaellenes törvények megszavazása a parlamentben stb. (A sort folytathatnánk.) Min alapszik, milyen jogforrásból eredeztethető az RMDSZ-nómenklatúrának az a kizárólagos előjoga és privilégiuma, hogy a – posztkommunista – román és magyar, utóbb pedig a jelenlegi román kormánynak is minden támogatási pénzforrásával rendelkezzen, ha kell, a törvényesség cinkos kijátszásával? Mi a magyarázata annak, hogy az RMDSZ központi vezetősége egyre gyakoribb és nyilvánvalóbb módon nem annyira a mi kisebbségi érdekeinket képviseli a többség körében, hanem fordítva, a többség érdekeinek megjelenítője saját kisebbsége soraiban?
A kérdések költőiek, illetve magukban hordozzák a választ. De hogyha mégsem, akkor hadd idézzük magát Szatmári Tibort, aki 2000. március 10-én az RMDSZ bukaresti sajtóirodájának éléről való lemondását – egyebek mellett – „az RMDSZ szövetségi elnöki hivatalában használatos titkosszolgálati és kommunista módszerekkel, a mindennapi megaláztatásokkal és az alkalmazottak iránti krónikus bizalmatlansággal” indokolta.
Vajon kikre gondolt az RMDSZ titkosszolgálati buzgalmú sajtófőnöke? Az elnöki hivatal humán környezete ugyanis bőséges találgatásokra nyújt lehetőséget. Markó Béla hivatalának módszerei önkéntelenül is eszünkbe juttatják Verestóy Attila szenátort, aki tisztán megmondta, hogy nem kér a magyarigazolványból, vagy Székely Ervin exképviselőt, aki Székelyföld területi autonómiáját Adolf Hitler exdiktátor nevéhez asszociálta. De a bizalmatlanság eme légkörében hasonlóképpen feltűnnek az UDMR olyan szolgálattévői, mint Nagy Benedek, a kultuszminisztérium kiszolgált funkcionáriusa, Asztalos Csaba, a Diszkrimináció Ellenes Országos Tanács európai hevületű elnöke, Lakatos Péter volt bihari belügyi tiszt vagy Stanik István, a Stefan Gheorghiu Akadémia jeles abszolvense, soros elnöki sajtófőnök – hogy ez alkalommal csak a személyes ismeretségi körömbe tartozókat említsem.
Mondhatni: jó társaságot gyűjtött maga köré az elnöki hivatal. Szatmári Tibor semmiképpen sem érezhette magát egyedül. Legfeljebb csak sajnálhatta, hogy „a Fidesz aknamunkájára” vonatkozó intelmeit az elnök nem vette elég komolyan, s a Reform Tömörülés vagy a tiszteletbeli elnök elleni kirohanásai is viszonylag megkésve váltak foganatossá. Ezzel szemben viszont bőséges kárpótlást nyerhetett abban, hogy feleségével együtt szoros szolgálati egységben képviselhették küldőik érdekeit.
Az RMDSZ, illetve az erdélyi magyar politika ilyetén szövevényes viszonyai között „az autonómia eléréséhez szükséges eszközök” megtalálása igen bajos. A Magyar Ifjúsági Tanács II. nyári tábora útkeresőinek azt mondhatom, hogy mindenekelőtt azokat az akadályokat kell leküzdenünk, melyeket közel másfél évtized óta az erdélyi magyarság közképviseletét kisajátító RMDSZ-párt állít közösségi önrendelkezésünk útjába. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdettől fogva ezen fáradozik.
Ha igaz az, hogy nemzeti érdekeink és a jó erkölcs a kémbotrány felderítését megkövetelik – annak is igaznak kell lennie, hogy az erkölcsi és bizalmi válságba süllyedt – hivatalos – RMDSZ megtisztítása és helyreállítása nélkül nem sok esélyünk nyílik az autonómia megvalósítására. Se velük, se nélkülük. Addig a magyar–román megbékélés sikerében sem igen reménykedhetünk, amíg az aradi Tűzoltó tér „autonómiáját” – a Szabadság-szobor szabadságát – ki nem vívjuk.

A szerző az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke