Közszolgálati lejáratás a Magyar Televízióban

Van egy szép, klasszikus meghatározása az interjúkészítésnek: egyenlőtlen párbeszéd. A kérdezőnek eszerint sosem szabad elfeledkeznie arról, hogy nem ő a fontos, nem ő van a középpontban. A témáról nem az ő személyes véleményére, hanem a megkérdezett interjúalanyéra kíváncsi a néző.
A magyar közszolgálati televíziózásban, úgy tűnik, manapság az „egyenlőtlen párbeszéd” maradéktalanul megvalósul, csak éppen fordítva. A szerkezet megfordult: a nézőt a riporter saját elmeszüleményeivel traktálja, eszmefuttatásokba bonyolódik, interjúalanyától pedig azt várja, hogy az ő kirobbanó tehetségének körítésévé degradálódjék, legyen csak afféle dísz a stúdióban. Örüljön, hogy behívták. Hogy elmehetett a fodrászhoz, hogy felkelhetett ötkor, vagy hogy abbahagyhatta órákra a munkáját. Pedig a tévénézőt nyomasztja, ha úgy érzi, az interjú készítője egyáltalán nem kíváncsi riportalanyaira, beléjük fojtja a szót, kikacagja őket, becsmérlő megjegyzéseket tesz. Ha egy interjú a riporterről szól, akkor vagy tehetségtelen a riporter, vagy rosszul választották ki a riportalanyt. Nem tudom, hova vezet az az út, amelyen a közszolgálati televízió közszolgálati leugatóvá korcsosul. Talán a diktatúrához el tudna vezetni, de az most legjobb tudomásom szerint nincs napirenden.
Augusztus 8-án a Nap-kelte különösen kitett magáért. Schmidt Mária derűsen foglalt helyet a stúdióban Orosz Józseffel szemben. A riporter, talán hogy a pórázát szorosan tartó gazdáit megnyugtassa, már a kezdésnél prekoncepcióval indított: gúnyos hangon „logikai tézisnek” nevezte a történész Népszabadság-beli cikkének azon állítását, amely szerint az MSZP utódpárt. Kellemetlen, hogy 1989-ben maga az MSZP határozta meg így magát, de hát mindegy is ez, ha közszolgaként úrhatnám módon gúnyosak és lekezelők lehetünk, államilag finanszírozva. Amikor Schmidt az utódpártiság tényére bátorkodott utalni, a riporter azzal vágott vissza, hogy „a szocialisták vezetői tényszerűen soha nem jelentették ki”, hogy ők örökösei volnának a Kun- és Rákosi-féle baloldali párthagyományoknak. (Majd bolondok lettek volna, gondolta magában otthon a jobb- és baloldali tévénéző egyaránt.) Horn Gyula még Nagy Imre lányával is elment koszorúzni, jelentette ki a riporter dölyfösen, mintha legalábbis egy kerekasztal-beszélgetésen venne részt, és Schmidttel szemben ő lenne a másik, nemzetközileg ismert történész. (Amit mondott, az elég gyengécske érv volt, hiszen a hatalom megtartása érdekében a baloldal ennél cifrább dolgokra is képes volt, most ne soroljuk föl, mi mindenben, a terjedelem elvenné a lapszámot.)
Schmidt segített az emlékezetkihagyással küzdő riporternek: esetleg a pártvagyon megtartása is számíthatott abban, hogy megalakulásakor az MSZP utódpártként határozta meg önmagát. Reakció erre természetesen nem volt. (Nem baj, ezalatt legalább elképzelhettük: a mérleg egyik serpenyőjében egy koszorúcska, a másikban meg az irdatlan állampárti vagyon.)
A történész ezután kísérletet tett arra, hogy a Fidesz elnöke elleni sajtóhadjáratról beszéljen. Amint rátért arra, hogy a bálványosi beszédből a baloldal egyetlen mondatot pécézett ki, és azon rágódik egyfolytában, holott a lényegről, a határon túli magyarok cserbenhagyásáról és annak következményeiről kellene beszélni, a riporter izegni-mozogni kezdett. Első közbevetése még kulturált volt: „Egy pillanat, egy pillanat, igazgató asszony!”
Vajon ki volt adva neki, hogy ne engedje befejezni az ellenség mondatait? Nem voltam rest, megszámoltam, Orosz József hányszor szakította félbe Schmidt Máriát. A harmadik percig háromszor. Az ötödik percig kilencszer. Az ötödik percben Schmidt rájött, hogy nem engedik szóhoz jutni, ettől kezdve több ízben, hosszú másodperceken át egyszerre beszéltek, ami nem volt túlságosan szórakoztató. A kilencedik percig a riporter még négyszer (!) fojtotta a szót Schmidt Máriába, például azt állítva róla, hogy „felülbírálja a népakaratot”. A közszolgálati leugató nem is igyekezett leplezni, hogy dühös. „Látod, Mária, milyen dühös vagyok?” – kérdezték a szemei, és csak beszélt, már nem is tudta, mit, csak nyomta a szöveget, hogy ne hallja hozzá képest felháborítóan nyugodt interjúalanyát. Mérges volt nagyon. Akarta is hallani a történész mondatait, meg tiltakozott is az egész lelke a nemzettársaink iránti felelősség mételye ellen. Megharcolta a maga harcát azért, hogy bedugaszolatlan fülekkel se érjen el hozzá a kimondott szó. Mert csak a gyávák dugják be a fülüket. Ő, mint egy modern kori Odüsszeusz, aki árbochoz kötözteti magát, a legnehezebb percekben sem kapcsolta ki a mikrofont, és amikor már majdnem megértette, mit mondtak neki, ismét közbevágott. Nem törődött azzal, hogy most nem Schmidt Mária a riporter, hanem ő, s fennhangon maga elé mondta az igazhívők zaklatott félmondatait. Nem zavarta, hogy riportalanya mondatokat fogalmaz, és kormányt bírál. A hős riporter így hallgatta végig a szirének dalát, bár kínjában legszívesebben a húsába vájta volna a körmeit, amikor meghallotta: „nemzetállam”, „anyaország”, „kormányzati felelősség”.
Eközben a történész decensen mosolyogva, ám kínos egyértelműséggel két elég jó mondatot fogalmazott meg olyan körülmények között, amikor más asszony már a gyöngysorát tépte volna szét az idegességtől, vagy sírva fakadt volna. Azt mondta a szerkesztő úrnak: „A történelem mindig azoknak teszi föl a kérdést, akik döntési helyzetben vannak. Nem azoknak, akik ellenzékben vannak, akik tehát nincsenek döntési helyzetben.”
Kibírhatatlan közlés volt ez a zakójában izzadó Orosz Józsefnek. Még elviselhetetlenebb volt számára az, amikor Schmidt arról beszélt, hogy a magyar nyelv igen szépen fejezi ki azokat a tartalmakat, amelyeket hazánk iránt érzünk: szülőföld, anyaország, szülőhaza. És ez a gondoskodást jelenti. Orosz József itt már nem bírta tovább (elszakadhatott egy húsába vágó kötél), megint közbevágott, és mindannyiunk döbbenetére euforikus helyeslés tört ki belőle: „Igaza van! A magyar nyelv… nagyon klasszikus” – ilyesmit mondott, nem lehetett jól érteni, mert Schmidt Mária közben beszélt még, azaz szerette volna befejezni a mondatát. Úgyhogy ismét egyszerre nyilatkoztak, ezúttal is néhány másodpercen át két szólamban beszéltek.
Érdekes volt. Nem tudom, milyen az orgánuma, tört fényű tenor-e vagy barna basszus, de operai duettben Orosz József talentuma talán jobban érvényesülne. Így a stúdióban, interjúként ez a baljós ráéneklés, ez a disszonáns kettős hangzat elég bizarr volt. Ráadásul Schmidt Mária valamit megsejthetett Orosz József hirtelen lelkesedésének közvetlen okáról a magyar nyelv iránt, alighanem tudta, hogy ez a hév nem véletlenül érte el a forrpontot éppen akkor, amikor ő a határon túli magyarokkal vállalt szolidaritás felmondásának súlyos következményeiről mondott néhány keresetlen szót. Mindenesetre a történész elég prózaian – az interjú folyamán másodszor – megkérte az anyanyelvi csodák szakadékos mélységei felé szédelgő riportert: „Engedje meg, hogy befejezzem a mondatot.”
Pedig mi a tévé előtt majd meghaltunk a kíváncsiságtól, hogy miként vélekedik Orosz József riporter – a meghívott történész néma tanúságával a képernyőn – a magyar nyelv örökbecsű értékeiről. Lehet, hogy beszélt volna nekünk a nyelvújításról is. Hát erről most lemaradtunk, barátaim.
Az interjú csúcspontja a befejezés volt. „Amit ön állít, az vélemény” – jegyezte meg a riporter, a mérgezett alma piros felét nyújtva. „Ez természetes” – válaszolt Schmidt Mária gyanútlanul. „Nem tény” – állapította meg csalafintán a riporter, majd hozzátette gúnyosan: „Schmidt Mária véleménye. Nem cáfolhatatlan.”
Nem volt nagyon frappáns, hogy a stúdióban ülő Schmidt Mária történésszel a közszolgálati leugató közölte, hogy amit elmondott, hát az csak egy vélemény, mégpedig „a Schmidt Mária véleménye”. – Mivel én ülök itt a stúdióban, a nézők ki fogják következtetni, hogy ez az én véleményem – jegyezte meg a történész némi malíciával. Eszerint Schmidt Máriára nem hatott katartikusan, hogy amit mondott, az csak a Schmidt Mária véleménye. Talán nem érezte a közlés mélységét. A mondat a baloldali értelmiségnek szólt: figyeljetek, mindaz, amiről szó volt, nem fontos, ez itt csak a Schmidt Mária véleménye. Jel volt ez a mondat: most uszuljatok! A harci kutyák sem támadnak üptre.
A produkciónak vége volt. Odüsszeusz leszedte zakója hajtókájáról a mikrofont, és leoldoztatta magát az árbocról.
Ha e hihetetlenül alacsony színvonalú médiateljesítmény után valaki azt hinné, hogy mindez az agresszivitás és rossz modor kizárólag Schmidt Máriának szólt, ki kell ábrándítanom. Bár ugyanezen adásban az összes baloldali meghívottat Orosz József végtelen udvariassággal kérdezte, a rádió társadalmi kurátorainál ismét átváltott agresszív és lekezelő kérdezőbe.
Három eddig sose látott szimpatikus ember ült be a stúdióba nem sokkal Schmidt Mária után. Mintha a megtestesült civil társadalom adott volna hírt magáról a Nap-kelte központi vezérlésű, fülledt világában. Pós Péter, egy kesernyés mosolyú, kitartó ember, Gráf Csilla, egy felkészült és bátor fiatal nő és Kozák Attila, aki ezúttal inkább a háttérben maradt. Kaptak ők is lesajnálást, kioktatást, megmosolygást és lehurrogást. Hogy miért? Hát mert a rádió ideiglenes ügyvezető elnökének megbízása ügyében nem álltak Gellért Kis Gábor pártján. Ilyen egyszerű ez. A kurátoroknak helyén volt a szívük, és kitűnően érveltek a riporterrel szemben – aki sűrűn pislogott a füzetébe, hogy megfelelően leckéztethessen –, de az összes jogi kérdésben nála bizony sokkal tájékozottabbak voltak. Orosz mégis megengedett magának ilyen előre minősítő kérdést: „társadalmi kurátorok honnan vindikálják maguknak a jogot” ahhoz, hogy az elnökséggel szemben megfogalmazzanak egy álláspontot? Társadalmi kurátorokról szólván ez a „honnan vindikálják a jogot”-féle megfogalmazás egyébként skandalum. (Várom a liberális értelmiség állásfoglalását.) Gráf Csilla türelmesen elmagyarázta a felindult riporternek, hogy a társadalmi kurátorok nagyon komoly jogosultságokkal rendelkeznek a nagykuratóriumon belül, sőt bizonyos területeken az elnökséggel azonos jogokat élveznek.
Orosz József a riport közepe táján kiesett a fölényes „mit kerestek ti itt, civilek, a pályán?”-féle hozzáállásból. Nyílt és bátor beszédmóddal találkozott, és ettől kiment a talaj a lába alól. Csak ennek tudom be, hogy szerepéből kiesve egy „nenenene!” közbevetéssel próbálta belefojtani a szót a felkészült és korántsem szívbajos kurátorokba.
Így szokás beszélni a riporteri stúdióban? „Nenenene”? Mint aki kapatosan ökröket hajt. A kurátorok világosan kifejtették, nem azt gondolták, hogy joguk van elnököt választani, hanem hogy „az elnökség intézkedése a saját jogosítványon túlterjeszkedhet”, s ez ügyben véleményt fogalmaztak meg. Vesztükre használták a szót, hogy „vélemény”. Orosz József feltámadt riporteri tetszhalottságából, és benyögte ugyanazt a varázsmondatot, mint amivel Schmidt Máriát néhány perccel korábban akarta megszégyeníteni: „Ez csak egy vélemény!”
Sose fogom megérteni, hogy a „vélemény” miért olyan alacsony rendű dolog a baloldali média szótárában. Lassan szinte szitokszóvá válik. Pedig a vélemény nem olyan közlést jelent, amire nem kell odafigyelni. Egy modern demokráciában pontosan az ellenkezőjének kell történnie. A vélemény magas rendű és megbecsülendő dolog. Tisztelni kell azt az embert, akinek saját véleménye van. Nekem ez a mondat: „ez csak egy vélemény”, a „csak” szócska miatt értelmetlen állítás. Sőt rosszabb, mert e foghegyről odavetett kijelentés nyomán az inkriminált mondat már ott van a sárban.
Pedig a választást és a jövőt azok fogják megnyerni, akik az idáig sárba dobott véleményekért lehajolnak. Akik felemelik és megtisztítják az eldobott, a letiport mondatokat. És azt mondják: Nézzétek. Ez egy vélemény. Figyeljetek rá.
„Mi állást foglaltunk” – jelentette ki mértéktartóan a véleményfitymáló szavakra a rádió társadalmi kurátora. (Kellemesebb volt bármelyiküket a képernyőn látni, mint Gellért Kis önelégült fizimiskáját.) „Kénytelen vagyok berekeszteni a beszélgetést” – adta meg magát a sorsnak és a műsoridő leteltének a riporter. „Gellért Kis is ezt tette” – jegyezte meg kesernyésen Pós Péter kurátor.
Mindent összevetve, ez az augusztusi hétfő nem a Nap-kelte riporterének a napja volt. De ez csak egy vélemény.