Megalázni mindenáron

Valamikor a hatvanas években, egy akkor elitgimnáziumnak számító iskolában történt. A C osztály egyik okos (bár messze nem a legtehetségesebb) diákja gondolt egyet, és különös szórakozást eszelt ki az unalmas óraközi szünetekre. Emeletről emeletre járt, és aki egyedül ácsorgott a folyosón, ahhoz odament, kissé szétterpesztett lábakkal megállt előtte, és jó hangosan megkérdezte: „Te antiszemita vagy?” Az illető vagy válaszolt, vagy odébb lépett, vagy mérgelődött, vagy legyintett. F. Gábort mindez nem zavarta, továbbment, és aki éppen ránézett, annak ismét föltette halhatatlan pubertáskori kérdését: „Te antiszemita vagy?”
Engem sose kérdezett meg, talán úgy gondolta, van, akit még provokálni sem érdemes. Ráadásul, nem vagyok rá büszke, de ez az igazság: nem tudtam, mit jelent ez a szó.
Mi otthon nem zsidóztunk és nem antiszemitáztunk. Mással voltunk elfoglalva. Rettentő szegénységben éltünk, apám a munkahelyén, anyám otthon reggeltől estig dolgozott. Olyan szegények voltunk, hogy az apám elrongyolódott nyakú ingeiről anyám lefejtette a gallért, megstoppolta, és kifordítva visszavarrta. Nem tudta elviselni, hogy a férje feslett ruhában járjon, de új ingre nem volt keret.
F. Gábor meg csak rohangált a folyosókon, és pisztolyként szegezte diáktársainak a kérdést: „Te antiszemita vagy?”
Ha nem tudtam is, mit jelent a szó, bár tizenöt éves voltam (tévénk nem volt), kíváncsi voltam, ezért megkérdeztem a legolvasottabb osztálytársamat, Á. Lászlót (ma közgazdász), mi az, hogy antiszemita. Aki nem szereti a zsidókat, mondta. Igen? És ki zsidó itt? – tettem föl azt a kérdést, ami amúgy eszembe sem jutott volna F. Gábor piszkatúrája nélkül. Hát a Gábor biztosan, mondta. Később megtudtam, hogy a baráti körünkhöz tartozó halk szavú B. Péter is az (ma jogász), aki szemmel láthatóan röstellte diáktársa agresszivitását. Csöndben dörmögött valamit, ami nem tűnt helyeslésnek.
F. Gábor egy-két hétig játszotta ezt a játékot. Tudták a tanárok is, de soha nem szóltak rá, amit akkor nem is igazán értettem. Ma már értem.
Tanáraink szerettek volna megmaradni a gimnáziumban, amelynek nevéből törölték nagy királyunk mellől a „szent” jelzőt. Ezért szemet hunytak a kérdezősködés felett. Engem a hideg kirázott, ha megláttam F. Gábort a folyosón, akitől egyre többen szabályosan féltünk.
Ez jutott eszembe arról, hogy Friderikusz, akit én kedvelek, mert a kérdezés mesterének tartom (Kissinger a legutóbbi adásban mintha nem így vélekedett volna), föltett egy kérdést a volt, és remélem, a jövendő miniszterelnöknek: antiszemita-e?
Orbán hosszú pillanatokig nem válaszolt. Mint aki lenyelte azt a választ, amely visszaverte volna a kérdést valahová jó messzire, a kérdezővel együtt. Ez a néhány pillanat, mint olvasom, most úgy vonul be a köztudatba, hogy „nem rögtön válaszolt”, tehát valami takargatnivalója van az ügyben.
Szeretném leszögezni: ez a kérdés ma is provokáció. Ez a kérdés nagy szégyen. A kérdezőnek is, és szégyen annak is, akinek föltették. Egy ilyen kérdésre nincs normális reakció. Ez a kérdés végtelen sértés, amely után az embernek először magához kell térnie. Ez a kérdés övön aluli. Ez a kérdés Pavel Morozov kérdése, aki a szüleitől, mielőtt följelenti őket a GPU-nál, megkérdezi: fasiszták vagytok, apu, anyu?
Különös, hogy Gyurcsány, aki a Kun Béla és Rákosi nevével fémjelzett baloldali tradíciók védelmére kelt, nem kapott ilyen kérdést. Tőle senki nem kérdezte meg: sztálinistának tetszik lenni? Lendvaitól se kérdezték meg a Nap-keltében: nem lehet, asszonyom, hogy ön tulajdonképpen rákosista?
Nem tudom, mi lett F. Gáborral. Nem tudom, a C-ben, ahová járt, milyen vitái voltak diáktársaival. Nem tudom, hogy az eszes Dobos Krisztina (később államtitkár lett) vagy a hosszú lófarkat hordó, fiúkat megszégyenítő bátorsággal érvelő Cser Ágnes hányszor keveredett vele vitába. Nem tudom, vajon őket is megkérdezte-e.
Az a baj, hogy F. Gábor köztünk van. Az a baj, hogy az ő hangját hallani, és ezt a hangot nem nyomja el a konfliktusokat soha nem élező B. Péter kedves dörmögése. Az a baj, hogy ennek a szerencsétlen országnak a sorsát az ilyen F. Gáborok egyfolytában félrenavigálják, és észre sem veszik. Az a baj, hogy ennek a kérdezősködésnek semmi nem szab határt. Sem az idő, sem a jó ízlés, sem a belátás, sem a kulturáltság. Semmi nem számít, csak a hacacáré. Sosincs vége ennek. Az a baj, hogy a terrorizmus a sarkunkban lehet, az ország ebek harmincadjára kerülhet, az uniós csatlakozásból még jót alig láttunk, és mi mégis láncot hordunk. F. Gábor kérdezősködéseinek nehéz láncát csörgetjük, mint a vadak. A világ széthullhat darabokra, de mi itthon akkor is csak antiszemitázunk, mint akiknek nincsen jobb dolguk.
F. Gábor rohangászik a „szent” jelzőtől megfosztott királyunkról elnevezett gimnázium emeletei között, lóg a nyelve, és kérdést szegez.
Tenyérbe, szívbe. Ahogy sikerül.
Kár volt, Sándor.