Mészárszék és diófa

Amikor 2002-ben a vágóhídi többség újraválasztotta mészárosait, akkor teljesen bezárult a sok évtizede készülődő csapda. Az ország egy teljesen új politikai rendszer kelepcéjébe került, aminek leírására a régi politikai szótár szavai teljességgel alkalmatlanok. Nincsen értelme a kommunistának, a szocialistának, a kereszténydemokratának, a liberálisnak, a jobboldalinak, a baloldalinak, sőt a fasisztának sincs. Ezeket a szavakat a megalázott, kisemmizett, értelmükből is kiforgatott léprecsaltak makogják, és persze a vadászok töltik a fejükbe.
Ha volna még értelmes embernek holmi jobb- vagy baloldali álma, szét kell foszoljék.
Tudjuk, hogy az ország elfoglalása legbelül a nyelv összezavarását, a szavak értelmének az elhomályosítását jelenti. A benső megértés fölszámolását. Így az sem igaz, hogy a nemzet meghasonlott, és két táborra szakadt. Ez káprázat. A kopófalka, az áruló, bábelista írástudók ássák az árkot, keverik a nyelvet, a fogalmakat, szítják az ellentéteket.
Ha egy terebélyes diófa alá leültetnénk annyi épeszű honpolgárt, amennyi a lehetséges nemzetiségi, politikai, vallási, vagy ha úgy tetszik, faji különbségeket mind képviselné, s körbeadnánk egy demizson decsi vörösbort, és megkérdeznénk tőlük, mi a teendő, az első szavuk nyilván az lenne, hogy kérnek még egy pohárral. Aztán elmondanák, hogy egyetértésben, békességben, reménységben szeretnének élni. Emberségre, becsületre, munkára, tisztes bérre, jó iskolára, kórházra, finom muzsikára, tisztes nyugdíjra és hasonlókra áhítoznak. Mindannyian. Függetlenül az említett világnézeti, faji, felekezeti különbségektől.
Miért marad mindez álom?
Először azért, mert az áruló írástudóik elhazudják előlük a valóságot, és szándékosan összezavarják értelmüket. Ha kellő ideig üldögélnének a diófa, egymás és Greifenstein Jóska hibátlan bora társaságában, akkor a könyvtárnyi hiteles irodalom elolvasása nélkül, de a meghamisított szavak félretolása után hamarosan maguktól is rájönnének arra, hogy a baj az, hogy nem veszik őket emberszámba. A gazdag „beruházó” megvette munkahelyüket velük együtt. Dologszámba vesz mindenkit (II. János Pál) mint termelőerőt, költségtényezőt, fizetőképes/képtelen keresletet, szavazatot – és így tovább. Pedig még hűségtanfolyamokat is tartott nekik a Szabad Nép-félórák mintájára, ámde a hűséget önmagára nem vonatkoztatta: adómentessége elmúltával rögtön odébbállt Mongóliába, és őket az utcára tette. Miért?
Mert Gazdaságkorban élünk. A gazdaság – ez az egyébként oly fontos emberi alkotás – maga alá gyűrte, elemésztette hitünket, kultúránkat, minden értékünket, ami százezer éve életünk értelmét adta. (D. C. Korten, Ch. Polányi, Cz. G. stb.) Napjainkban utolsó külső védművünk, az állam lebontása zajlik. Az áruló írástudók „globalizmussal” ködösítenek, egy közömbös, homályos értelmű idegen szóval, ami „objektív szükségszerűség”, föltartóztathatatlan, mint a fejlődés, okoz ugyan némi kárt, de áldásai bőségesek. Mások „tőkés társaságokról”, „multikról” vagy „pénzhatalomról” beszélnek, szerénységem „Magánállamokról” – értve ezeken-azokon olyan személytelen és anyagi (=materialista) erőközpontokat, amelyek a lumpenekkel egyezően kivonják magukat az élet kölcsönös felelősségrendszeréből. Kizárólag önhasznukra törnek – az egész bolygó rovására. Materialista alaptermészetüknél fogva szellemi célokra nem tekinthetnek. Bennünket leigáznak, de ők önnön növekedési kényszerük (=rákjuk) rabjai. Mindent el kell emészteniük, ami útjukban áll. Például az államokat. Ennek jegyében formálják át a kultúrát, s benne a politikát.
Ebben az írásban igyekszünk csak az utóbbira tekinteni. Már amennyire lehetséges. Nos, képletszerű egyszerűsítésben úgy áll a helyzet, hogy a Magánállamok mindenütt a demokratikus kormányformát erőltetik, hogy a vágóhídon egybegyűlt termelőerők és fogyasztási tényezők maguk válasszák meg mészárosaikat. Természetesen a senki által sem választott és senkinek sem felelős magánhatalmak által ajánlottak közül. Jellemző, hogy Amerikában még milliárdosok sem képesek betörni a hivatalos elnökjelöltek közé. Több mint érdekes, hogy a demokrácia szereplői állandóan cserélődnek, és kötelesek nyílt lapokkal játszani, ellenben a világ vagyonának túlnyomó részét birtokló, illetve ellenőrző pár ezer család – D. C. Korten szavával, a „sztratosz-lakók” – több nemzedékre dolgozza ki stratégiáját álcégek, rejtett kapcsolatok és üzleti titkok homályában…
A miénkhez hasonló „fejletlenebb” demokráciákban még nem elég tiszta a pálya. Még léteznek olyan politikai gondolatok és erők, amelyek az absztrakt haszonnal szemben az emberek érdekeit nézik. A fölbérelt írástudók azonnal avíttnak, nevetségesnek, túlhaladottnak, reakciósnak, populistának, nacionalistának, sőt fasisztának, antiszemitának, terroristának minősítik őket. Ebből következik, hogy a kétpártrendszer korkívánság. Nem az a kétpárt- vagy akárhánypártrendszer, amelyben a politikai tényezők mindegyike a magánhatalmakat kiszolgálókból verődik össze, hanem olyan politikai szerveződés, amelynek egyik tagja a diófa alatt borozgatók védelmével próbálkozik.
Ha az előbbiek kerülnek kormányra – mint most Magyarországon –, akkor lebontják az államot a multik javára. Lássunk néhány példát! Kétségtelen, hogy a magánosítás ’90-ben bizonyos mértékig szükséges volt, hiszen a tulajdon hatalom. A szocialista állammonopóliumok korlátozták a szabadságot és a közellátást, ám ugyanezt teszik a magánhatalmak is! Annál durvábban, minél gyöngébb a történelmi állam. Tehát nyilvánvaló, hogy sem az állam, sem a magántőke nem lehet túlsúlyos, különösen akkor nem, ha bármelyikük a nép által ellenőrizhetetlen.
Magyarországon már eddig is messze az európai átlag alá olvadt a köztulajdon aránya – kb. tíz százalékára –, de a kollaboráns kormánynak még ez sem elég. A hazaárulást – így, szó szerint – folytatja, és a stratégiai ágazatok maradékát kótyavetyéli. Csak a közfölháborodás mentette meg a Szerencsejáték Rt.-t. Most folyik az egészségügy és a légi közlekedés vagyonának elherdálása, majd következnek a kutatóintézetek. Hab a tortán, hogy a Mol részvényeit a Medgyessy-kormány a londoni tőzsdén dobta piacra, nehogy bennszülöttek vegyék meg. A hab mellé egy marcipánmajom: gondosan ügyelnek arra, hogy a nagy állami beruházásokból a maradék magyar nagyvállalatok kiszoruljanak.
A privatizáció története Magyarország lefegyverzésének története.
Már világos, hogy az áfa- és a mezőgazdasági EU-támogatások visszatartásának stratégiája egyezik a Széchenyi-terv fölszámolásával: a multiknak nem érdeke egy magyar tulajdonosi réteg, netán középosztály léte. Óhajuk a Gyurcsány-kormány számára parancs.
A hitvány bóvlikkal üzletelő nemzetközi nagyáruházak százainak adnak működési engedélyt – Európában példátlanul –, ha csak nem azért, hogy a honi kiskereskedők tönkremenjenek a beszállítókkal együtt.
A MÁV romokban hever, a szó szoros értelmében, akár a főváros. Tessék elsétálni a Keleti pályaudvarra, a Hősök terére vagy a sárpilisi vasútállomásra!
A tengerhajózás megszűnt, a folyami közlekedés jelképes.
Nagyjából lebontották a hadsereget. Tábornokainkból szám szerint még összejönne egy zászlóaljnyi erő, de hova lehetne bevetni?
A népesedés, a közbiztonság, a közegészség helyzete katasztrofális.
Az ország vezetőinek szavahihetősége a nullához közelít; a tiszta erkölcsöt elvileg sem tekintik immár az ország talpkövének.
A kormány, élén az elnökével, a december 5-i népszavazás előtt a vonatkozó törvények súlyos megsértésével kampányolt! Ráadásul közérdekű adatokkal viszszaélt, hamisan tájékoztatott, és a Btk. 269. §-ban foglaltakat megvalósítva nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszított. A Magyar Köztársaság ügyészsége, a számtalan följelentés ellenére, ki sem vizsgálta az ügyet.
Azé a nép, aki megműveli – tehát már a Németh-kormány eladta a multiknak az írott sajtó túlnyomó többségét, vagyis a párt-, azaz a tömeglapokat. Azzal a kikötéssel, hogy az elvtársi vezetésnek legalább három évig maradnia kell. Ez az idő bőven elég volt a régi gárdának a „megújulásra”.
A honi kereskedelmi rádió- és tévékloákák érték- és emberellenessége világszerte példátlan: működésüket a Horn-kormány idején engedélyezték.
Az SZDSZ vezette tárca szabályosan szétrombolja a minden nyomora ellenére a világ legkiválóbbjai közé tartozó magyar közoktatást. Az egyetemi szabadságot fölszámolja. A fasori evangélikus gimnázium nyolcvan éve a világ legjobbja, a pesti piarista, a Fazekas és még jó néhány gimnázium jobb bármelyik amerikainál. A mostani elbocsátások ismét túlzsúfolt osztályokat eredményeznek az általános iskolákban, ahol ezután együtt kell tanítani a gyengébb képességűeket a többiekkel úgy, hogy az előbbiek is lépést tarthassanak… Mondani sem kell, hogy ők fogják meghatározni a szintet. A kakaóbiztosszámítógép-botrányban az egyik baj, hogy melyik csókos cég hány millió közpénzt kapott ajándékba; a másik, a nagyobb, hogy már az óvodásokat lekapcsolják a valóságról.
Az érettségi előtti, alatti, utáni botránysorozatba minden miniszter belebukott volna legalább ötször, ha célja eltérne a kormányáétól. De nem tér el: e nemzetet el kell butítani, hogy ne fogja föl, mi történik vele. Mi sem természetesebb, mint az iskolai narkószabadság szorgalmazása, a szülők és a nevelők szembeállítása.
Magyarország lebontásának kisebb-nagyobb példáit napestig sorolhatnánk – bárki kiegészítheti a listát.
Ébresztő, kedves magyar juhok, borjak, malacok, ébresztő! Ha nem zavarjuk el időben mészárosainkat, még a sírt is eladják alólunk, mielőtt levágnának bennünket.

A szerző író