Sólyom László sikeres politikai szűzbeszéde

Lehet, hogy nemsokára tényleg (nem csak a lózung szintjén) normális Magyarországban élhetünk? Sólyom László köztársasági elnök politikai szűzbeszédét hallgatva ennek egyre nagyobb esélye van. Az outsider jelöltből lett államfő új tartalommal tölti meg a száz éve született József Attila verssorát: „Egész népemet fogom…” A politikai osztály egy olyan közszereplővel gyarapodott, akinek hatalma a kimondott szóból ered. És hogy ez a szó minél meszszebb és több emberhez eljusson, közérthetőnek, célratörőnek és figyelemfelkeltőnek kell lennie. Itt érvényesül Sólyom tanári és rétori tehetsége, hiszen lefegyverzően őszintén és közérthetően beszél. Azért ellenzi a Zengőn radarállomás építését, mert ez az egyetlen olyan hegy, ahová még nem vezet aszfaltozott út. Azért vezet első útja Bécsbe, mert osztrák kollégája az ottani gyakorlattal szakítva nem Svájcba, hanem az egykori társországba látogatott el először, és ezt viszonozza.
Az államfő beiktatása óta eltelt néhány hétben jól sáfárkodott a média rá irányuló figyelmével. A rezidenciája körüli vita rávilágított arra, hogy a magyar közéletben nem az egyébként jellemző improvizáció, hanem a normális működési feltételek biztosítása lenne a kívánatos. Kommunikációja jól felépített volt, hiszen első beszédét a kormánypárti és ellenzéki sajtóban is számos interjú előzte meg. A politika többi szereplője az ünnephez méltóan visszafogott beszédeket tartott, mindenki várta, milyen hangon és stílusban szólal meg az államfő.
Sólyom beszéde a történelmi múltból indulva javarészt külpolitikai témákat érintett, rámutatva a Bem rakparton csak pislákoló fényre, hogy egy liberális és értékkonzervatív ember (nemzeti szabadelvű) hitvallásában csúcsosodjon. A kül- és Európa-politikai területére tett tartós kirándulás és a nyilvános politikai beszéd rögtön két elemmel is bővítené a köztársasági elnök eddig megszokottól szélesebb, ám még messze alkotmányos lehetőségein belüli mozgásterét. A mindenkori kormány jobb, ha felkészül. A kommunikációban alacsonyabb, a munkában magasabb sebességbe kell kapcsolni.
A beszédnek számos olyan része volt, amely a pártpolitika és a publicisztika világában szimbólumnak számít. Tudvalevő, Magyarországon a szimbólumok körül ádáz csata zajlik, aminek több oka is van. Az ember nem csak kenyérrel él. A szimbólumokhoz, történelmi eseményekhez és személyiségekhez való viszony érzelmi reakciót vált ki, és ez gyakran erősebb, mint a józan ész ítélőképessége. Nincsen ez másként a nemzet múltjával és szimbólumaival sem. Ha múltunk dicső és tragikus fejezeteit nem ismerjük, valóban múzeumi tárgyakká minősülnek le a korábban a hétköznapok szerves részét képező tárgyak, fogalmak. Mint mindennek, ennek is komoly politikai jelentősége van. Napjaink egyik legélesebb – igaz, lappangó – politikai törésvonala az 1945-höz való viszony. A történelmi uralkodó osztállyal diszkreditálódott az ezeréves múlt szimbólumrendszere, s ami megmaradt belőle, azt a Kádár-rendszer egyéni boldogulásra épülő internacionalista gulyáskommunizmusa sorvasztotta el. A baloldal nagyobb pártja pont innen meríti legitimációjának és társadalmi beágyazódásának egy részét. A kádári konszolidáció kiszámíthatóságának és szerény jólétének retróját kínálja, amit csak veszélyeztetne az ezeréves múltra való hivatkoztatás. A baloldal idős korú törzsszavazói – talán jobb tudásuk ellenére is – a kisantant feléledésétől és a határon túliakkal szembeni további atrocitásoktól félnek. A baloldal kisebbik pártja az ideológia síkján idegenkedik a nemzeti szimbólumoktól. Talán sejtik, nyugatos modernizációs imázsukra épülő valóságértelmezési monopóliumuk a nemzeti szimbólumok ismételt térnyerésével veszélybe kerülhet. Nem összeesküvés eredményeként, hanem partikuláris stratégiai érdekből ellenzik a felcseperedő ifjúság jelentős részének gondolkodását formáló egyház erősödését vagy a szavazati joggal járó magyar állampolgárság kiterjesztését.
A jobboldal meghatározó erejeként a Fidesz egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben. Könnyűben, mert a szimbólumrendszer modernizációjával és közösségteremtő eseményeivel integrálni tudta a korábban fragmentált politikai jobboldalt. Nehézben ugyanakkor, mert szimbólumrendszere alig sugároz törzsszavazóin túlra, és mert naponta be kell(ene) bizonyítania: a múlt dicső részére való hivatkozás nem vezet regionális instabilitáshoz, az ország elszigetelődéséhez, a történelmi középosztály maradványainak hatalmi monopóliumához vagy az egységes kultúrnemzeten belüli szubkultúrák ellehetetlenítéséhez, állami üldözéséhez. A modern jobboldalon látszik a múltat árnyaltan látó és láttató készség. Ebben a környezetben értékelődnek fel a történelmi múltban lehetőségeinket józanul látó és megragadó államférfiak, mint a most ünnepelt államalapító Szent István.
Sólyom beszédeiben elkerülhetetlenül túlsúlyban lesznek az olyan szimbólumok, melyeket a jobboldal – ismételt hatalomra kerülése esetén – újfent élettel és tartalommal kíván megtölteni. A Szent Korona is teljesen más jelentéssel bír, ha ünnepségek kellékeként használják, vagy csak frázisokban hivatkoznak a múltra. Más a dolog optikája, ha tudjuk, Werbőczy óta a Szent Korona testesíti meg a történelmi ország egységét, és 1946-ig erre tettek esküt honvédeink, bíráink, és az ítéleteket is ennek nevében hozták. Sólyom új összefogásról beszélt, és szorgalmazta, hogy Magyarország tudatosítsa magában regionális középhatalmi státusát, használja ki az európai integrációból eredő lehetőségeket. A normális politikai üzemmenetet szorgalmazó Sólyom ugyanakkor a fentiek alapján politikai csapdahelyzetben is van. Értékkonzervativizmusa – pártoktól való egyenlő távolságtartása ellenére is – stratégiailag a politikai jobboldal malmára hajtja a vizet. A kormánypárti média ezt látva óvatosan indítja első támadásait az államfő ellen. Nem a konzervatív szimbólumrendszer használata, sokkal inkább a kormányt üzemszerű működésre szorító ténykedése miatt. A baloldalnak ugyanis nem érdeke, hogy a jobboldal szimbólumrendszerét támadva egy szemmagasságba emelje azt a jelenleg domináns valóságértelmezéssel.
A baloldal Sólyom eddigi néhány lépését próbálja úgy beállítani, mintha azok – akár áttételesen is – a Fidesz mint párt politikáját szolgálnák. Így amikor az államfő a gazdaság számok mögötti lényegére volt kíváncsi, néhányan azt sejtették, mintha Sólyom se hinné el a gazdaság kormány által kommunikált sikereit. Az államfő ezzel, Gyurcsány egy évvel ezelőtti beszédével egyezően, talán csak arra utalt, hogy nem a kommunikáció a fontos.
Szavakban minden párt a konszenzus híve, a gyakorlatban azonban csak a hatalom sáncain belülről tenne szívesen gesztusokat. Ezért figyel mindenki a jövő évi választásokra. Jó lenne, ha addig legalább az államfő emlékeztetne minket azonosságunk alapjára, a politika lényegére és üzemszerű működtetésére. Sólyom politikai szűzbeszéde reményt ad arra, hogy ez így lesz. Ezek alapján csak azt mondhatjuk: folytassa, elnök úr!

A szerző politológus