Tanévkezdés a közoktatás csataterén

Középiskolai tanárnak lenni valamikor nagy tekintélyt jelentett. Nemcsak nagyszüleink korában, hanem még – a pedagóguspálya presztízsének érezhető romlása ellenére – jó évtizeddel ezelőtt is. A tanult és az iskolázatlan emberek egyaránt tudták, hogy az ifjakat a középiskola formálja majdani értelmiségivé, amely a szellem erejénél fogva közös dolgaink irányítására hivatott. És e tudás birtokában tiszteletet éreztek az iskolák és a tanárság iránt.
Ezen a nyáron aztán tapinthatóvá vált a közvélemény radikális változása. A Nemzeti Konzultációnak köszönhetően a Konzultációs Testület tagjaként több ezer emberrel volt alkalmam kapcsolatot teremteni. A beszélgetések, a találkozókon kapott visszajelzések és az írott formában eljuttatott vélemények mind azt jelezték, hogy a közoktatás egésze és az annak szellemi elitjét képviselő gimnázium mára több szempontból köznevetség tárgya lett. Magyarország polgárai ma rezignáltan legyintenek az iskolaügyről hallván. Az információkat felületesen magukba szívó emberek – szóbeszédekre hallgatva vagy az oktatásügy irányítóinak sugalmazását követve – sokszor az iskolákat, a tanárokat hibáztatják. Ám a gondolkodók pontosan tudják, mi is idézte elő ezt a tekintélyvesztésről tanúskodó hangulatváltást: az a fejvesztett, ám önmagával eltelt, a valóságot meghazudtolva rendre diadaljelentéseket világgá kürtölő oktatáspolitika, amely mára csatatérré változtatta a közoktatás terepét. Az okokat kutatva elegendő csak a közelmúlt érettségivel kapcsolatos történéseire emlékeznünk.
A háborús állapot akkor kezdődött, amikor minden józan érv – a többi között az Országos Köznevelési Tanács állásfoglalása – ellenére a kétszintű érettségi bevezetése mellett döntött az oktatási miniszter. A kapkodás jelei sokfélék voltak: késtek a felkészítő továbbképzések; még ez év tavaszán is rendre megváltoztatták a követelményekre vagy a lebonyolításra vonatkozó korábbi előírásokat; kiderült, hogy igazságtalan a vizsgák alapján számított felvételi pontrendszer; az adminisztrációt irányító szoftver számtalan hibától hemzsegett, miközben már alkalmazni kellett; és nem voltak pontos számítások a költségeket illetően. Így hát nem csoda, hogy nem is volt elegendő a pénz.
A tanárság és a diákság ambivalens módon viszonyult a reformhoz. Az érettségi jelentőségének ismeretében azonban – tudomásul véve a megváltoztathatatlan döntést – mindent megtett a sikeressége érdekében.
Májusban aztán valósággal robbant a bomba az írásbeli tételek idő előtti nyilvánosságra kerülésekor. Mindannyian emlékezünk még azoknak a napoknak az eseményeire és élményeire: szemlesütve jártunk amiatt, hogy ez előfordulhatott, és hogy a soha nem látott botrányért elsősorban felelősséget viselő miniszter és csapata szemrebbenés nélkül a helyén maradhatott. Emiatt vált nevetség tárgyává az egész érettségi, s maga a közoktatási rendszer, amelynek a vizsga a csúcsát képezi. A felelősségre vonás elmaradása, a következménynélküliség pedig újabb arculcsapást jelent az egyébként is mélyrepülésben levő erkölcsi állapotainkra.
A középiskolai tanárok heroikus munkájának köszönhetően az érettségik mégis csak befejeződtek. A többség elfáradtan megnyugodhatott, néhány – a demokratikus jogállamban töretlenül bízó – szülő és politikus tovább folytatta reménytelen küzdelmét a felvételi pontszámítás igazságtalansága miatt. Július végén aztán újabb hadszíntér nyílott meg. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy az új pontozási szisztéma, amely az egyetemi felvételik tekintetében sorsdöntő, több sebből vérzik. Nemcsak az idén érettségizettekre nézve hátrányos bizonyos esetekben a korábban végzettekkel szemben, hanem önmagában véve is súlyos problémákat hordoz. Az aránytalanul magas pontszámok miatt a pontrendszer nem szelektál eléggé, így voltaképpen nem a tényleges tudás alapján, hanem a nyelvvizsgákért és az akár közepes eredménnyel letetett emelt szintű érettségi vizsgákért kapott külön pontoknak köszönhetően lehetett bekerülni a legnépszerűbb egyetemi szakokra.
E szomorú – ismét csak botrányos – tény tárgyalásakor nem esett elegendő szó egy legalább ilyen lényeges okról. Arról, hogy vajon miért voltak ennyire megdöbbentően magasak az idén a felvételi pontszámok. A középiskolai tanárok pontosan tudják: két ok miatt. Először is jelentősen csökkentek a követelmények. Azaz sokkal kevesebb tudással lehetett az idén maximális pontszámot eredményező jeles eredményt elérni, mint tavaly vagy évekkel ezelőtt. Másodszor és emellett: a reform sikerének minden áron történő bizonygatása érdekében nemhogy csupán a követelményeket csökkentették, de még a korábbinál is alacsonyabbra tették az egyes osztályzatok ponthatárát. Így fordulhatott elő, hogy voltak iskolák, ahol a tanulóknak a fele kitűnően végzett. Persze nem a sok kitűnő eredményt fájlaljuk (önmagában véve ennek örülnünk kellene), hanem az érintettek és a közvélemény becsapását. A felületes tudásra a szabályok betartásával adott kitűnő bizonyítványokat. Azt a belátható következményt, hogy a közismertté vált alacsony követelményszint a jövőben tovább fogja rombolni a középiskolások tanulási kedvét. És azt, hogy az oktatási tárca vezetőinek újabb megtévesztő hadműveletével állunk szemben: miközben fennen hirdetik a tudásalapú társadalom felépítésének fontosságát és az ennek érdekében tett erőfeszítéseiket, nyilvánvaló módon rombolják a tudás, a kitartó és szorgalmas munka, a műveltség tekintélyét. Az érettségi követelményei ugyanis minden másnál (tanterveknél, tankönyveknél) erősebb hatást gyakorolnak a középiskolai tananyag mennyiségére és színvonalára. A magas követelmények felhúzzák, az alacsonyak pedig rombolják. Most ez utóbbi fog bekövetkezni. Hacsak nem történik határozott változtatás.
Ám erre nincs sok kilátás. A minisztérium ugyan ismét módosításokat tervez, de ezek csak szépségflastromok lesznek az egyébként rogyadozó rendszeren. Bármihez nyúlnak is, az megint csak hátrányosan fog érinteni egyeseket, lévén, hogy az egész koncepció elhibázott. A nyelvvizsgákért adható pontszámok tervezett csökkentése például azokra nézve lesz igazságtalan, akik – ismervén az idei pontszámítási rendszert – a nyelvtudásukra alapozva tervezgették jövő évi felvételijüket. Nem beszélve arról az alapszabályról, hogy az érettségi és a felvételi paramétereit négy (de legalábbis két) éven belül egy igazságos oktatási rendszer nem változtathatja meg! A kényszer szülte, kapkodó intézkedések azonban ritkán igazságosak. Vajon igazságosnak nevezhető-e ezek után a mi oktatási rendszerünk?
Történelmi tapasztalataink arra tanítanak, hogy háborúk idején, a csataterek közelében számtalan káros hatás éri a mindennapi emberi életet. Olyanok, mint a pusztítás, az erkölcsi rend romlása, a korábbi értékek háttérbe szorulása vagy elvesztése, a zűrzavar, a fejetlenség, miközben a háborúcsinálók irdatlan mennyiségű pénzt pazarolnak bizonytalan célokra. A felsorolt jellemzők manapság mind érvényesek oktatásügyi közállapotainkra. Pusztulóban a tudás és a tanító ember tekintélye, az erkölcsi rend továbbvitele felett őrködni hivatott tárca vezetői alapvető etikai normákat (lásd felelősségvállalás) tipornak sárba, a szilárd műveltség és a reális tanulmányi eredmények értéke eltörpülőben van a felületes praktikusság és ügyeskedés mellett, a rendre megkésett intézkedések zűrzavaros állapotokat idéznek elő, a kapkodás pedig fejetlenséget eredményez. Mindez hatalmas összeget (a korábbi érettségiknek sokszorosát, több milliárd forintot) felemésztve történik, amelyről – érthetetlen módon – megint csak kevés szó esett a nyilvánosságban.
A történelem persze arra is tanít, hogy a háborúk után rendre béke következik. A majdan bizonyosan beköszöntő közoktatási békében a valódi problémákra kell igaz válaszokat keresni. Nemcsak az érettségi és a felvételi kérdésére, hanem sok egyébre. A többi között olyanokra, mint a pedagógusképzés és a pedagógus életpálya, a bérezés; az oktatásügy irányítása, ellenőrzése és finanszírozása; a tényleges esélyegyenlőség, a nevelés és a műveltség lehetőségeinek és eszközeinek a biztosítása; a szakképzés rendbetétele, és még sok más mostani háborús terület.
Tartós azonban csak a jó béke lehet. Azt is tudni lehet, hogy mi kell hozzá: bizakodás, közös jót akarás, igazságosság, az erkölcsi rend helyreállítása. És az új helyzetnek megfelelő rend. Olyan, amely nem követi el ismét a háborút kirobbantók hibáit. Nekik végre el kell számolniuk tetteikkel. A békét pedig csak új szereplők építhetik sikerrel.

A szerző oktatáspolitikus, egyetemi docens