Trianontól Kóka Jánosig

Jó lenne olyan országban élni, ahol nem csak illetlenség, de értelmetlen is annak a kérdésnek a megfogalmazása, hogy miért kókadozik a magyar gazdaság. Persze nem akarunk abba a hibába esni, hogy rossz hírét keltsük az országnak, ezért csak belső használatra közöljük: információink és hétköznapi tapasztalataink alapján állítjuk, Magyarország súlyosabb gazdasági válság felé sodródik, aminek egyik oka a neoliberális gazdaságpolitika, a másik a koncepciótlanság, a prioritások kijelölésének hiánya.
Magyarországon bárki nyugodtan tanulmányozhatja, hogy hová jut egy nemzetgazdaság, ha döntéshozóinak egy része tizenöt éven keresztül kitart azon téveszméje mellett, mely szerint az államnál – és a közösségeknél – bárki jobb tulajdonos. Az SZDSZ koncepcióját a posztkommunista szocialisták támogatása mellett az MDF vezette kormánykoalíció legalizálta. A kommunista nómenklatúra által kezdett spontán privatizáció később szabályozottabb körülmények között folytatódott. E folyamat 1996–1997-ig tartott. Ekkorra az állami vagyon jelentős része vagy magántulajdonba került vagy egyszerűen elszivárgott. A nemzetközi spekuláns tőke képviselői hamar szót értettek a lokális keselyűkkel, és a szabadpiac törvényeinek megfelelően még a maradékon is osztozkodtak. Az irracionális tervgazdaságot nem a nyugati értelemben vett – a nemzeti érdekeket is figyelembe vevő – vegyes tulajdonlású piacgazdaság váltotta fel, hanem a globalizmus erői által teremtett és uralt struktúrák.
Ebben a kormányzati ciklusban a jelentéktelen, kissé komikusan kommunikáló SZDSZ-es Csillag István volt az első gazdasági helytartó, aki attól vált igazán nevezetessé, hogy egyik előadásában kifejtette: szerinte az emberek leginkább a nők és a pénz után érdeklődnek… Csillag-hullás után az újgazdag allűrökkel rendelkező, ugyancsak SZDSZ-es Kóka János ült a miniszteri székbe. Róla ma már mindenki tudhatja, hogy csak a karórája több mint egymilliót ér. Reggelente negyven öltöny közül válogat, viszont helikoptere csak egy van.
Szabadidejében interjút ad a Playboynak, cikket ír a Népszabadságba, és nyilatkozik. Ilyeneket: „A Magyar Tudományos Akadémiának azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak.” A stílus maga az ember. Kóka János irodája később tagadta, hogy a miniszter a fentieket mondta volna, majd beismerte, hogy mégiscsak mondta: viszont nem úgy gondolta. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke szerint Kóka később „elnézést kér, ha félreérthetően fejezte ki magát”.
Ki, illetve mi az oka annak, ha egy ország minisztere félreérthetően fejezi ki magát? Talán Arany János, Kossuth Lajos vagy Ottlik Géza nyelve nem alkalmas Kóka János szárnyaló gondolatainak kifejezésére? Vajon milyen nyelven képes Kóka János szabatosan és félreérthetetlenül fogalmazni? George Orwell szerint a politikában a zavaros nyelvhasználat a becsületesség hiányának a jele.
Mi az, amit Kóka János a földdel
szándékozik egyenlővé tenni, és miért?
A Magyar Tudományos Akadémia megalapításának gondolatát az 1807. évi országgyűlésen elhangzott beszédek ihlették meg és indították útjára. 1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlésen egy másként gazdag ember, gróf Széchenyi István felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét – azaz 60 ezer forintot a Magyar Tudós Társaság – a mai Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Kóka János kétszáz év erőfeszítéseit és eredményeit szándékozik a földdel egyenlővé tenni, mert azok nem szolgálják a „közvetlen versenyképességet”.
A „közvetlen versenyképesség”, illetve a „valódi hozzáadott értékek” szempontjai alapján Bólyai János ma nem lehetne a Magyar Tudományos Akadémia tagja, mert aki a semmiből teremt új világot, az nem segítheti elő a közvetlen versenyképességet. (Bólyai nevezetes műve majdnem száz évig nem nyújtott „valódi hozzáadott értéket” a társadalom szereplői számára, mert az – a nagy tudósokra általában jellemző módon – majdnem száz évvel megelőzte korát.) De Eötvös Lórándnak sem lenne helye a Magyar Tudományos Akadémián, ugyanis egyik beszédében ezt mondta: „Miért nem elégszik meg a tudós azzal a néki adott leírhatatlan gyönyörséggel, amelyet minden, még a legcsekélyebb igazságnak felfedezése is nyújt?”
Kóka János esetében azonban nem csak arra kell figyelni, hogy mit mond, mert még kártékonyabb, amit csinál. Jelenleg, noha tagadják, a magyar tudományos intézmények privatizációján van a sor, és Kóka János gazdasági miniszterként a privatizációs ügynök szerepét tölti be. Idézett elszólásaival előkészíti a talajt. Valódi célja valószínűleg az, hogy a laikus közvélemény szó nélkül vegye tudomásul a magyar tudományos intézményrendszer felszámolását és magánosítását. Nyugodjunk bele abba, hogy az állam a meglevő tudományos intézményektől megvonja a működésükhöz szükséges állami támogatásokat. Ennek hiányában ezek egy idő után elértéktelenednek, majd az így tönkretett intézményeket külföldi vagy magyar magánvállalkozók potom pénzért megvehetik. Az állam a befolyó pénzt véglegesen elnyeli, elkölti, a magánkézre juttatott tudományos és kutatási intézmények pedig az olcsó, de még mindig kitűnő magyar munkaerőt kihasználva sokkal drágábban nyújtják majd ugyanazokat a szolgáltatásokat, amelyekhez a polgárok annak előtte méltányos áron juthattak hozzá. Az egyes országok javainak kisajátításában a neoliberális gazdaságpolitika – Argentínától Oroszországig – világszerte ugyanezt a módszert követte.
A neoliberális kormányok gazdasági érdekektől vezéreltetve verik szét a nemzeti intézményrendszereket. Szó sincs hozzá nem értő vezetésről: az államok szervezett kirablása nem kontárkodás, hanem tudatos tevékenység.
Ettől függetlenül Kóka Jánosnak a magyar tudomány feladataira vonatkozó lekicsinylő kijelentése nincs összhangban a Magyarországra is vonatkozó Európai Unió előírásaival sem. Az EU 5. tudományos és kutatási keretprogramjában ugyan előtérbe kerül az alkalmazott tudományok segélyezése, de ez mindössze az egyes tudományágak tárgykörének meghatározását jelenti, függetlenül attól, hogy azok meghatározott időben vagy egy országon belül versenyképesek-e vagy sem. A fenti keretprogram alapján az alkalmazott tudományágak körébe a következők tartoznak: 1. az életminőség javítása, 2. kommunikációs és információs technológiák, 3. környezetvédelmi és anyagtudományi kutatások, 4. agrárgazdasági és biotechnológiai kutatások, 5. a nemzeti örökség.
A fenti tervezet értelmében tehát ezek a tudományágak előnyben részesülnek, függetlenül attól, hogy közvetlenül versenyképesek-e vagy sem. A Magyarországra is vonatkozó európai keretprogram nem említi a meglevő tudományos intézmények megszüntetését. Éppen ezért Kóka János kijelentései ellentétesek az európai normákkal is.
Mi történt Trianonban?
A tudomány feladata az egzakt folyamatok elemzése, az ismeretek bővítése, az igazság keresése, az összefüggések feltárása és tudásközpontú értékrend felmutatása. Így például nemzeti örökségünk felderítéséhez tartozik az is, hogy 85 év után végre ne a mások véleményét visszhangozzuk arról, hogy mi történt Trianonban. Jó lenne tudni, hogy a független magyar tudományos intézmények által elvégzett kutatások alapján milyen forgatókönyvek, illetve magyarázatok léteznek.
Kóka János elhallgatja, hogy az EU-ban fontosnak tartják a nemzeti örökség ismeretét. Például azt sem árt tudni, hogy a mindent behálózó háborús propaganda annak idején elhomályosította azt a tényt, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem tényleges szövetségesként, hanem társként (Associate) vett részt az első világháborúban, amint azt a Council of Foreign Relatioship meghatározta. Az USA a szövetséges nagyhatalmak – Anglia és Franciaország – hitelezőjeként hatalmas kölcsönöket folyósított az említett két országnak, amelyeken azok az USA-ban élelmet, fegyvert és felszerelést vásárolhattak – háborús árakon. Ezeknek a kölcsönöknek, illetve a kölcsönökön vásárolt felszerelésnek, élelemnek egy részét Anglia és Franciaország a saját szövetségeseinek továbbította, hogy azok harci képességét növelje (Paul Kennedy: „The Rise and fall of the Great Powers”, 1989.).
Wilson amerikai elnök pacifista beszédei ellenére az USA a háború befejezése után az Angliának és Franciaországnak folyósított kölcsönök feltétel nélküli – és kamatos kamattal történő – visszafizetését követelte. Hogy az Amerikai Egyesült Államok milyen pontosan számon tartotta az európai szövetségeseknek folyósított kölcsönöket, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az amerikaiak még 1970-ben(!) is számon kérték a franciákon az első világháborús kölcsönöket.
A franciák kényszerhelyzetét súlyosbította az is, hogy a háború előtt és a háború időszakában Franciaország hatalmas összegeket – 3,6 milliárd dollárt – fektetett be a cári Oroszország gazdaságába. Ezeknek a megtérítését a forradalom utáni szovjet hatalom egyszerűen megtagadta. A fenti adatok részletes és pontos felderítése roppant fontos lehet éppen a trianoni békediktátum igazi okainak megértése szempontjából. Az USA csak akkor lépett be az első világháborúba, amikor Oroszország a lenini bolsevik puccs következtében kiszállt a háborúból, és a szövetségesek győzelmének esélyei meginogni látszottak. Az amerikaiak attól féltek, hogy a szövetségesek elvesztik a háborút, és emiatt fizetőképtelenné válnak.
Ugyanakkor Anglia és Franciaország a háború kezdete óta hatalmas kölcsönöket folyósított Szerbiának és Romániának a két ország harci felkészültségének növelése érdekében. Trianon tragédiájához minden bizonnyal hozzájárult az Amerikai Egyesült Államok első világháborút követő önző és szűk látókörű gazdaságpolitikája is. Erre utal, hogy az európai szövetségeseknek folyósított kölcsönök visszafizetését az amerikaiak függetlenítették attól, hogy a szövetséges hatalmak ténylegesen mennyi hadikártérítést kapnak majd Németországtól és a többi vesztes országtól.
Michael Hudson, világhírű közgazdász, a Super Imperialism című könyv szerzője az Amerikai Egyesült Államok háborús szerepével és a háborús kölcsönök visszafizetésével kapcsolatban ezt írja: ez az egyedülálló katonai politika azt eredményezte, hogy a háború meghatározó kérdéseit az amerikai hitelek képezték. Michael Hudson szerint a szövetségesek arra törekedtek, hogy a maguk és partnereik számára olyan forrásokhoz jussanak, amelyek a háború befejeztével biztosítják a kormányok közötti adósságok törlesztését, illetve visszafizetését.
Amikor az USA függetlenítette a szövetségeseknek folyósított kölcsönök visszafizetését a német hadikárpótlás összegétől, Franciaország arra kényszerült, hogy a Szerbiának és Romániának folyósított kölcsönök visszafizetését biztosítsa, és ezzel enyhítse a saját tartozásait. Ezt csak úgy érhette el, ha ezeknek az országoknak a fizetőképességét növeli. A háború utáni gazdasági állapotok közepette ezt csak az egyes országok természeti kincseinek növelésével érhette el. Ha tehát a Délvidéket Szerbiához csatolják, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy Szerbia képes lesz a Franciaországtól kapott kölcsönei törlesztésére. Ha viszont a Délvidék marad Magyarország része, akkor ennek jövedelme a tengelyhatalmak tartozásának részeként megoszlik a szövetséges hatalmak között. A Trianonban hazánkra erőszakolt békediktátum eredményeként létrejött Csonka-Magyarország egy természeti kincseitől stratégiailag megfosztott terület képét mutatja, s ez is arra utal, hogy a trianoni békediktátum megalkotásában a gazdasági tényezőknek komoly szerepe volt. A népek önrendelkezési jogával vagy az akaratukon kívül az utódállamok fennhatósága alá került magyarok jogainak biztosításával, illetve azok státusával senki sem törődött.
Epilógus
Amit ma neoliberális politikának nevezünk, az lényegében ugyanazt a képletet követi, amelyet az USA alkalmazott a szövetségeseknek folyósított kölcsönök visszafizetési feltételeire vonatkozólag. Ez a pénzcentrikus, haszonelvű politika minden bizonnyal hozzájárult Magyarország feldarabolásához is. Az eredeti képlet napjainkban azzal bővült, hogy ma az USA – katonai hatalmára támaszkodva – egyoldalúan jogot formál saját árucikkeinek a külföldi országokban való forgalmazására és az egyes országok javainak önkényes felvásárlására. A neoliberalizmusnak ezt az utóbbi elemét nevezik szabad kereskedelemnek.
Kóka János egy igen nehezen érthető és rossz magyarsággal megfogalmazott cikkében ezt írta: „Miközben a nemzeti jövedelem felét költi el az állam, durván tízezermilliárd forintot évente, mintha genetikusan hiányozna belőle a spórolás képessége” (Népszabadság, 2005. június 30.). A magyar neoliberálisok kissé leegyszerűsítő világképében végső fokon az állam és a történelmi múlt minden baj okozója és forrása. Kóka János, Magyar Bálint és társai az új, modern Magyarország felépítését több száz éves nemzeti intézményeink lerombolásával kezdik.
A történelmi Trianon után szellemi Trianon fenyeget.

A szerzők: Tóth Gy. László politológus, publicista;
Kaslik Péter jogász