Vallomás

Szeretem a zászlókat. Szeretem, ahogy belehasítanak a szélbe, ahogy játszik velük a szél, s ahogy ők is kacérkodnak a széllel. Szeretem a zászlóerdőket, a magányos „tölgyeket”, merthogy a zászló is olyan erős, mint a tölgy; elszakíthatatlan jelkép: államiság, nemzetiség, egyház, város, megye, egy szent, egy uralkodó- vagy főúri család, rang, intézmény, cég, mozgalom, eszme, csoportosulás jele; kifejezhet gyászt, megadást, illetve békés szándékot – egyszóval mágikus erőt hordoz ma is.
A piros-fehér-zöld színű magyar zászló lobogásakor mindig meghatódom, bárhol találkozom vele, tengeren innen vagy túl, sportversenyen vagy nemzeti ünnepen.
Így volt ez a napokban Szent István ünnepén is. Jóllehet Szent István királyunk vörös színű zászlót készíttetett, amelynek rúdját a kereszt díszítette. A Kárpát-medencébe érkezett lovas nomád népek valamennyi törzse saját zászló alatt menetelt. (A zászló neve krónikáinkban a magyar zászló s a latin vexillum.) A krónikák szerint Géza fejedelemig turulos zászlók alatt harcoltak magyar elődeink, első királyunk, Szent István már Szent Márton főpap és Szent György vértanú zászlaja alatt győzte le pogány ellenfelét. II. András zászlaján jelent meg először a vörös mellett a fehér.
A XVI–XVII. században elnémetesedett a zászló, s csak néhány végvári főúr és II. Rákóczi Ferenc zászlóin voltak jelen a magyar színek, a magyar címerek. De minden koronázáskor az új országzászló címerének a színei – a vörös és a fehér, valamint a XVI. század közepétől a zöld – Magyarországot jelképezték.
A nagy változás a francia forradalom után következett be, amikor is a francia példa nyomán Európa-szerte megszületett a háromszínű zászló és a kokárda. A francia trikolór a forradalom és a polgárság jelvénye volt; kék színe a királyi címerből, a fehér a királyi zászlóból, a vörös pedig Párizs címeréből gyökerezik. A francia hármas szín után új értelmet kapott nálunk is a piros, a fehér és a zöld.
A nemzeti szín ügye a XIX. században valamennyi országgyűlésen felvetődött, de döntésre csak 1847–48-ban jutott. Az 1848. évi XXI. törvénycikk viszont kimondta:
„…a nemzeti szín és ország címere ősi jogaiba visszaállíttatik… minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország címere használtassék. Egyébiránt a kapcsolt részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország színei és címere mellett, saját színeiket és címerüket használhassák.”
Szeretem a zászlókat, amelyek az idei Szent István-napon is bejárták az egész országot. Szeretem a fohászukat, a szárnyalásukat. Szeretem az egyszerűségüket, a fennköltségüket. A rendíthetetlenségüket. A hűségüket.
A legszebb kibontani egy zászlót. De ez már felér egy vallomással.