2001. szeptember 11. és a hiperterroristák

A harmadik évezred kezdetén a világpolitikában hiányzik az egyetértés arról, hogy milyen geostratégiai környezetben élünk. Éppen az egykori legközelebbi szövetségesek nem tudnak megegyezni a nemzeteikre leselkedő veszély mibenlétéről. A berlini fal leomlása, a Varsói Szerződés, majd a Szovjetunió felbomlása után a nemzetközi biztonsági ügyek illetékesei szenvedtek a különböző, ám gyakran hiteltelen teóriáktól, amelyekkel az akadémiai szféra a nemzetközi kapcsolatok új viszonylatait magyarázta. Amíg e poszthidegháborús világot leíró kísérletek közül néhány gazdaggá és híressé tette szerzőit (így például Huntingtont és Fukuyamát), valójában egyik sem bizonyult olyan meggyőző erejűnek, hogy azzal mindenki egyetértsen. Egy sem volt közülük annyira elfogadott, mint amennyire megegyezés volt a megelőző évtizedekben a bipoláris világ és az egymással versenyző ideológiai blokkok leírásában. Volt viszont egy fontos oka ennek az egyet nem értésnek: nem létezett olyan fokú veszélyforrás, mint a hidegháború alatt.
Ezt követően 2001. szeptember 11. új esélyt kínált arra, hogy a geostratégiai környezet mibenlétében és jellemzésében egyetértés szülessen. Ahogyan Charles Krauthammer, a befolyásos neokonzervatív megjegyezte, a transznacionális terrorszervezetek, mint az al-Kaida, a nemzetközi biztonságot érintő, megkerülhetetlen veszéllyé váltak. Egy új, létezésünket veszélyeztető ellenséggé („existential threat”), legalábbis a nyugati világ számára. Még tetszetősebben fogalmazott François Heisbourg francia elemző, aki a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek találkozása kapcsán hiperterrorizmusról beszélt. Ez utóbbi jelentése szerint a közelmúlt terrorszervezetei nem rendelkeztek ugyan tömegpusztító fegyverekkel, ám rendelkeztek világos és konkrét politikai célokkal, melyeket számos kisebb fegyver bevetésével kívántak elérni. Ha az IRA vagy az ETA civil polgárok ezreinek meggyilkolása mellett döntött volna egyetlen támadásban, minden bizonnyal elvesztették volna azt a lakossági vagy népi támogatást is, amely pedig szükséges volt politikai céljaik megvalósításához. Másrészt saját létüket is veszélybe sodorták volna, tekintettel a hivatalos biztonsági szervek esetleges radikális válaszlépéseire. Éppen ezért a közelmúlt terroristái és az al-Kaida közötti legfontosabb különbség az, hogy utóbbi nem rendelkezik olyan politikai célokkal, amelyek a mai politikai struktúrákban megvalósíthatók lennének. A végcél, amelyet el akarnak érni, a mi fogalmaink szerint nem egyszerű politikai változást jelent.
Nem a jelenlegi struktúrákban akarnak valamiféle kedvezményt vagy engedményt kicsikarni. Oszama bin Laden számos megnyilatkozásában az évek alatt nyilvánvalóvá tette, hogy nem éri be kevesebbel, mint a nyugati kultúra teljes kiirtásával, és egy globális kalifátus létrehozásával. Ennek érdekében megengedettnek tekinti a legszélesebb skálán értelmezett eszközök bevetését, egészen a tömegpusztító fegyverekig. Számára nem morális kérdés néhány polgári lakos, vagy akár civilek tömegeinek meggyilkolása (ahogyan erre éppen híveinek és embereinek öngyilkos merényletei világítanak rá a legjobban).
A korábban egységes nyugati világban azonban nincs egyetértés abban, hogy vajon ez jelenti-e a ránk leselkedő legnagyobb veszélyt. A probléma részben abból ered, hogy mindenki szeret magából kiindulni. Ennek következtében rettentő nehéz megérteni egy tőlünk idegen rendszerben hívő, és hozzánk képest logikátlanul gondolkodó ellenséget. Mindig a saját racionalitásunkat, a saját moralitásunkat várjuk el a másik személytől is. Ráadásul Amerika számos európai szövetségese késztetést érez rá, hogy a viták és potenciális konfliktusok megoldását egyedül diplomáciai és politikai dimenziókban lássa, és minden esetben elveti az erő valamilyen típusú alkalmazását. Kiváltképpen azért, amiért az Egyesült Államoknál sokkal kevésbé egységes, és valójában nem is igen rendelkezik más lehetőséggel.
Az a tény, hogy az iraki inváziót részben úgy indokolták, hogy a Fehér Ház szerint Szaddám Huszein rendszere valamilyen módon összekapcsolódott az al-Kaida szervezetével, vagy legalábbis képes volt előmozdítani a hiperterrorizmust tömegpusztító fegyverek terroristák kezére játszásával, igen komoly károkat okozott a korábbi szövetségesek viszonyában. A Szaddám Huszeinre vonatkozó konkrét bizonyítékok, azaz a tömegpusztító fegyverek és a terrorszervezeti kapcsolatok hiánya csökkentette a konszenzus lehetőségét.
Az afganisztáni hadműveletek során Kabulban talált dokumentumok alapján tudjuk, hogy az al-Kaida élénk érdeklődést tanúsított a nem konvencionális fegyverek iránt, amelyet bizonyítanak saját, szerényebb képzettségű vegyifegyver-kísérleteik. Ugyanakkor éppen azok, akik a Szovjetunió felbomlása utáni elsőrangú és halálos veszélyként értelmezték a hiperterrorizmust, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy régi nemzetbiztonsági struktúráink nem alkalmasak arra, hogy az elsősorban nem konvencionális fegyvereken keresztül megjelenő új agresszióval szembenézzenek.
Ennek eredményeként tehetetlenség érződik az olyan új biztonsági struktúrák kialakításában, amelyek megfelelők lennének a nem nemzetállami jellegű, konkrét határokkal és központtal, valamint kormányzattal, hadsereggel és stratégiai súlyponttal nem rendelkező ellenséggel szemben. El kell fogadnunk, hogy az al-Kaida nem azt a terrorizmust képviseli, amellyel ez idáig küzdöttünk. Ennek a különbségnek a megértéséhez elsősorban azokat a szervezeteket kell megismernünk a korábbi évszázadokból, amelyek – vallási vagy apokaliptikus indíttatásból – terrorista eszközökkel éltek, majd ezt követően kell hozzáigazítanunk védelmi rendszerünket az új veszélyhez.
Ugyanakkor tudatában kell lennünk, hogy szabadságjogainkért évszázadokon át harcoltunk, tehát lehetőség szerint ezek csorbítása nélkül kell szembeszállni a terrorizmussal. A modern történelem legsikeresebb szövetségében, azaz a NATO-ban nem igazán alakult ki konszenzus a nemzetközi biztonságpolitika mai kihívásait illetően. Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájáért (CFSP) felelős részlegei, nem is beszélve az Irak jövőjét övező dilemmákról vagy a szélesebb Közel-Keletet érintő politikákról, nyilvánvalóvá teszik ugyanennek a konszenzusnak a hiányát.
Amíg személyi és közösségi biztonsági struktúráink évszázadokon át jól látták el feladataikat, ma elégtelenek és rászorulnak, hogy összehangoljuk őket a jelenlegi veszélyekkel szemben. S most nem csupán az al-Kaidáról vagy a terrorizmusról van szó. Idetartozik a nemzetközi, szervezett bűnözés, az egykori kommunista titkosszolgálatok ma is aktív nemzetközi hálózata, és az egykori központi bizottsági tagok elleni küzdelem is, akik közéleti szereplőként aláaknázzák demokráciánkat.
A legnagyobb veszélyt persze az al-Kaidához hasonló szervezetek jelentik, amelyek nem egyszerű „földi” ideológiák alapján vagy éppen pénzbeli haszonszerzés céljából szerveződnek, hanem fundamentalista mozlim világot elképzelő, vallásos víziók alapján, ahol nincs helye a fehér embernek vagy a keresztény értékeknek.
Érdekes módon a fenti veszélyek közül mindegyikben felfedezhető két azonos vonás: nemzeteken átívelők és nem kapcsolódnak a klasszikus nemzetállamok közötti berendezkedéshez. Ennek ellenére a veszélyeztetettek továbbra is a nemzetállamok, s azoknak is kell e kihívásokat legyőzni. Ha a világ fejlett államai továbbra is kielégítőnek ítélik nemzetállami veszélyforrásokra szakosodott biztonsági rendszereiket, akkor nem lesznek képesek a transznacionális tényezők (terroristák vagy mások) elleni küzdelemre. Minden, amit remélhetünk, az az, hogy a jövő államférfija megérti majd a veszély fontosságát, a szemléletmód radikális megváltoztatásának szükségességét.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonság Intézet igazgatója, a garmisch-partenkircheni Terrorizmus Tanulmányok Központjának vendégprofesszora