A szegények iránti aggodalom álorcája

Ezt a cikket azon meggyőződéstől vezérelve írom, hogy (1) létezhet nemzeti családpolitikai minimum, s ettől nem függetlenül (2) felvázolható a családpolitikai döntéshozatal kívánatos algoritmusa. Nem felel meg ugyanis a valóságnak, hogy két világ(kép) áll szemben egymással, nem arról van szó, hogy míg a jobboldal a középosztályt, addig a baloldal a szegények felzárkóztatását támogatná, s a politizáló közvélemény ízlése szerint döntheti el, melyiket tartja inkább támogatandónak [Szikra Dorottya: Két világ(kép), Népszabadság, aug. 11. és MR Kossuth, 16 óra, aug. 13.]. Persze van szerepe a gondolkodásmódok különbségének: a liberálisok kizárólag segélyben gondolkodnak (a rászorultsági elv erősítésének igénye ezt fejezi ki), a konzervatívok és szociáldemokraták nem, de míg utóbbiak a segélyezést ördögtől valónak tartják, az előbbiek szerint az elfogadható eszköz. Különbségben van abban is, hogy míg a liberálisok – a konzervatívokkal és a szociáldemokratákkal ellentétben – természetes jelenségnek tekintik a szegénységet, de a szociáldemokraták kétségtelenül nehezebben tűrik a konzervatívoknál. Ez elsősorban azzal van összefüggésben, hogy az előbbiek hajlanak az egyén helyett szinte kizárólagosan társadalmi-gazdasági körülményeit hibáztatni („gyermekkorában verte az apja, ezért lett belőle rablógyilkos”), a konzervatívok szerint ennek van súlya, de az egyén választásai is fontosak („vannak önsorsrontók, akiken nem lehet segíteni”), míg a liberálisok szerint ez szinte kizárólagos. Szikra Dorottya még az otthon maradó és gyermeket nevelő anya „konzervatív” ideálképéről is tud, de ebbéli tudása alighanem nagyszüleitől elcsent hajdani osztályharcos brosúrából származik.
Magam kívülállóként nem tudom, hogy Lakner Zoltánnak igaza van-e abban, miszerint a rendszerváltás óta felnőttek olyan alternatív csoportok, „amelyek értékelik, de nem fogadják el az ő – mármint Ferge Zsuzsa, a magyar szociálpolitika nagyasszonya – nevével fémjelzett gondolkodásmódot” (Család és politika, Népszabadság, aug. 1.). A probléma azonban nem Ferge gondolkodásmódja, hanem az, hogy a szociálpolitika mint szakma nemcsak kivált/kiesett a közgazdaságtanból, hanem még a párbeszéd és az annak nyelvén való kifejezés képességét is elveszítette, alapja egyre inkább ideologizálttá, sajátos szubkultúrává vált. (Ez szűkebb szakterületemre, a társadalombiztosításra is igaz.) Nem volt mindig így, s éppen Ferge az, aki gyakran és pozitív értelemben irigykedve hivatkozik Heller Farkas két világháború közötti alapművére, amely a szociálpolitikát még a közgazdaságtan szerves részeként, előkelő helyen és illő terjedelemben tárgyalta.
Az a szakmai és társadalmi tekintély, amelyre Ferge több évtizedes munkásságával szert tett, automatikusan közfigyelmet biztosít számára, és döntő módon meghatározhatja a tárgyról folyó diskurzus szövegkörnyezetét. A tekintély azonban visszaüthet: bár nagyot lendíthet a jón, de ha egyszer zsákutcába visz, a tekintély a mielőbbi kihátrálás gátja. Esetünkben éppen ez történt: Ferge az Orbán-kormány által bevezetett családi kedvezményt bírálva 2001 elején a köztudatba dobta a perverz (vagy negatív) újraelosztás fogalmát, ami egymagában elegendő volt a családpolitikai viták zsákutcába juttatásához.
Ferge szerint perverz újraelosztás történik, ha a jobb helyzetűek többet kapnak a közpénzből, legyen szó akár tényleges juttatásról vagy adókedvezményről. A családi kedvezmény esetén pedig kétségtelenül ez a helyzet, mivel az elegendő (és bevallott) jövedelemmel nem rendelkező családok képtelenek azt igénybe venni. De nézzük, mennyien is: az igénybevétel 1999–2000-ben az elméletileg lehetséges több mint 90 százaléka volt – az igénybevételből kimaradtak aránya jóval kisebb, mint a 600 ezer gyermekvédelmi támogatásból kimaródó 20-30 százalék (Darvas Ágnes: Maradjunk a tényeknél, aug. 11.) –, ami 2001-ben némileg visszaesett, paradox módon elsősorban a három és több gyermek után járó kedvezmény jelentős (gyermekenként havi tízezer forintra) emelésének köszönhetően. 2003-ban újabb visszaesés következett – hajszállal vagyunk 70 százalék fölött –, aminek oka ismét csak paradox módon az alacsony jövedelműek adójának csökkentése. S azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sokan azért nem vehetik igénybe a családi kedvezményt, mert kibújnak az adózás alól (vagy munkaadójuk kényszeríti őket erre): minimálbéren vagy annak közelében vannak bejelentve, holott tényleges jövedelmük ennél – nem ritkán jóval – magasabb; vagy éppen más adókedvezmények kiszorítási hatása érvényesül. Bár az igénybevétel mértéke magasabb a baloldal által sugalltnál (85 százaléknyi közép- és felsőosztály igen fejlett társadalmat jelent(ene)!), arányának csökkenése paradox módon a helyzet javulásának, nem pedig romlásának a jele (az alacsony jövedelműek adójának csökkenése tulajdonképpen automatikussá tette a családi kedvezményhez való hozzájutást), de semmiképpen sem ezzel kívánok érvelni mellette.
Ha komolyan vennék, hogy önmagában perverz újraelosztásnak tekinthető az, hogy a jobb helyzetűek többet kapnak a közpénzből, akkor nemcsak a családi kedvezmény ellen kellene harcba indulni, hanem például a frissen befizetésarányossá alakított (társadalombiztosítási) nyugdíjrendszerünket is minden nyugdíjaskorút megillető, egységes (alap)nyugdíjat folyósító intézménnyé kellene formálni, mert most bizony a jobb helyzetűek kapnak többet. Ezért Fergéék nem mennek harcba, s jól teszik. A problémát az újraelosztás féloldalasan használt fogalma okozza: az újraelosztás valójában két ellentétes irányú jövedelemfolyamat eredőjeként jön létre, melynek Ferge és követői csak az egyik oldalát hangsúlyozzák, míg a másikról (az adózásról) megfeledkeznek. Egy nagyon egyszerű példa ennek illusztrálására: ha egy „gazdag” kétszer akkora értékű egészségügyi ellátást kap élete során, mint egy „szegény”, az ezen értelmezés szerint perverz újraelosztás, mivel a jobb helyzetű kétszer annyit kap a közpénzből. Ennek oka lehet azonban a „gazdag” nagyobb egészségtudatossága, hosszabb élettartama stb. S bár a „szegényhez” képest közpénzből kétszer annyi jövedelemhez jut, ötször annyi járulékot fizet. E kettő eredőjeként a „gazdag” az újraelosztás „vesztese”, a „szegény” pedig a kedvezményezettje. (Erről részletesebben írtam: Perverz újraelosztás, vagy amit akartok. Magyar Hírlap, június 22.)
Kérdés, hogy milyen okból várhatjuk el, hogy a kormány családpolitikát folytasson? Két ok van. Az egyik a rászorultság: a szülők szegénységük okán képtelenek biztosítani gyermekük kirekesztődésmentes felnevelését. Ebben az értelemben a családpolitika végül is olyan szegénypolitika, amelynek hívószava a gyermek: a gyermekes családokat tekinti hatáskörébe tartozónak, a gyermekteleneket pedig nem. A liberálisok szerint ez az egyetlen ok, ami miatt (állami) családpolitika („gyermek »hívószavú« szegénypolitika”) folytatandó. A szociáldemokraták és a konzervatívok azonban más ok jogosultságát is elismerik.
Ez a másik ok népesedéspolitikai. A magyar társadalom (a fejlett országokhoz hasonlóan, de ez nem lehet számunkra vigasz) az egyszerű reprodukciót nem biztosító alacsony termékenységi szint miatt öregszik, ami már most is, de a jövőben még inkább számos és súlyos társadalmi és gazdasági probléma forrása lesz. Ennek enyhítése érdekében indokolt olyan kormányzati politikák kidolgozása és folytatása, amelyek hatására a termékenység az egyszerű reprodukció szintje felé mozdul. E politika célja a kívánt és tervezett, de a várható nehézségek miatt elbizonytalanodó szülők gyermekvállalás melletti döntésének megkönnyítése a várható nehézségek enyhítésével. E cél csak összetett, sokrétű, bonyolult programokkal érhető el, de az biztos, hogy a program eleme kell hogy legyen a gyermekvállalással járó abszolút vagy relatív jövedelemcsökkenés enyhítése. Nos, éppen erről van szó. Ezt nevezik horizontális méltányosságnak. Cél az, hogy az azonos jövedelmű gyermekes és gyermektelen családok közötti életszínvonal-különbség csökkenjen. Azért mondok népesedéspolitikai okot s nem horizontális méltányosságot, mert azt kielégítő demográfiai helyzetben (az egyszerű reprodukció szintje biztosított) szükségtelennek tartom. Mivel nem ez a helyzet, a népesedéspolitikai ok és a horizontális méltányosság egybeesik. A horizontális méltányosságot Ferge és tanítványai elvileg elfogadják, csak éppen megsértik univerzalizmusát, mivel a magas(abb) jövedelműek esetén csak korlátozottan érvényesítenék.
Ha a szociáldemokraták elfogadnák (a liberálisok érzéketlenek a népesedési problémákra, csatlakozásuk valószínűtlen), hogy családpolitika népesedéspolitikai okból is folytatandó, akkor karnyújtásnyira került a nemzeti családpolitikai minimum, lényegében már csak mértékekről és a technikai részletekről való megegyezés van hátra. A népesedéspolitikai ok egyaránt indokol(hat)ja az univerzális családi pótlékot és a családi kedvezményt, a köztük való választás, illetve arányuk megállapítása a rászorultság csökkentésére/megszüntetésére alkalmazott technikától függ. Az nyilvánvaló, hogy a túlzott méretűvé nőtt segélyezés kezelhetetlen és túlzottan lyukacsossá vált rendszert eredményez (ez a helyzet most), viszont az univerzális rendszer nem terjeszthető ki annyira, hogy azt feleslegessé tegye.
A politikát napjainkban jellemzően sajátos adóvoluntarizmus uralja, melyben döntően adókulcsokról és adósávokról esik szó, s kívánatosnak azt tekintik, ha a beszedett adók-járulékok és a GDP-hányadosa csökken, a költségvetés készítése pedig az igényeknek az így meghatározott kiadásokba történő gyömöszölése. Ha elfogadjuk e logikát, akkor a kérdések úgy vetődnek fel, hogy egészségügyre költsünk vagy oktatásra, a honvédségre vagy a kultúrára? Sajnálatomra Ferge és követői elfogadják e korlátokat, ami után az alternatívák már valóban csak vagy-vagyként értelmezhetők: az alternatíva a középosztály támogatása vagy a szegények felzárkóztatása. Ez nyilvánvalóan csapdahelyzet, de legalább kiválóan alkalmas a különböző társadalmi célok mellett elkötelezett csoportok összeugrasztására, egymás ellen való kijátszására.
A csapda elkerüléséhez fel kell adni az adóvoluntarizmust, és az igazi kérdéseket kell feltennünk. A mindenkori miniszterelnök feláll az Országgyűlésben, s kéri a képviselőket, hogy az általuk képviselt adózók jövedelmének egy részét adóként vonják el, s az így elvont pénzt fordítsák családpolitikai célokra. S javaslatot tesz a két társadalompolitikai cél mixére: mekkora legyen a horizontális méltányosságot megvalósítását célzó univerzális családi pótlék/családi kedvezmény mértéke, és mennyit kell fordítani a rászorult gyermekesek támogatására. A képviselők vitatkozzanak a mértékeken, a technikákat azonban lehetőleg hagyják a szociálpolitikusokra. Így a vita pró és kontra társadalmi célokról és forrásszükségletéről szólna. Választókerületükben pedig fogadtassák el döntésüket, s egyszerre nézzenek azok szemébe, akiket több adó fizetésére köteleztek, s akiknek gyermeknevelését támogatták. A kormánykoalíció beharangozott családpolitikai reformja nem a csapdahelyzetből való kitörést jelenti, hanem nagyjából ugyanannak az összegnek másképp való elosztását, lényegében egy nullösszegű újraosztási játszmáról és az érintettek összeugrasztásáról van szó. S persze a vesztesek és nyertesek gondos számbavételéről, mert politikai hozadék reménye nélkül ilyen súlyú változást nem szokás elindítani.
A Szikra Dorottya által exponált történet nemcsak nem valódi, de önmagában nem is igaz („a jobboldal a középosztályt, a baloldal a szegények felzárkóztatását támogatná”), már csak azért sem, mert amit itt a középosztály támogatásaként ítél el, az egészen egyszerűen azonos az általa nem kárhoztatott horizontális méltányossággal. Ennél súlyosabb azonban, hogy a magyar adó- és támogatási rendszer tömve van – fergei értelemben vett – perverz újraelosztással. Csak az képes élvezni a pénztári adókedvezményeket, aki bevallott jövedelemmel rendelkezik, s csak az kap állami támogatást lakás-takarékpénztári megtakarítása után, akinek van elég pénze, hogy e célból szerződést kössön stb. A mechanizmus hajszálra ugyanaz, mint a családi kedvezményé. A szociálpolitikusok nem mondhatják azt, hogy ők a magyar szociálpolitika elefántcsonttornyában élnek, nincs közük a kinti világhoz, miért is kellene abból bármit ismerniük és érteniük, ők saját szükségleteikre alkotnak fogalmakat, mi gondjuk azzal, ha azok a kinti világban nem érvényesek. De képmutatás amiatt felháborodni, mert a gyermekes alacsonyabb adót fizet a gyermektelennél, miközben alacsonyabb adót fizet az, aki mondjuk wellnessprogramban magára költi. A szegények iránti aggodalom álorcája mögött bizony jól fejlett egoizmus lakozhat.
De a politika már csak ilyen. Foglalkozzunk inkább a szakmával. S próbáljunk következetesek maradni.

A szerző szociológus, közgazdász