Az első rendszerváltó kormánypártok – kiváltképp az MDF – az antalli örökséghez való viszonyukat soha nem tagadhatnák meg. Amely elsősorban a hitelesség kérdése. A pragmatizmus azt diktálta volna, hogy Antall József nagykoalícióban kormányozzon. Az ország helyzete, a rendszerváltozás akkor még meglévő igénye, de a választási eredmények is ezt indokolhatták. Mégis, ő inkább a nehezebb utat, az értékazonosságot választotta.
Antall József az MDF és az első koalíció eszmei megalapozottságát az alábbiakban foglalta össze: „…kötelességünk, hogy a három nagy eszmei örökséget együtt vállaljuk. Azt, amit a kereszténydemokrácia jelent az európaiságban, a szociális érzékenységben, a szolidaritásban, továbbá a nemzeti liberalizmust, mely jogállamiságban, piacgazdaságban újat teremtett, és azt a népi-nemzeti örökséget, amelyet a magyar modernizáció korrekciójára teremtett meg a magyar szociográfiai irodalom.”
Ehhez az örökséghez való viszonyát kellene tisztáznia a jelenlegi MDF-nek. Lehet azt állítaniuk, hogy az nem a dolgok normális rendje, ha a politikai felek egymással nem tárgyalnak. Ám ez csak akkor lesz hiteles, ha legalább azok a politikai partnerek, akik az európai politikában azonos értékeket képviselnek, nos, legalább ők tárgyalnak. A keresztény értékrend szerint ez nem lehetne személyi sérelem kérdése vagy tárgya.
A Kereszténydemokrata Néppárt minden körülmények között vállalta a fent említett eszmei örökséget azokban az időben is, amikor komoly áldozatokat kellett hozni a kormányzás biztonsága érdekében. Ha a koalíciós partner figyelt volna a KDNP szavára, akkor hazánkban a privatizációs folyamat nem egy szűk posztkommunista csoport érdekét szolgálta volna. A posztkommunista ugyanis nem egyszerűen jelző, hanem a kapcsolati tőke létformája. Ez a kapcsolati tőke már az első években létrejött a volt nómenklatúra és a média között, amelynek egyik következménye többek között az lett, hogy a rendszerváltozás nyerteseinek szűk csoportja és az előző rendszer kivételezettjei között sok azonossági pontot találunk. Ebben az összefüggésben érthető csak meg a tocsikolás vagy a brókerügy. Ha az MDF az antalli örökséghez ragaszkodik, akkor nem lehet kiszolgálója ennek a kapcsolati tőkének. A választás tétje mindig az: kívánok-e kormányt váltani, vagy szeretném-e, hogy a jelenlegi kormány tovább működjön? Ezt a kérdést az MDF, de más pártok sem kerülhetik meg. Egyes nyilatkozatok szerint az MDF, a MIÉP, a Jobbik kormányváltást akar, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy ez partner nélkül nekik lehetetlen.
Mi a fontosabb? Az értékrend védelme vagy az intézményrendszerhez való merev ragaszkodás? Tudjuk jól, hogy 2006-ban kormány- s így értékrendváltást csak a Fidesszel együtt lehetséges végrehajtani. Mi több, a Fidesz nemcsak elfogadja, de magáévá is teszi értékrendünket; ez pedig az ország szempontjából sokkal fontosabb, mint egy szűk csoport saját érdekérvényesítése. Az MDF egyetlen esélye az önálló parlamenti létezésre, ha még a választás előtt világos és tiszta választ ad a kormányváltás kérdésére és a Fidesszel való viszonyára. Természetesen egyet lehet érteni azzal a törekvéssel, hogy bizonyos alapkérdésekben a nemzeti egység megteremtésén kell fáradozni. Két megjegyzés azonban feltétlenül ide kívánkozik. Mindezt nem célszerű a kamerák kereszttüzében tenni, és – kiváltképpen gazdasági kérdésekben – nem kizárólag politikai pártok feladata az egyezségkötés. Egy ilyen egyezség akkor lehet hatékony, és akkor nem kampányérdekeket szolgál, ha abban az érdekképviseletek, kamarák és szakszervezetek is részt vállalnak. De ha a nemzeti egységet nem csak szólamokban igényeljük, akkor a határokon kívüli magyarok vagy a kettős állampolgárság kérdéséről sem tisztességes zárt ajtók mögötti tanácskozást tartani. A sorsközösség a közös gondolkodás lehetősége és egyben felelőssége is.
A szerző a KDNP országos elnökségének tagja
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország megvédte magát!
