Az elnök első hónapja

Dőltére Tökmag Jankók lesnek, s tán szeretne gyáván kihunyni, meg kell maradnia Herkulesnek. A balliberális és a radikális jobboldali lapok publicistái elnöki működésének szinte első pillanatától pergőtüzet nyitottak Sólyom Lászlóra – Amerika-ellenességgel, EU-ellenességgel, a szomszédos országok vélt érzékenységét sértő kijelentésekkel, kormányellenességgel, illetve képmutatással és tisztázatlan múlttal vádolva őt. A konzervatív publicista ilyen körülmények között könnyen engedhet a kísértésnek, s az elnök úr első hivatali hónapjának értékelésekor választhatja a könnyebb utat, vagyis adhat pártos, ám pozitív értelmezést az elmondott beszédeknek. Ezt a megoldást választva azonban egyrészt nem jutnánk közelebb Sólyom László politikusi működésének megértéséhez, másrészt magunk is bizonyítanánk, hogy a köztársaság első embere valóban csupán a mérsékelt jobboldal elnöke.
A helyzet azonban ennél összetettebb. A legújabb Magyar Köztársaság életre hívásában és alapjainak megteremtésében az egyik legnagyobb szerepet játszó államférfit ugyanis nem a tucatpolitikusok működésének megítélésére alkalmazott mércével kell méricskélnünk, hanem azon kell töprengenünk, hogy miként gondolhatjuk tovább az általa fölvetett kérdéseket és válaszokat. Sólyom László közös gondolkodásra hívott bennünket az eltelt hetek során, s a mai pártverseny hangnemével, eszköztárával és kompromisszumképtelenségével elégedetlen polgárokat meglehetősen váratlanul a józanság, a tárgyilagosság és a közös felelősség hangjain szólította meg. Hirtelen és váratlanul reménykedni kezdett az ember, hogy a kommunikációnak hívott pártbeszéd világában értelme és helye van a párbeszédnek, a közös álláspontok kialakításának. Hirtelen reménykedni kezdtünk, hogy értelme van az őszinte beszédnek, hogy a politika világában érvényesíthetők az erkölcsi megfontolások, s hogy a rendszerváltozás során életre hívott szűköcske Magyar Köztársaság, számos gondja-baja ellenére, érdemes lojalitásunkra s tán szeretetünkre is. S lám, milyen az élet: Sólyom László röpke egy hónap alatt át is vette a népszerűségi listák vezetését, vagyis szavait, fellépését tetszéssel és értéssel fogadták a magyar polgárok.
Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a Fidesz elnöke és az új államfő megnyilvánulásai közti hasonlóságokat, a vélt szövetséget a baloldali és radikális jobboldali publicisztika hangsúlyozni igyekszik. Nyilvánvalónak tűnik, hogy erre már a jövő évi parlamenti választásokra pislogva kerül sor, hisz ilyetén beállítást adván a dolgoknak sokan úgy vélik: meggyőzhetők a szavazók arról, hogy Orbán esetleges miniszterelnöksége – ami amúgy is veszélyekkel teli, hangzik az érvelés – Sólyom László asszisztálásával diktatúra közeli állapotokba csaphat át. Orbán tehát veszélyes, Sólyommal kiegészítve meg aztán főleg az. Ez tehát az üzenet. Az az üzenet, amely egyrészt félreérti, mert pártpolitikai érdekekből félre kívánja érteni Orbán Viktor 1998–2002 közötti működését, másrészt pedig el akarja mosni, mert pártpolitikai érdekekből el kívánja maszatolni a Sólyom László és Orbán Viktor politikusi karaktere közti különbségeket. Amelyek számosak, s amelyek leginkább az autonóm államférfi és a tehetséges kormányfő közti különbségben foglalhatók össze.
Tapasztalaton alapuló meggyőződésünk szerint mind Orbán, mind Sólyom, s tegyük gyorsan hozzá: mind Gyurcsány, mind pedig Kuncze a liberális demokrácia hagyományaihoz hű politikusnak bizonyult az utóbbi évek során. Nincs indokunk, hogy a köztársaság rendjének megingatásával vádoljuk vagy ennek rémével fenyegessük a választókat. Úgy gondolom, hogy a köztársaság 15 éves működése után felelős politikusoknak és felelős újságíróknak nem szabadna az általuk kevésbé kedvelt oldal képviselőit, vezetőit olyan jelzőkkel illetniük, róluk olyan benyomást sugallni, mintha törekvéseik a liberális demokrácia szabályainak áthágására irányulnának. Ha sokan így érvelnek, akkor annak következménye nem más, mint a dermesztő polgárháborús közállapotok fennmaradása, a polgárok köztársaságba vetett bizalmának további csökkenése.
Csak az nem hallotta, aki fülét szándékosan befogta, hogy Sólyom Lászlónak a határon túliak állampolgársága, az EU demokráciadeficitje, a valós magyar gazdasági helyzet vagy éppen az Egyesült Államok megalázó vízumpolitikája kapcsán tett kijelentései a magyar politikai elit egészének szóltak, s nem annak jobb- vagy baloldali frakciójának. Ezek ugyanis olyan kérdések, amelyek őszinte megvitatásában, horribile dictu megoldásában a magyar pártelitek vagy impotensnek bizonyultak, vagy félelemből, számító megfontolásból nem is vették vitáik napirendjére. Sólyom László beszédeiben ugyanis nemcsak a szocialistáknak és a szabad demokratáknak üzent, de a fideszeseknek és a polgári oldal más erőinek is: elmérgesedett fenekedéseik a köztársaság szétzilálódásához vezethetnek, s illenék nagyobb felelősséggel és önbecsüléssel fellépni a hazai és európai politika színpadán. Illenék a provinciális adok-kapok mocsarából kicsit kiemelni fejünket. Illenék felelősen hozzájárulnunk a terrorral és a terrorellenes küzdelemmel sújtott világot feszítő problémák megoldásához. S balga az, aki azt hiszi, hogy az Egyesült Államok kormányával csak a legmélyebb szervilitás hangján lehet tárgyalni, s balga az is, aki az eresztékeiben minden korábbinál jobban recsegő Európai Unió problémáit el kívánja hallgatni. A szolgalelkűeknek nincs becsületük, szavukra senki nem figyel, hisz úgyis mindig azt mondják, amit más hallani kíván. Egy bátran és egyben felelősen beszélő államférfi – létével, kiállásával, megnyilvánulásaival – sokat tehet a nemzeti önbecsülés helyreállításáért. Sólyom László első hivatali hónapja alapot ad ilyenfajta reménykedésünkhöz.
Az, hogy az új államfőnek augusztus elején nem volt hova beköltöznie, keserűen bizonyítja a magyar állam dezorganizációját, szétesését. Mikor Sólyom László erre felhívta és felhívja figyelmünket, s kemény szavakkal bírálja a felelősöket, akkor nemcsak az elnöki tekintélyt védi, de az egész köztársaság tekintélyét. Persze kényelmesebb lenne a mindenkori miniszterelnöknek, ha az államfő kedves nagypapaként tipegne a Sándor-palota termeiben, s onnét alkalomadtán tegeződve le lehetne hívni egy-egy díszszemlére vagy kitüntetésátadásra. Kényelmes lenne: de csak a kormányon lévőknek. Mert a magyar polgárok politikai érdekeit az szolgálja inkább, ha a köztársaság elnöke az alkotmányosság talaján állva a pártpolitikai vitákban helyüket nem találó, hangjukat hallatni alig tudó közösségek képviseletében szólal meg és működik. Ha fellépésével – például üdítőleg ható magázódásával – mintát szab, közvetít, és egységet teremt holtak, élők és még meg sem születettek között.
A populizmus, a rendszerváltozás átfogó kritikája és neoliberális doktriner apológiája (vö. mindenhol államtalanítani, a közösségi befolyást csökkenteni) közötti állóháborúban új hangon és a rendszerváltozás eszméihez (alkotmányosság, hazafiság, szabadság) híven, ám korántsem múltba fordulóan szólalt meg a köztársaság új elnöke. Míg Mádl Ferenc a csendes konzervativizmust testesítette meg, addig Sólyom az aktív, tevékeny, vitatkozó, a múlt és a jövő generációk iránt is felelősséget érző liberális konzervativizmust. S ha százszor elátkozza is Budapest és Pusztaszer, hangja mégis józan, köztársaságpárti, így új és magyar.