Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank két közgazdásza szerint a magyarok boldogtalanabbak, mint tíz évvel ezelőtt, ahhoz képest meg különösen, hogy az ország gazdasága mennyire jól teljesít. A kutatók azt is vizsgálták, mennyire tudtak a magyarok alkalmazkodni az új körülményekhez. Az derült ki, hogy a rendszerváltó országokban az emberek nagyon figyelik a jövedelemkülönbségeket, sokan élnek rosszabbul vagy hasonló színvonalon, mint tizenöt évvel ezelőtt. A kutatók szerint nekünk magyaroknak mégis boldogabbnak kellene lennünk, mint amilyenek valójában vagyunk.
A fejenkénti évi 11 ezer dolláros társadalmi össztermék alapján azt modellezték, hogy a horvátok boldogságszintjén kellene csücsülnünk.
De nem, valahogy a magyarok az istennek nem akarják jól érezni magukat. Sok hálátlan, akit nem tesz boldoggá a gondolat, hogy jobban élhet, mint mondjuk most egy afroamerikai New Orleansban vagy egy szudáni két háború között.
Ki lehetne a magyarok lelkivilágának legnagyobb szakértője, mint Heller Ágnes filozófus? Legalábbis ez nálunk a sajtó divatja. Megjelenik egy hír, azonnal kommentálja egy úgynevezett szakértő, és teljesen mindegy, mit mond, az onnan kezdve szentírás, etalon, kikezdhetetlen axióma. Heller Ágnes foglalkozására nézve filozófus, s – egy bulvárlap szerint – állítólag az ország legokosabb nője, asszonya. Nem voltam ott az eseményen, nem tudom, kik szavazták meg erre a pozícióra. Nyilván azok az okos és egyazon szakajtóból való rajongók, ahová maga Heller Ágnes is tartozik. Mit is tanultunk valaha a filozófusokról? Azért vannak, hogy megmagyarázzák a világot. Nos, Heller filozófusnőnek nincs nagy véleménye úgy egészében a magyarokról, mert a következőket mondja a Népszabadságnak: „Divat nálunk, hogy mindig rosszabbnak lássuk és láttassuk a helyzetünket annál, amilyen valójában. Régi beidegződésről van szó. Ha megkérdezünk valakit, hogy hogyan érzi magát, sohasem halljuk, hogy remekül, nagyszerűen mennek a dolgaim. Mindenki folyton beteg és sikertelen. Legalábbis kifelé. De bennünk, magyarokban ez a magatartás egyben védekezés is. Ha ugyanis boldognak látszunk, azonnal tartani kezdünk egy másik magyar betegségtől, az irigységtől. Ráadásul a mai ellenzék még rá is játszik erre a rosszkedvigényre, amíg hatalomra nem kerül. Utána persze mindenki boldog lesz – szerintük.”
Eddig az idézet.
Ebből csupán annyi tűnik ki, hogy Heller filozófusnő sokat élt külföldön, és elfelejtette, hogy kik élnek idehaza, azonkívül olyan világban mozoghat, amelynek semmi köze a magyar valósághoz. Heller filozófusnő igen lecsupaszítva nem sokra tartja a magyarokat, és hazudós, irigy népnek minősíti. Ezt a véleményét egyébként nem először mondja el a nyilvánosságnak, még az a szerencse, hogy a magyar nemzet nagy hányada nem nézi Heller filozófusnő szerepléseit, különben igen hamar levonná azt a következtetést, hogy a filozófusok minálunk olyanok, mint a meteorológusok: a levegőbe beszélnek, és semmi tétje sincs annak, ha a jóslatuk nem jön be.
Tény, hogy a magyarok nagy hányada nem érzi jól magát, de nem azért, mert irigynek vagy panaszkodósnak született. A magyarok rosszkedve és rossz közérzete nem alaptalan. Először is, ezt a betegségtudatot nem kellene fitymálgatni. Az ország lakosságának nagy része nem egészséges, sőt a posztkommunista államok sorából is kitűnünk leromlott egészségi állapotunkkal. Világelsők között vagyunk a daganatos megbetegedésekben és halálozásokban, a szív- és érrendszeri betegségekben, valamint a befejezett öngyilkosságokban. A férfiak halandósága a negyvenes korosztályig csúszott le. Miért? A hetvenes-nyolcvanas években a másod-, harmadállásokban vállalt önkizsákmányolás, a kilencvenes évektől pedig a létbizonytalanság és a munkanélküliség hozta magával a korai halálozást. A népesség fogyása megállíthatatlan, a becsült adatok szerint a magyar népesség száma tízmillió alá csökken. Ezek az emberek mind irigyek volnának, vagy csak „úgy”, passzióból panaszkodnak sorsuk mostoha mivoltára?
Az elmúlt tizenöt év valójában hol csendes, hol hangos kiábrándulást hozott magával. Az emberek jó része a kapitalizmus brutalitásával, de nem a hasznával találkozik. Nagyon kevesen élnek jól, és nagyon sokan rosszabbul, mint Kádár idején. Mitől lenne boldog az, akinek a munkahelye bármelyik pillanatban megszűnhet? És ma nem úgy mennek el a dolgozók, hogy közös megegyezés, miegymás… „Magának holnap már nem kell bejönnie” – és nincs szakszervezet, nincs érdekvédelem, nincs kollektív szerződés. Nincs semmi. Amikor a menedzserszerződésekről és a harminc-negyven milliós végkielégítésekről szólnak a hírek, az emberek csak tátják a szájukat: létezik ilyen? Mitől lenne boldog bárki is ebben az országban, amikor az elmúlt tizenöt év alatt jobbára azokat a jelszavakat hallotta, amelyekkel már régről tele a hócipője: „Most még nem jó nektek, meg kell húzni a nadrágszíjat, de majd jövőre, meg öt év múlva, ha megint miránk szavaztok.” Hányszor lehet még belehazudni ezt valakinek az arcába? Azzal a kísérőjelenséggel, hogy akinek viszont van munkája, annak a jelenlegi kormány mindkét kezével könyökig a zsebében turkál. Lehetne még valamit úgy kicsikarni belőlünk, hogy azt adócsökkentésnek lehessen beállítani a hiszékenyek számára?
Mitől lennének boldogok például a budapestiek, amikor egy lakhatatlan, lepusztult városban élik mindennapjaikat, egy megszállott és ostoba városvezetés minden nyűgével egyetemben? Nem mindenki lakik a Rózsadombon, a pesti oldal sem csak a Lipótvárosból áll. A vandálok és a vesztesek a többi pesti kerületeket boldogítják. Bokáig a koszban és a kutyapiszokban, mert az olyan ígéretekre, hogy tisztítják a járdákat, senki nem ad. Belefásultunk a hazudozásokba, a lendületes városba, ahol csak azért nem omlanak össze a házak, mert a koszos lépcsőház egyberagasztja őket. Mi, a lepukkadt belvárosi kerületek lakói le vagyunk írva. Ettől legyünk boldogok? Meg attól a töméntelen mennyiségű hajléktalantól, koldustól, csavargótól, aki elárasztja a várost, fekszik a padokon, szemetel, végzi a szükségét a bokrokban, eszik a lépcsőkön, molesztálja a járókelőket, s agressziója elől nem lehet elmenekülni? A kórházak kötelesek fogadni és berakni őket a többi beteg közé, ha tetvesek, ha rühösek, ha fertőznek, ha pokollá teszik egy kórterem életét. Az egészségesek számára kézenfekvő lenne a közmunka működtetése, Budapest lakhatóbb lenne, a koldulók meg legális jövedelemhez jutnának. Tizenöt év óta ebben sem történik semmi, a város meg züllik tovább. Mitől lennének boldogok az emberek, amikor a házasságok fele felbomlik, a többit meg sem kötik? Úgy járnak a válóperekre, mint a közértbe vagy az abortuszra, amelyet a fogamzásgátlók széles arzenálja sem képes legalább húszezer alá szorítani.
Irigyek az emberek? Miért, mit látnak? Azt, hogy tizenéves fiúk méregdrága sportkocsikon, újabban harmincmilliós terepjárókon repesztenek a Belvárosban. A rendőrök a közelükbe sem mernek menni, nemhogy megbírságolnák őket. Ellenben előszeretettel macerálják azt, aki nem csinált semmit, és a polgár úgy érzi, őt aztán nem védik meg, ha szüksége volna rá. A rendőrök ugyanis félnek. A jogvédőktől, a fontoskodóktól, az életidegen pártoktól. Hogy érezze biztonságban magát a polgár, ha a rendőr fél?
Irigyek vagyunk? Százmilliós házak nőnek ki a földből, pártemberek, akik VOR-öltönyben kezdték a karrierjüket, több tíz milliós kocsikon furikáznak, külföldi nyaralókat vesznek, gyárakat privatizálnak, cselédeket tartanak. Ilyenkor az utca embere oszt és szoroz: ezt nem lehet becsületes munkával összeszedni. Nem irigy, hanem keserűen realista.
Boldognak kellene attól lennünk, hogy lassan az egész országot kiszervezik alólunk? Hogy minden eladó, legyenek azok vízművek, gázművek, szállodák, ipari létesítmények, bankok, gazdaságok, telkek, műemlékek, repülőterek, kutatóintézetek, laboratóriumok – és a sor folytatható… És kinek telik hatszázezer–egymillió forintos négyzetméteráron kapható csodawelness, portaszolgálatos, zárt álomvilágra? Amikor a hivatalos átlagfizetés 160 ezer forint körül mozog!
Heller filozófusnő szerint a mai ellenzék rájátszik a rosszkedvigényre. És mire játszik rá? A tényekre. Arra, hogy ez a kormány reggeltől estig az esélyegyenlőségről fecseg, miközben a legelképesztőbb szegregációt valósította meg az idei egyetemi felvételik pontszámításánál. A miniszter nem bukott bele, így fokozhatja a lakosság jókedvét. Integrált osztályokba kötelező beíratni a gyerekeket, ami azt jelenti, hogy a gyengébb képességűekkel kötelező együtt járnia a tehetségesebbeknek. Az átlag pedig megjósolhatóan a gyengébbhez fog közelíteni. Hacsak a szülő nem íratja jó pénzért alapítványi iskolába a gyerekét, ahol garantálják a színvonalat. Ettől tényleg boldogok leszünk. Mint attól is, hogy körmönfont hirdetésekkel igyekeznek rávenni a lakosságot a költekezésre. Minél nagyobb adósságba nyomva legfeljebb elúszik a család lakása, de lesz új autó, videó, DVD, sőt részletfizetésre porcelánhidak is a szájba. Mi pedig költünk, s a fizetetlen kölcsönök és az elmaradt lízingdíjak milliárdokra rúgnak. Miért? Az antivilágban Szabóék elhatározták, hogy vesznek egy hűtőszekrényt, és elkezdtek takarékoskodni. Most? Hozzák a hűtőt „ingyen”, majd kapod a csekket a többi mellé. Minek félretenni? Ki tudja, mi lesz holnap, holnapután, jövőre? Itt az egyik kormány azzal kezdi a működését, hogy felrúgja, amit a másik kormány létrehozott. Az emberek meg fatalisták lesznek, és megértik, hogy csak a mai nap számít. Komoly pont a boldogságérzethez.
Ezért vannak tömve a bevásárlóközpontok. Lakásra nem telik, akkor legalább együnk!
„Mindenki folyton beteg és sikertelen” – mondja Heller Ágnes. Ki sikeres ma Magyarországon? Akinek negyven öltönye, ugyanannyi csináltatott cipője, helikoptere és nagy Audija van. Meg sok-sok pénze. És ezek kormányoznak, ezek határozzák meg a közgondolkodást: aki nem sikeres, az vesztes, lúzer. A hézag ott van, hogy ezeknek az újsütetű milliomosoknak tekintélyes hányada a magyar nemzet vagyonából gazdagodott meg. A kapcsolati tőke most nem a borjúhúsra kellett, hanem a fillérekért kapható halastó vagy a tönkrezüllesztett állami vállalat megkaparintásához.
Mitől lenne sikeres bárki, aki az elmúlt ötven évben egy lakótelepi lakáson, egy Trabanton és egy színes televízión kívül mást nem tudott öszszehozni?
Most trükkökkel és alamizsnákkal igyekeznek megfogni ezt a réteget. Hátha bedőlnek a segélyek, adományok, pótlékok varázsszavának. Milyen boldog is lehet az, aki segélytől segélyig húzza ki a hónapokat!
Hogy kinek mekkora ebben a felelőssége? A kormányoknak és a pártoknak a legnagyobb, közülük is azoknak, amelyek kizárólag nacionalista hordaként tekintenek az országra, de a nyilvánosságé is óriási. Tizenöt év óta nem egymás eltaposásával, kikészítésével és az irányított hazudozás őszintévé maszkírozásával kellene foglalkoznunk, hanem a valóság hiteles, folyamatos minden oldalú bemutatásával.
Csak egyetlen példa. Két kiemelkedő vidéki városunknak két kiemelkedő tehetségű polgármestere van Az egyik Kósa Lajos, a másik Szita Károly. De mondhatnám Derce Tamást, illetve Tarlós Istvánt is. A városuk, kerületük dinamikusan fejlődik, választóik szeretik őket. A posztkádári sajtó ellenben folyamatosan támadja, rágalmazza, pocskondiázza őket. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy megbukjanak. Heller Ágnes szerint miért van ez? Miért nem hagyják, hogy a debreceniek, a kaposváriak, az újpestiek vagy az óbudaiak „remekül és nagyszerűen” érezzék magukat?
Esetleg a horvátokat kellene megkérdezni, mi az ő boldogságuk titka.
origo.hu
Pilismarótnál az árvíz megbontotta a gátat, búvárok védik a települést
