„Kirobbanó sikerű” megszorítások a felsőoktatásban

Bekövetkezett, ami elképzelhetetlen volt. A felsőoktatásban dolgozók nyakán megfeszül a fiskális kötél. Már az Ádám-csutkát nyomja, s velük együtt megfojtással fenyegeti az egész egyetemi struktúrát. „Kirobbanó siker”-ről, „gazdasági fellendülés”-ről, „tőzsdei szárnyalás”-ról hadováló politikai percemberkék, a jelenleg (még) regnáló magyarországi kormány „államférfi” epigonjai játsszák az ítélet-végrehajtó szerepét. A hovatovább az egyetlen rendelkezésünkre álló megújíthatót és bővíthetőt, a szürke állományt támadják.
Egyetemeinktől mára szinte minden erőforrást elvontak. Amennyiben az egyetemeknek nem sikerül tárgyalások révén átütemezni már eddig is (önhibájukon kívül) maguk előtt görgetett közüzemi tartozásaikat, maholnap kikapcsolják a villanyt, és októbertől kezdve nem lesz fűtés az intézményekben. Ha így megy tovább, a tanárok nem kapnak fizetést. A parttalan (és ostoba) liberalizáció meghozta gyümölcsét. Az országba betelepedett tőkeerős külföldi vállalatok tőzsdei és árpolitikája (és esetleges kegye) határozza meg, hogy a jövőben a magyar egyetemek és főiskolák hallgatói a leharcolt épületekben, annak málló falai között normál körülmények között, vagy hideg és sötét termekben hallgatja-e az elkötelezettségből és hivatástudatból előadást tartó, fizetetlen professzorát.
S még mindig arról rikácsolnak liberális tirádákat, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos, így ki kell vonulnia az oktatás, az egészségügy, és általában a nagy ellátórendszerek minden lehetséges szegmenséből. Hogy a jelenlegi magyar állam valóban a legrosszabb tulajdonos, afelől tényleg nincs kétségünk, de ez nem az állami tulajdon lényegéből és jellegéből, hanem az azt jelenleg működtetők szakmai inkompetenciájából és morális alkalmatlanságából fakad.
Ezt minden bizonnyal a jelenlegi kormányzat 1994–98 között uralkodó elődje is felismerte, ezért adták az áram- és gázellátás magyar állami tulajdonrészét – puccsszerűen – francia és német állami tulajdonba. Milyen jó nekünk most, hogy a hazaitól négy-ötször magasabb reáljövedelemmel bíró francia és német fogyasztókhoz szoktatott ottani áram- és gázszolgáltatók alakítják a magyar árakat! Folyton panaszkodván, hogy azok még mindig alacsonyabbak az ottani összehasonlításban. Mi pedig itthon összeroppanunk. Nem mintha bármiben ügyetlenebbek, tehetségtelenebbek lennénk, mint ők – sőt! De a jövedelemszintet valakik elfelejtették több évtizedes uralmuk alatt a franciához vagy a némethez igazítani.
Szociológiai tény, hogy az emberek érdekfelismerő, érdekartikuláló képessége a műveltségi szint emelkedésével nő. Ellenben permanens manipulációval, egyoldalú médianyomással, léhaságokra, felszínes életvezetésre ösztönző minták közvetítésével, valamint a közoktatás ezekhez illő „profilra” szabásával hatásosan lehet elfedni nagyobb tömegek elől is legsajátabb érdekeiket. Amennyiben diszkrepancia áll fenn az MSZP alapvetően neoliberális elveket követő gyakorlati politikai lépései, és az önmagáról (szavazóbázis- fenntartó céllal) sugárzott (hű médiamunkásaival sugároztatott) szocialista, szociáldemokrata PR-imázs között (s ez a meghasonlás súlyozottan fennáll), akkor jól belátható, hogy Gyurcsányéknak nem érdeke az, hogy ezt az egyenetlenséget az őket saját érdekeik ellen választó tömegek felismerjék, hiszen ez a választóknak a róluk való automatikus leválását eredményezné.
Mindezek ellenére nem kell szándékos ártani akarást feltételeznünk a Mucuska után sóhajtozó, a kormányzatba bebetonozott Magyar Bálint sokszoros közoktatási ámokfutása mögött. Ő „csak” saját liberális értékrendjét követi, s még lehet, hogy azt is elhiszi magáról, hogy használ. Az emberek a legképtelenebb dolgokat is képesek elhinni. Azonban az SZDSZ-nek a kormányzat feletti mérhetetlen befolyása sejtetni engedi, hogy a fentebbi következtetések érvényesek.
Az MSZP politikájának el-SZDSZ-esedése azonban már nem fér bele a politikai demokrácia kereteibe. Az MSZP ugyanis szocialista, szociáldemokrata ígérethalmazra kapott mandátumot. Ez az ígéretcsomag a kezdeti felelőtlen osztogatássá majd (a helyhatósági választások után) a nagy semmivé szublimálódott. Helyette jött a liberális törpepárt által erőltetett ultraliberális program, amelyet mindössze a választók 5,5 százaléka akart.
Hogy az MSZP vezetésében gyakorlatilag nincs ellenállás az SZDSZ ultraliberális oktatási, kulturális, egészségügyi és gazdaságpolitikájával szemben, az ugyan egyáltalán nem elfogadható, de azonnal érthető és logikus, ha figyelembe vesszük, hogy az MSZP pártelitje gyakorlatilag a spontán privatizáción magát megszedő volt MSZMP-s korifeusokból verbuválódik. Hogyan várható el, hogy szembemenjenek a liberális, ultraliberális elvekkel, amikor egész vagyonukat, egzisztenciájukat, az időnként a kriminalitás határait is átlépő (az erkölcsét s a jó ízlését meg mostanáig lábbal taposó) vadliberális tranzakcióknak köszönhetik?
Amivel ma szembesülünk, az az MSZMP– MSZP kettős árulásából fakad. Először is megfosztották a munkavállaló tömegeket, a bérből és fizetésből élőket attól a lehetőségtől, hogy részesedjenek a kommunizmus alatt általuk létrehozott közvagyonból. Ennek a folyamatnak a fedőneve volt a spontán privatizáció. Másodszor pedig a kádári jövőfelélés időszakában fogant nosztalgiákkal visszaélve szociáldemokrata arculattervezés mögött kemény (a saját választóik által sem kívánt) neoliberális gazdaságpolitikai kurzust vezetnek. A megtévesztésre épülő politikát csak a majdnem totális médialefedettség birtokában lehet még az ideiglenes siker esélyével is folytatni. A demokráciadeficit a médiadeficit által generált jelenség. A nyílt elnyomást a pénzügyi nyomás és az agymosás helyettesíti. Ezek külön-külön is hatékonyak, a kettő együtt alkalmazva pedig érdekeik ellen meneteltetheti az embereket hosszabb távon is.
Az értelmiség felelőssége, hogy ne így történjen. Ezért kell határozottan visszaverni az egyetemeink elleni fiskális támadást is. Egy ország nem kerülhet olyan rossz gazdasági helyzetbe, hogy a vezető elitjének színe-javát képző egyetemekre ne jusson pénz. Vagy, ha a helyzet ennyire rossz, le kell vonni a megfelelő következtetéseket mind az adott kormánynak, mind az ellenzéknek, mind pedig a választópolgároknak.

A szerző egyetemi oktató