Politikai játszmák a gazdasági mutatókkal

Elengedhetetlen volt a politikusok számára a magas növekedési ütem emlegetése a szocialista időszakban, mert ez a rendszer fölényét bizonyította a szakadék szélén tántorgó kapitalizmussal szemben. Se szeri, se száma nem volt a győzelmi jelentéseknek, melyek rendre arról adtak számot, hogy mennyivel nőtt az egy főre jutó acéltermelésünk, vagy hány teherautóval termeltünk többet, illetve mikor fogjuk végérvényesen lehagyni az imperialista Amerikát. Persze az emberek ebből a szédületes növekedésből és színesen ecsetelt jólétből semmit sem éreztek, de protestálni nem volt módjuk. Néhány jó szándékú szakember azonban már akkor is próbálta oszlatni a ködöt és oldani az ellentmondásokat. Hajdani „polgazd”-professzorom a hetvenes években hoszszan fejtegette, hogy a bruttó termelés egyszázalékos növekedése az adott helyzetben a fogyasztásnak csak egészen kis mértékű, 0,1-0,2 százalékos emelését teszi lehetővé. Eltekintve a statisztikai manipulációktól és a többszöri számbavétel problémáitól, az érvelése arra épült, hogy mivel a nehéziparnak abban az időben gyorsabban kellett fejlődnie, ezért a beruházásoknak nagyobb ütemben kellett nőniük, mint a fogyasztásnak, s ráadásul a nem termelő, bürokratikus apparátusok is igen dinamikusan szaporodtak.
A helyzet a rendszerváltás után tizenöt esztendővel sem változott lényegesen. A mai politikai vezetők kommunista elődeikhez hasonló gátlástalansággal dicsekszenek a magas növekedési ütemmel, a várt jólét dinamikus emelkedésével, és ígérik a fejlett Nyugat záros határidőn belüli utolérését. Persze a lakosság most sem érzékel ebből a nagy fellendülésből szinte semmit. Mi a hasonlóság titka? Vajon most is annyira nehézkes a statisztikai számbavétel, mint a hőskorban, vagy ismét erőltetett felhalmozást kell végrehajtanunk, esetleg az államgépezet hatékonyságával van baj, vagy valahol máshol folynak el a jövedelmek?
A második negyedévben a GDP 4,1 százalékkal nőtt a KSH jelentése szerint. Figyelembe véve a gyorsjelentések pontatlanságát, az elmúlt két esztendő „felfelé kerekítő”, sajátos hivatali magatartását és azt, hogy az éves vállalati mérlegbeszámolók feldolgozása után a korrekciókat óhatatlanul meg kell tenni, azt mondhatjuk, hogy ez a szám nemigen tér el egy pár tizeddel jobban a tényleges értéktől, tehát 3,7–3,9 százalék bizonyosan volt a növekedési ütem. Vagyis itt nem érhető tetten nagy eltérés. Nézzük inkább a termelési oldalt. A magyar gazdaság sajátosságai azt mutatják,hogy az igazi dinamikus elemet a külföldi tulajdontöbbségű vállalatok jelentik. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján a GDP növekményének 70-80 százalékát a külföldi tőke hozta létre. A teljes GDP-nek negyedét előállító tulajdonosi szektornak ezért 12 százalékkal kellett nőnie a 4 százalékos növekedési ütem eléréséhez, miközben a hazai tulajdontöbbségű termelés csak 1,3 százalékkal bővült ugyanezen időszak alatt. S mivel a külföldi tulajdonosi többségű vállalkozásoknál a tőke–munka arány sokkal magasabb, mint a hazai társaiknál (hiszen miközben a külföldi vállalkozások a termelő tőke ötven százalékát birtokolják, a produktív dolgozóknak csak húsz százalékát foglalkoztatják), ezért a növekedési ütemmel arányos béremelkedés esetén a teljes, nemzetgazdasági szintű bértömeg ennél csak jóval kisebb mértékben emelkedik. Tehát a négyszázalékos növekedési ütem esetén (a fenti részesedési feltételek mellett, plusz hozzávéve, hogy a bérek a jövedelmeknek mintegy hatvan százalékát teszik ki nemzetgazdasági szinten) a bérek csak 2 százalékkal nőhetnek, míg az egyéb hozzáadott értékelemek (köztük a vállalkozói nyereség) 7,4 százalékkal. Lehet persze ettől eltérő bérnövekedési ütemet érvényesíteni, vagyis a bérek nőhetnek 2 százaléknál gyorsabban, de ez nemigen jellemző a magánszektor racionális kalkuláción alapuló magatartására. A statisztikai adatok egyébként azt mutatják, hogy 1995 óta (amikor még hetven százalék felett volt) a bérek részaránya a teljes jövedelemből folyamatosan csökkent. Ha viszont az állami szektor növeli saját foglalkoztatottjainál a béreket ennél a mértéknél jobban, akkor ez minden bizonnyal a költségvetési hiányt fogja növelni. Mindenekelőtt azért, mert a profitot nem lehet olyan erőteljesen megadóztatni, mint a béreket és a fogyasztást, hiszen a vállalati nyereséget könnyen el lehet bújtatni a költségek mögé, illetve kivinni az országból. A GDP és GNI közötti jelentős, ezermilliárdos – a megtermelt és a felhasználható jövedelem közötti – különbség éppen erre utal. A termelő szektor béremelkedéséhez igazodó adóbevétel-növekedés pedig szükségképpen válik elégtelenné az ennél nagyobb béremelések fedezésére az állami szektorban. (Az imént leírtakat jól példázza a Medgyessy-kormány által 2002 második felében megvalósított jelentős mértékű közalkalmazotti béremelés, amely komolyan hozzájárult az államháztartási hiány növekedéséhez és az államadósság újbóli növekedéséhez.)
A hazai bázisú termelés szerény mértékű bővülését az is valószínűsíti, hogy az elmúlt egy esztendőben lényegesen lassult a társas vállalkozások számának a bővülése, az egyéni vállalkozások száma pedig a 2005-ös év második negyedévében több mint 4 ezerrel csökkent. Mindezeken túl a vállalati csődök száma is jelentősen nőtt az év első felében. Így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy a 4 százalékos dinamikus növekedés ellenére sincs elég adóbevétele a költségvetésnek. A költségvetés olyan krónikus bevételhiánytól szenved az elmúlt egy-két esztendőben, mintha tartós dekonjunktúra lenne, holott összességében számottevő bővülés volt és van. Igen ám, de ez nem a hazai, hanem a külföldi vállalkozásoknak köszönhető, s ahogy az előbb láttuk, ennek messzemenő kihatásai vannak.
Még egy említésre érdemes momentum, amely a két százalék körüli lakossági jövedelembővülést valószínűsíti. A beruházások 2005 második negyedévében a KSH jelentése szerint 9,4 százalékkal nőttek, ezen belül a gép- és az építőiparban volt a legdinamikusabb a beruházások bővülése, ami ismét csak azt valószínűsíti, hogy a külföldi tőke, illetve az állami aktivitás hajtja a konjunktúrát. A jelentős mértékű beruházásnövekedésből viszont az következik – nem romló külgazdasági egyensúlyi helyzetet feltételezve, és bekalkulálva a 75–25 százalék fogyasztás–felhalmozási arányt –, hogy a fogyasztás nem növekedhetett két százaléknál szignifikánsan jobban. Vagyis feltételezve az utóbbi évekre jellemző rendkívül alacsony megtakarítási hajlandóság továbbélését, ez a fogyasztás összhangban van a termelési oldalról kalkulált béremelkedésekkel.
Így lesz a négyszázalékos gazdasági növekedésből a mi sajátos hazai viszonyaink között csak kétszázalékos lakossági jövedelem- és fogyasztásbővülés. Az egy-két százalékos fogyasztásnövekedést pedig a gazdaságpszichológusok szerint valójában már nem is képes érzékelni a lakosság.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár