Súlyos gondok a hazai oktatás minden szintjén

Az idei esztendő Magyarországon az oktatási botrányok éve. Botrány, hogy a magyar felsőoktatás már második évét kezdi úgy, hogy a képzés új rendjét nem szabályozza törvény, még nagyobb, hogy a jelenleg az Alkotmánybíróság ítéletére váró törvény is csak a képzés első szakaszát szabályozná. A most a 12. osztályt elkezdő tanulók és szüleik újra bizonytalanságban vannak. Milyen szakokra és milyen feltételekkel felvételizhetnek majd? Bizonyára születik valamilyen megoldás novemberre, amikor ki kell nyomtatni a Felsőoktatási Felvételi Tájékoztatót. A diákoknak azonban szeptember 1-jétől készülniük kell, s szeretnék tudni, hogy mire.
Az idén először új rendszerű – kétszintű – érettségi lebonyolítási botránya, a felsőoktatási felvételi botrány, a szülők előtti titkolódzás és az óvodai kakaóbiztos számítógépek ügye azt mutatja, hogy az oktatás minden szintjén súlyos gondokkal nézünk szembe. Az Oktatási Minisztérium minden esetben igyekezett elbagatellizálni a problémákat. Mindenkit, aki jó előre figyelmeztetett a gondokra, rémhírterjesztőnek minősített. Pedig lett botrány akkora, hogy a rugalmatlanságáról elhíresült minisztérium a felvételi pontszámítás módszerének legdurvább, legigazságtalanabb elemét mégiscsak megváltoztatta. Ahogyan belátta azt is, hogy a lebonyolítást gondosabban kell megszervezni. A problémák azonban mélyebbek, az embereket közvetlenül érintők, ezért talán így a tanév elején érdemes higgadtan végiggondolni, hogy mi történt, és mi a teendő, hogy jövőre ne kelljen mélységes igazságtalanságok miatt tehetetlenül szenvedő gyerekeknek, szülőknek és tanároknak ismét hasonló esetekkel szembenézniük.
Kezdjük egy kicsit messzebbről. A kétszintű érettségi ötlete nagyon régi, már több mint egy évtizedes. Eredetileg arra szolgált volna, hogy a felsőoktatási felvételi vizsgák helyett ennek alapján dőljön el, hogy ki juthat be a felsőoktatásba. Akkor persze az érettségizőknek még csak mintegy negyede tanulhatott tovább. A kétszintű érettségi hívei szépen hangzó érveket mondtak: a követelmények és az értékelés szintenként egységes lesz, s az egyforma minősítések ugyanazt a teljesítményt jelentik valamennyi iskola esetében. Az iskolában megszerezhető tudás, és nem a különórák, a felvételi előkészítők és az egyetemek – gyakran irreális – igényei döntenek a továbbtanulásról. Nem kell két vizsgát tenni. Az egyszintű érettségi ugyanakkor nem tudja mérni a tanulók nagyon különböző tudásszintjét. A lexikális ismeretek helyett nagyobb súlyt kapnak a készségek és a tudás alkalmazásának képessége. Oldalakon át folytathatnánk.
Voltak persze ellenzői is a kétszintű vizsgának, és még nagyobb számban, akik kételkedtek a kétszintű vizsgáztatás szükségességében és értelmében. Azt hihetnénk, hogy az érettségi-felvételi botrány rávilágított a problémákra. De sajnos messze nem mindre. Az igaz, hogy a botrány következtében néhány súlyos hiányosságról a média beszámolt. Az írásbeli matematikatételek kiszivárgása, ellopása az idén médiaeseménnyé tette az érettségit. Ugyanakkor el is fedte a kisebb, vagy nehezebben közvetíthető hibákat. Azt például, hogy az idén 13. évfolyamon végzett két tanítási nyelvű osztályokban a diákok még hagyományos vizsgát tettek. Így ők nem választhatták az év végi jegyet érettségi eredményként. Pedig a matematikaérettségi „fakultatívvá” tétele befolyásolta a felvételit, hiszen a matematikajegy mindenkinél számított, nem -csak a matematikából felvételizőknél, tekintve, hogy az érettségi átlaga összesen tíz pontot jelenthetett.
Azt, hogy az új érettségi és felvételi rendszer ezer sebből vérzik, s szándékával ellentétes hatást elérve igazságtalan felvételi listát produkál – a figyelmeztetések ellenére –, még a résztvevők, a diákok, tanárok, szülők közül is kevesen látták előre. A felvételi ponthatárok megállapításakor ezt sokan nagy fájdalom árán ismerték fel. A rendszer bonyolult és bürokratikus voltáról pedig az iskolaigazgatók még a nyári pihenés után is meglehetősen indulatosan nyilatkoznak.
A kétszintű érettségi bevezetésének egyik indoka – az egységes értékelés – elvben helyes cél. A gyakorlatban azonban illúzió. Ráadásul a megtett lépések nem is segítették ennek megvalósulását. Az ötfokú skála helyett bevezetett bonyolult, sok szempontú pontozás a szóbelit éppen szubjektívabbá tette. Azt ugyanis, hogy a „világosság” 5 vagy 6 pont, képtelenség az egész országban „egységesen” megítélni. A 100 pontos tagolt értékelésű írásbelihez tagolt szóbeli értékelés tartozna, csak éppen a valóságban nem működik. A szempontok figyelembevétele törvényszerűen formálissá vált. Az emelt szintű szóbeli is szubjektív, az emberi értékelés már csak ilyen, ráadásul a vizsgabizottságok kiválasztásában lényegében nem érvényesülnek tényleges szakmai kritériumok, aki jelentkezett, s elvégzett egy tanfolyamot, az emelt szintű vizsgáztató lett.
Az új érettségin ugyanakkor a tanárral szembeni bizalmatlanság volt érezhető. Az agyonbonyolított szempontsoroktól a javasolt kérdező- és értékelőlapokig. A kódrendszertől az írásbeli és szóbeli pontarányáig. A teljesítmények minősítése azonban nem lett egységes. A vizsgáztató szükségszerűen az adott tanulócsoporton belül viszonyít. Az objektivitás korlátait be kellene látni. Ez még az írásbelire is igaz, különösen az esszéknél, de a szóbelire végképp. Ahány emelt szintű vizsgabizottság, annyiféleképpen értékel. Amíg az egyetemek felvételiztettek, egy adott szakon a vizsgáztatók feltételezhetően következetesek voltak önmagukhoz, s így a jelenleginél mindenképpen objektívabb sorrend alakulhatott ki. Az érettségi tehát nem lett objektív, nem lett egységes, sőt tömegével produkált igazságtalanságokat, az egyetemeknek pedig sejtelmük sincs róla, hogy a pontszám milyen tudást takar.
Hogyan tovább? Az idei felvételi botrány eldöntötte a kétszintű érettségi sorsát. Kiderült, hogy a keresett slágerszakokra csak emelt szintű érettségivel és legalább két nyelvvizsgával lehetett bejutni. A média ezt kellően tudatosította. Az érettségi-felvételi botrány tehát a kétszintű érettségi kitűnő marketingeszközének bizonyult. Aki 2006-ban be akar jutni a felsőoktatásba, emelt szintű vizsgát fog tenni. Az emelt szint – főként, ha a felsőoktatásba történő bejutás feltételévé tennék – lényegében átvenné az érettségi korábbi szerepét. Ezzel színvonala természetesen csökkenne, a középszintű érettségi pedig a korábban erőltetett alapműveltségi vizsgává válna, amely nem jogosítana a felsőoktatásba való belépésre.
Mit tegyen az oktatásirányítás, hogy az érettségi-felvételi rendszerben stabilitást és átláthatóságot teremtsen, s hogy ne ismétlődjön a 2005. évi zűrzavar, botrány és bizonytalanság? Ráadásul az érettségi és felvételi rendszer nem csupán oktatási szakmai kérdés, hanem fontos kulturális és társadalompolitikai kérdés is.
Az Oktatási Minisztérium feltehetően kiküszöböli a legnyilvánvalóbb szakmai hibákat, amelyek idén súlyos igazságtalanságot eredményeztek. Megszűnik a kettős pontszámítás, azaz ha az emelt szintű érettségi után többletpontot adnak, akkor az érettségieredmény és érdemjegy alapján járó pontokat is az emelt szintű vizsga és nem a korábbi érettségi alapján számítják ki, és csak a felvételi tantárgyakból tett emelt szintű érettségi után adható többletpont.
A többletpontok másik súlyos kérdése a nyelvtudás figyelembevétele. A tervezett módosítás szerint tíz pontban maximálnák a nyelvtudásért járó többletpontokat. Ennek mértékét aligha lehet levezetni tudományos elvekből. Még kevésbé biztos, hogy egységesen lehet kezelni minden szakon. Kétségtelen, hogy sok szakterületen elengedhetetlen az angol nyelv ismerete. Kétségtelen, hogy Magyarországon alacsony az idegen nyelven beszélők száma. Ezek a nyelvtudás erős figyelembevétele mellett szólnak. Ugyanakkor két nyelvből nyelvvizsgát – vagy emelt szintű érettségit – általában csak a nagy-városokban élő, jómódú, magasan iskolázott szülők gyermekei tudnak produkálni. Ehhez csak egyetlen pillantást kell vetni a felvételi statisztikákra. Súlyos társadalompolitikai kérdés tehát, hogy a felsőoktatás keresett szakjairól kizárjuk-e a szegényebb családok jó képességű gyermekeit a nyelvtanulás – és az emelt szintű érettségi – túlzott súllyal történő figyelembevételével.
Egy korrekt felvételi rendszernek abból az elvből kellene kiindulnia, hogy a középiskolai követelmények maximális teljesítése esetén minden diák számára elérhető legyen a maximális pontszám. A nyelvtudásért adható maximálisan tíz pont csak az iskolán kívüli követelmények (felsőfokú nyelvvizsga, vagy két középfokú nyelvvizsga) teljesítésével érhető el. Ellenérvként felhozható, hogy két emelt szintű nyelvi érettségivel is elérhető a maximális pontszám, de ennek teljesítése is irreális az ország középiskoláinak döntő többségében. Amennyiben a nyelvtudásra adható többletpontokat egy nyelvből az emelt szintű nyelvi érettségin megszerezhető többletpontok számában maximálnák, teljesülne a fenti, nézetem szerint igen fontos alapelv. Az érettségi-felvételi rendszer így igazságosabb és arányosabb lehetne, és talán kialakulhatna egy stabil rendszer, amelyben világos, hogy a maximális pontszám nem 120, hanem az emelt szintű szaktantárgyi és nyelvi érettségit figyelembe véve 141, amely kiváló iskolai munkával mindenki számára elérhető. A további többletpontok – pontos szabályozás szerint – csak akkor vehetők figyelembe, ha a tanuló iskolai teljesítménye nem éri el a lehetséges maximális pontszámot. A tanulmányi versenyek nyerteseit, vagy a diákolimpiákon eredményes fiatalokat nem többletpontokkal, hanem az általuk választott szakra való felvétellel kell jutalmazni. Azt pedig az érettségi feladatok gondos szakmai kiválasztásával el lehet érni, hogy a vizsga pontosan mérjen, azaz „húzza szét a mezőnyt”. Az idei emelt szintű matematikaérettségi – feltehetően a kudarctól való félelem következtében – azt az irreális eredményt produkálta, hogy majdnem mindenki jeles eredményt kapott. Feltehetően ez is hozzájárult s ponthatárok illuzórikusan magas voltához. Ha ugyanis az érettségi feladatokat megfelelően választják meg, nem fordulhat elő, hogy mindenki jeles eredményt kap.
Ha az érettségi-felvételi rendszert ilyen módon egyszerűbbé és igazságosabbá tesszük, akkor is marad számos probléma, amelyekkel meg kell küzdenünk. A kétszintű érettségi a vizsgát kiviszi az iskolából. Nagyon nagy baj lenne, ha a felkészítést is kivinné. Ezt én az iskolaügy egyik legnagyobb veszélyének látom. Mert mi is volt a fő érv az egységes, kétszintű érettségi és felvételi rendszer mellett? Az, hogy a középiskola határozza meg a nevelés és oktatás tartalmát, és ne azon kívüli extra követelmények. Jól emlékszünk még a felvételi előkészítő iparág működésére. A gyerek nem jár be az iskolai órára, mert külön felkészítésre jár. Ma még nagyobb a veszély. Nem egy külső felvételire történő felkészítés kerül ki az iskola falai közül, hanem magára az emelt szintű érettségire történő felkészítés. Ez az iskola olyan kiüresedéséhez vezethet, amelynek következményei beláthatatlanok. Az iskola munkája nem lesz hatékony, mert a tanulók és a szülők a külön felkészítő tanfolyamokban bíznak majd. A közösség hatalmas összegeket költ az iskola működtetésére, a családok pedig a külön felkészítő tanfolyamokra. Hozzáteszem, hogy az emelt szintű érettségire felkészítő iparágat ugyanazok működtetik és teremtik meg működésének indokait, akik a felvételi előkészítő iparágat működtették.
Mert végül is minden a pénzről szól. Az emelt szintű érettségi körüli szakértéstől, a vizsga lebonyolításán keresztül az állami finanszírozású képzésre történő bejutásig, vagy éppen a költségtérítéses képzésben való részvételig. A látszólag szigorúan szakmapolitikai kérdésnek tűnő érettségi-felvételi rendszer így kapcsolódik ahhoz a fontos társadalompolitikai kérdéshez, hogy az iskolarendszer lehet-e a társadalmi mobilitás elősegítője, vagy pedig gettókba zárja a társadalom különböző csoportjait. Az érettségi-felvételi rendszer szabályainak, a többletpontok mértékének meghatározásakor erről kell dönteni.

A szerző akadémikus, volt oktatási miniszter