A humánum szikrája sem pislákol

Kétezerhat forró nyara az egészségügy átalakításától hangos. Legalábbis annak szándékától vagy legalábbis a szándék szükségességétől. Tudni persze nemigen lehet semmit. A kormányprogram vonatkozó része rövid és semmitmondóan általános, a szakma szétszabdalt és kiábrándult, miközben a gazdasági kényszer szülte képtelennél képtelenebb szabályok forráscsökkentő „eredményét” nyögve vívja élethalálharcát. Vagy menekül. A beteg nem tudja, mi vár rá valójában. Még nem tudja. Nem tudhatja, mert a következmények kiteljesedése későbbre várható, addigra pedig nem lesz visszaút. Nem tudhatja, mert szinte senki nem tudhat semmit. A tárca boszorkánykonyhájában készülőkről vajmi kevés ismerhető meg. Szakmai egyeztetés nincs (bár mostanában már ígéretet legalább tettek rá), csak kiszivárogtatás, háttérbeszélgetés a sajtó képviselőivel, majd a megjelenő hírekre való társadalmi reflexiók szondázása. „Majd meglátjuk, mit bírnak ki, mikor szakad a húr.” S amúgy se tudhat sem beteg, sem orvos szinte semmit, mert – valljuk meg őszintén, tisztelet a kivételnek – nem is ért hozzá. Nagyon kérem, akinek nem inge, ne vegye magára! De ismerjük be őszintén, kevesen vannak, akik képesek átlátni a társadalombiztosítás részleteit, az egészségügy költségvetésének érdemi alapvetéseit, különösen előre tervezhetően, teljes kapcsolatrendszerében, jövőbeni hatásait mérlegelve. Ezt a helyzetet használják ki azok, akik némileg tendenciózusan egy-két ezres mintán végzett közvélemény-kutatásra alapozva merik állítani: a lakosság többsége kívánja a reformot, támogatja az egészségügy struktúraátalakítását stb. Nota bene fogalmuk sincs róla.
A társadalombiztosítás jövőjéről, az egészségügy biztosítotti alapon történő működtetéséről még 1988–89-ben, tehát a rendszerváltást közvetlenül, de megelőző időszakban született döntés. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár 1990-ben kezdte meg működését, s három esztendő alatt teljesedett ki. Tehát volt egy társadalmi szerződés az egészségben maradás és a gyógyulás stratégiai kérdéseiben, amelyet azonban az idő rövidesen kikezdett, s az ezredfordulóra szinte teljesen felőrölt. Egy olyan területen, ahol a döntések rövid távú következményei 3–5, középtávon 20–30, míg hosszú távon 60–70 év – azaz két generáció ideje – alatt vizsgálhatók, csak az elvek–célok–működés– struktúra vonal mentén szabad azokat meghozni. Sajnos ez nálunk nem így történt. A gyógyítóágazatot érintő változtatgatásokat mindig aktuálpolitikai érdekek határozták meg, leginkább a maradékelvű pénzügypolitika szabta keretek között, némi önérdekű lobbizással, olykor helyi akaratokkal fűszerezve. Az eredmény adott, s mára jól ismert: katasztrofális. S mindez akkor is így van, ha igazat mondanak egyesek, amikor a magyar egészségügyet – különösen kétségbeejtő körülményeire tekintettel – kimagaslóan jónak, hatékonynak mondják.
Az ország gazdasági helyzete napról napra nagyobb áldozatokat kíván, s a döntéshozók ebből egyre nagyobb részt óhajtanak ránk, gyógyítókra mint a bajok egyik fő okozójára, mohó pazarlókra, bűnbakként felmutatottakra hárítani. A téma egyre kényesebb. Folyamatos a forráskivonás, a lakosság elégedetlen, a politika pedig eredményeket akar, méghozzá látványos és köznyugvást hozó eredményeket – persze ingyen, de ha végképp nem megy, hát olcsón, mindig, még olcsóbban. Mindeközben pedig könyörtelen tény, hogy átalakítás nincs forrásigény, bővebb ráfordítás nélkül. Még a világ leghatékonyabb rendszerére való áttérés (látott ilyet már valaki?) is átmenetileg jelentős többletráfordítását igényli a későbbi haszon, megtakarítás reményében. A paradoxon – mert az a javából – feloldására akarnak vállalkozni néhányan, ráadásul momentán döntés közeli helyzetben, nem éppen köznyugalmat generálva. Az egységes, sőt egy szervezetű szolidaritáselvű, nemzeti kockázatközösségen alapuló, évszázados hagyományú, Európa-szerte ismert és elismert társadalombiztosítás rendszerének megtartása és megjavítása, megerősítése (mert az elengedhetetlenül szükséges lenne) kerül szembe az úgynevezett üzleti, több-biztosítós, versenyszemléletű, profitorientált struktúrával, igaz, ilyet a civilizált világban eredményesen még sehol sem működtettek, öreg kontinensünkön aztán meg különösen nem. Ahol megpróbálkoztak vele, csúfos bukás lett a vége, s talán nem árulok el nagy titkot: a szenvedő alany elsősorban a beteg és az ellátója volt mindenütt. Nálunk most a szlovák példával – mint az egyedül üdvözítővel – hozakodnak elő, szlovák szakértőket alkalmaznak, cseppet sem zavartatva attól, hogy közben a dolog odaát megdőlt. Volt alkalmam meghallgatni a miniszteri tanácsadó fiatal szlovák közgazdász-menedzser igazán lebilincselő stílusú, tetszetősen illusztrált előadását, s mondhatom, csaknem meggyőző volt, s nyilván különösen az lehet a tudatlanok, a felületesen informáltak számára. Amióta a magát fő korifeusnak kikiáltó, s felügyeleti pozíciót kiharcoló szakértő professzor akként nyilatkozott, kár tanulmányokat készíteni, s terjedelmes szakmai anyagokkal bombázni a döntéshozókat, mivel a dolgok úgyis kommunikációs szinten dőlnek el, megvallom, igen megijedtem. A szlovák előadó produkciója bizony ezt a célt szolgálja. Kiragad a teljes – több mint tízéves – történetből kettőt-hármat, nem vizsgál megbetegedési, halálozási, demográfiai, területi megoszlást tükröző adatokat – hogy csak néhányat említsek a fontosabbak közül –, nem foglalkozik az emberrel mint beteggel, s mint a beteget ellátóval sem. Kimutatja ellenben az összes közgazdasági hasznot, a csökkenő államadósságban képviselt jelentős részt kitevő egészségügyi megtakarításokat, és így tovább. Szóval látványos és elborzasztó. Hová vezet ez a humánum szikráját is nélkülöző, a gyógyítást a termelőüzem kritériumrendszerével vizsgáló és lefitymáló szemlélet?
Jómagam két ízben is – 2004-ben és a közeli napokban – jártam északi szomszédainknál a kialakult helyzetet tanulmányozandó. Hogy nem sok pozitívumot tapasztaltam, talán nem meglepő, ennek részletezésétől ehelyütt megkímélem a kedves olvasót. Egyetlen momentumot kiemelnék azonban, mert ez szorosan kötődik jelen gondolataimhoz. Egy szlovák parlamenterrel beszélgetve kértem, nevezzen meg olyan hiteles és komoly múltú szakértőt, akitől hosszabb időre visszatekintve is átfogó és reális képet kaphatunk szigorúan szakmai alapon az ott történtekről. Úgy gondoltam, erre nekünk most, a higgadt és tényszerű döntések meghozatalának szorgalmazásakor nagy szükségünk lehet. Legnagyobb megdöbbenésemre nemleges választ kaptam. Ugyanis mára mindenki „beállt valahová”, úgymond nem tekinthető sem függetlennek, sem objektívnek a felmerülő szakkérdéseket illetően. Szomorú.
Mi azonban szerencsére itt még nem tartunk. Különböző megnyilvánulásokból, cikkek, riportok, tanulmányok folytán tudható: számos olyan komoly, különböző pártállású – tehát a szükségszerűen politikamentes egészségügyet és társadalombiztosítást illetően éppenséggel semleges érzülettel viseltető – szakembert, közszereplőt ismerünk, akiknek a tudására, fellépésére most égető szükség van. A közfinanszírozott társadalombiztosítás az egészségügy nemzeti bankja – mondják. Nem szokás azért több nemzeti bankot létrehozni, hogy azután azokat versenyeztessék egymással. A példa legyen bár túl egyszerű, elég érzékletes ahhoz: mindenki értse meg, a kérdés most nem több, nem kevesebb, mint ennek a társadalombiztosításnak az egyben tartásáért tenni – eredményesen.
Ebben a tudók felelőssége nem kicsi, kötelessége pedig adott.
Meg kell ragadni minden adódó alkalmat, sőt keresni kell azokat, hogy minél többen hallassák józan, mérlegelő szavaikat a nyilvánosság előtt. Keresnünk kell a kapcsolatot valamennyi, az ügy iránt elkötelezett, szakmájában elismert orvossal, közgazdásszal, szociológussal, menedzserrel, de az ipar, a bankszektor és a vezető értelmiség minden képviselőjével is annak érdekében, hogy az új társadalmi szerződés mielőbb, valóban konszenzuális alapokon köttessék meg. Erre nemcsak feljogosít, de egyenesen kötelez is a kormányprogram, amely így fogalmaz: „Erős és sikeres Magyarországot teremtünk. Az államnak egy új társadalmi konszenzusnak megfelelő szerep kialakítására kell törekednie.” Ennek megvalósítására hívunk és várunk minden jóakaratú érintettet. Tegyünk közösen nemzeti kincsünk, az egységes társadalombiztosítás megóvása és megjavítása érdekében, amíg nem késő!

A szerző a Magyar Orvosi Kamara elnöke