A múltba révedés nem segít a határon túliakon

Kár lenne tagadni: tizenhat év számos eredménytelen próbálkozása után a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett. És itt most nem csak arról van szó, hogy miközben Ljubljanában 2007. január elsején – az eddig működő állami hivatal helyett – minisztériumot állítanak fel az alig félmillió határon túli szlovén számára, nálunk megszüntetik a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Vagy hogy míg Ausztriában a készülő új alkotmányban – a jobboldali és a baloldali pártok teljes támogatása mellett – rögzítik Bécs védőhatalmi státusát az 1920 óta Olaszországhoz tartozó Dél-Tirollal kapcsolatban, nálunk még a Máért összehívására sincs hajlandóság.
Nem. A válság ennél sokkal mélyebb. Kialakulása pedig több okban keresendő.
Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a magyar politika a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdésekben – szemben más szakterületekkel – egyáltalán nem támaszkodik szakértői véleményekre és kutatási eredményekre. Ennek egyik legfőbb jele, hogy bár minden határon túli magyarlakta régióban más és más a vegyes házasságok aránya, más az asszimiláció és az elvándorlás mértéke, más a gazdasági helyzet, az anyaországtól ugyanazt a támogatást kapja a meglehetősen asszimiláns délvidéki és a jóval erősebb identitású kárpátaljai magyar közösség is. Nem készülnek felmérések arra vonatkozólag, hogy Székelyföld városaiban mennyi magyar és mennyi román (anyanyelvű) személy vásárol ingatlant, vagy hogy a Vajdaság még magyarok által lakott részeire milyen arányban települnek be délről szerbek. Számok nincsenek, csak becslések. Arra pedig a nyugati politikai kultúra – amelynek a segítségét várjuk, és amely előtt ezért szilárd érveket kellene felmutatnunk – nem igazán fogékony. Több európai kisebbség is tesz egyébként azért, hogy megakadályozza települései lakossági összetételének megváltozását. A svédek által lakott finnországi Aland-szigeteken ingatlant és földet csak helyi lakosok vásárolhatnak, Dél-Tirolban a szociális bérlakásokat, illetve a lakásépítési támogatásokat az egyes településeken élő népcsoportok arányában osztják el, a dániai németek szövetsége pedig lakásalapot működtet, mely a fiatal német házaspárok számára házépítéshez és lakásvásárláshoz nyújt hitelt.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a szakértelem és a megfelelő háttérismeretek hiánya – rendkívül egyedi kombinációt alkotva – gyakran vegyül a magyar lélek olyan sajátosságaival, mint a szentimentalizmus, az önostorozó múltba révedés, a depresszióra való hajlam. Sokan közülünk még mindig azt hiszik, hogy egy megindító történelmi megemlékezés szenvedélyes szónokokkal, egy fekete kokárdás felvonulás vagy az, ha egy rendezvényre valaki egy kis zacskóban néhány maroknyi földet hoz a Hargitáról, van annyira lélekindító, hogy azon nyomban felülkerekedünk a szétszakítottság összes szomorú következményén.

A rossz kommunikáció következményei

Ugyanez a baj az állandó trianonozással is. Hiszen ma 2006-ot írunk, és 2006-ban a 2006-os problémákat kell megoldanunk, még akkor is, ha ezek jórészt a múltban gyökereznek. Amikor egy magyar családban született, magyar anyanyelvű vak gyermek a nem látó gyermekek számára létrehozott, szlovák tanítási nyelvű iskolába jár – ahol a pedagógus rászól, hogy ne beszéljen magyarul (a példa valós) –, egyszerűen azért, mert nincs más, akkor az autóra ragasztott Nagy-Magyarország matrica nem fog segíteni. Az utópisztikus Nagy-Magyarország emlegetésével egyvalamit érünk el biztosan: vérig sértjük a szomszédos népeket, kétségbe vonjuk államukhoz való jogukat, anélkül – és ez a lényeg –, hogy bármiféle gyakorlati eredményt elérnénk.
Hasonlóan súlyos következményei vannak annak is, hogy a határon túli magyarok ügyét Magyarországon hihetetlenül rosszul kommunikáljuk. Életüket, mindennapjaikat, érzéseiket, gondolataikat, kultúrájukat és problémáikat nem megfelelő módon és mindenekelőtt nem egészséges arányok között jelenítjük meg. Még mindig azt hisszük, hogy a tájékozatlanabbak szemének és szívének kinyitásához a negatív információkon keresztül vezet az út. Az eredmény pedig az lett, hogy Magyarországon ma sokan úgy érzik, hogy az elszakított magyarság nem más, mint egy anyagias, folyamatosan a pénzzel foglalkozó, az anyaországi támogatásért toporzékoló tömeg.

A nyelvi jogok és a nyelvhasználat jelentősége

E torz kép kialakulásában kétségtelenül komoly szerepet játszik az a tömérdek búbánatos, depressziós cikk, dokumentumfilm, rendezvény és megemlékezés is, amelyek mindenféle kiút vagy optimista jövőkép, megoldás előrevetítése nélkül a siránkozásban és a sóhajtozásban tobzódnak. Talán nem is meglepő, hogy a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson olyan kevesen vettek részt. Más kérdés, hogy amíg Magyarországon tíz emberből kilencnek fogalma sincs, hogy például hány magyar él Kárpátalján, nem is volt igazán szerencsés népszavazást tartani a kettős állampolgárságról (hacsak nem az volt a célja, hogy tudatosítsa a határon túli magyarokkal: az anyaországra nem számíthatnak). A média azonban hibáztatható az emberek tájékozatlanságáért is. És azért is, hogy a határon túli magyar vonatkozású ügyek a magyarországi médiumok nagy részében a mai napig külügyek maradtak, Duray Miklós vagy Tőkés László neve a legtöbbször a külpolitikai (!) hírek között bukkan fel, a tudósítások többsége pedig nem is a magyarok helyzetére, hanem az adott szomszédos ország belpolitikájára helyezi a súlyt.
És sajnos ugyanilyen kaotikus a helyzet a határ túlsó oldalán is. Aki egy pillantást vet az európai kisebbségek háza tájára, azonnal meggyőződhet róla: másképp viszonyulnak a problémákhoz, mint mi. Először is nagyobb a problémaérzékenységük. Másodszor a problémafelvetés megalapozottan (tényfeltárást, felmérést követően) és konkrét formában jelenik meg a nyilvánosság előtt. Harmadszor: a kisebbségi közélet szereplői, érdekvédelmi szervei – tőlünk eltérően – a problémafelvetést követően nem a problémában való gyönyörködésben élik ki magukat, hanem annak megoldására összpontosítanak. Elég felidézni, amikor 2004-ben Dél-Tirolban botrány tört ki, mert egyes gyógyszergyártó cégek többszöri felszólítás ellenére sem látták el termékeiket német nyelvű ismertetővel. A problémát végül úgy oldották meg, hogy minden gyógyszer leírását digitalizálták, így a dél-tiroli gyógyszerészek – ha a beteg kéri – bárkinek ki tudják nyomtatni német nyelven is, hogy az orvosságot szedve például milyen mellékhatások jelentkezhetnek.
A határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek a világon mindennel foglalkoznak – az anyanyelvhasználaton kívül. Ha valaki kinyitja az idén huszonhetedik éve kormányon lévő finnországi Svéd Néppárt kéthavonta megjelenő folyóiratát, a Medborgarbladetet, azt látja, hogy az újság – akárcsak a párt – döntőrészt a svéd nyelv használatával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. Ha valahol probléma merül fel a nyelvi jogok érvényesülése terén, a párt azonnal hallatja a hangját, és teljes mellszélességgel kiáll a svédek jogaiért. Nemrégiben tagozatot indítottak a kétnyelvűek számára, rendezvényeket tartanak, és tanácsokkal látják el a vegyes házasságban élő szülőket, miként alakítsák gyermekük identitását. Mindezt azért teszik, mert tudják: a kisebbségi identitás központi és egyúttal legfontosabb eleme az anyanyelv. Hogy a határon túli magyar pártok mikor jutnak el erre a felismerésre, és mikor kezdenek el – a gazdasági problémák és más, egyébként rendkívül fontos területek mellett – a nyelvi jogokkal és a nyelvhasználattal is foglalkozni, még megjósolni sem lehet.

Három pontban a kisebbségi sajtóról

Végül érdemes említést tenni a határon túli magyar sajtó működéséről is. Az európai kisebbségi lapokat összefogó MIDAS szervezet idei brosúrájának előszavában azt írják: a kisebbségi közösségek életében „a” központi szerepet a kisebbségi sajtó játssza. Ehhez képest elég megnézni, hogy a vajdasági Magyar Szó példányszáma például a rendszerváltás óta ötödére, 25 ezerről 5 ezerre, a szlovákiai Új Szóé pedig egynegyedére, 100 ezerről 25 ezerre csökkent. A szerkesztőségekben általában külső okokra hivatkoznak (szegénység, a kereskedelmi televíziók megjelenése, az internet térnyerése), saját munkájukban azonban nem igen vélnek hibát felfedezi. Holott ha belelapoznának az európai kisebbségi lapok valamelyikébe, azonnal észrevennék, hogy odakint, Nyugaton – ahol a kisebbségi sajtó demokratikus keretek között fejlődhetett ki – ezek az újságok egészen más szerkesztési elveken működnek, mint a határon túli magyar lapok többsége.
Először is a kisebbségi kérdést nem kezelik tabuként, így nem haboznak megszólaltatni többségi politikusokat, és buzgón reagálnak a többségi lapokban megjelent, őket érintő kérdésekre. Másodszor – elég csak belelapozni a finnországi svéd lapokba – folyamatosan az érdeklődés középpontjában tartják a kisebbségi identitást, a kisebbség érdekeit, a nyelvhasználati jogokat. Harmadszor, olvasóik szűkebb környezetére, azaz a kisebbség által lakott régiók eseményeire összpontosítanak. A dél-tiroli Dolomiten például naponta tizenkét oldalon foglalkozik regionális vonatkozású hírekkel, és nagyon ritkán ír Szicíliáról vagy Toscanáról. Miközben a pozsonyi Új Szó 2005-ben összesen háromszor tudósított Tiszacsernyőből, a Tisza parti magyar többségű kisvárosból, jóllehet, számos, tisztán szlovákok által lakott városból rendszeresen közöl híreket.
E problémakörnek – a közvetlenül okozott károkon túl – számos további negatív következménye van. Ilyen mindenekelőtt az, hogy problémáinkat a mai napig nem tudtuk érthetően és meggyőzően megjeleníteni a nemzetközi nyilvánosság előtt. Alig akad, aki tíz percben, érthető angolsággal, a nyugat-európai politikai kultúra szabályainak megfelelően, statisztikai adatokra támaszkodva el tudná mondani, hol éri hátrányos megkülönböztetés a kisebbségben élő magyarokat, melyek azok a problémák, amelyek nehezítik életüket, és végül hogyan lehetne kiküszöbölni a meglévő nehézségeket.
Nehéz megmondani, hogy kiutat mi jelentene, mi jelenthetne. Egy biztos: kiindulásképpen egy komoly nemzetpolitikai hivatalra lenne szükség. Amely pontosan számadatokat gyűjt össze arra vonatkozólag, hogy a szomszédos országok magyarlakta vidékein hány magyar orvos, ügyvéd, bíró, köztisztviselő dolgozik, és számuk mennyire felel meg az adott államban élő magyar közösség részarányának. Ugyancsak aprólékosan összegyűjtött számadatokra lenne szükség azzal kapcsolatban is, hogy az egyes régiókban milyen számban jönnek létre vegyes házasságok, és a vegyes házasságban született gyermekek milyen arányban kerülnek magyar, illetve többségi iskolába, milyen arányban őrzik meg magyar identitásukat. Ezenkívül pontosan át kellene tekinteni, hogy a szomszédos országok milyen nyelvhasználati jogokat biztosítanak magyar ajkú állampolgáraik számára, és fel kellene térképezni, hogy ezek a jogok mennyire érvényesíthetőek, illetve, hogy a magyar nyelv használata mely színtereken – igazságszolgáltatás, egészségügy stb. – ütközik akadályba, illetve hol jelenthet hátrányt az azt beszélők számára, ha magyarul szólalnak meg. És persze rendszeresen meg kellene jelentetni állásfoglalásokat – idegen nyelven is – a határon túli magyarok ellen nap mint nap elkövetett jogsértésekkel, diszkriminációval kapcsolatban.
Száz meg száz olyan konkrét, megtörtént esetet kellene összegyűjteni, amikor hátrányos megkülönböztetés ér valahol egy magyart Romániában, Szlovákiában vagy Szerbiában. „A példákat hosszasan lehetne sorolni…” kezdetű érvelések sehova nem vezetnek, és senkit nem győznek meg semmiről. Hacsak nem minket, magunkat a saját tehetségtelenségünkről. De ezen 16 év elteltével lassan ideje lenne elgondolkodni. Hiszen éppen ez az, amit a román, a szlovák, a szerb és az ukrán politika jó ideje – ideje kimondani – zseniálisan kihasznál.