A nottinghami bíró költségvetése

Lépten-nyomon halljuk, reformokra, kiigazításokra van szükség, legfőképpen azért, mert az állam többet költ annál, mint amennyi a bevétele. Azt azonban kevesen tudják, hogy az elmúlt tizenhat évben mennyivel és legfőképpen mire költött többet úgy, hogy arról sem a választóknak, de még az országgyűlési képviselőknek sem volt megfelelő információjuk. Azaz hogyan lett az 1990-ben 22 milliárd dolláros államadósságból 2006-ra 65 milliárd, és a 100 milliárd dolláros állami vagyonból gyakorlatilag 0 dollár úgy, hogy a magyarok eközben egyre jobban és hatékonyabban dolgoztak.
Békeidőben eddig nem tapasztalt méretű állampénzügyi válság van Magyarországon, ami teljes gazdasági összeomlással fenyeget. Az állampénzügyi válság világos jelei már több mint egy éve megmutatkoztak. Az államkassza nem jutott kellő bevételekhez, és a kiadások fedezetéhez szükséges hitelek sem álltak rendelkezésre kellő nagyságrendben. Ezért folyamodott a kormányzat jó egy évvel korábban ahhoz az eszközhöz, hogy jogos járandóságokat nem fizetett ki. Így került sor több száz milliárdos áfavisszatartásra, hónapokig nem fizették ki a gazdálkodóknak járó jogos támogatásokat, s bár az Európai Uniótól átutalták a fedezeteket Budapestre, hónapokat késett a pályázatokon elnyert pénzek kifizetése is. Egyes becslések szerint az állami kifizetések visszatartása már ekkor ezermilliárdot meghaladó készpénzforgalmi dugulatot (sorban állást) okozott a gazdaságban. A kormányzat váltig tagadta az állampénzügyi válsághelyzetet, helyette nagy jólétről és dübörgő gazdaságról beszélt. A józanabb baloldali elemzők is elismerték, hogy gondok vannak az állami pénzügyekben, de azt mondták, a gazdaság ettől függetlenül jól teljesít. Szükség lesz majd egy kis állampénzügyi reformra, és rendbe jönnek a dolgok. A választások után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az államháztartásban keletkezett válsághelyzet nem szűnt meg, és főként nem kezelhető a kormányzati negyedben, a tűz tovaterjedt a gazdaságra és főként a háztartásokra. Ma már tüneti kezelésnek is kevés, ha az állami fizetnivalókat visszatartják, illetve későbbre ütemezik. Most már reformnak álcázva törvények születnek, amelyek alapján sorozatban szűnnek meg jogosultságok. Divatos kifejezéssel élve az állam egyre-másra vonul ki korábban általa finanszírozott területekről. Másrészt nottinghami bíró módjára sarcolja a vállalkozásokat és a háztartásokat újdonsült törvényekkel, a választópolgárok legnagyobb elképedésére. Az elképedés mértékét már jelzik a felmérések. Legújabb lelemény a sarcolásra a végcél nélküli konvergenciaprogramra való hivatkozás.
A választópolgár lassú ébredése
Az 1990-es rendszerváltás megalkotta a demokrácia működésének intézményrendszerét. Van több párton alapuló parlamentünk, működnek a területi és települési önkormányzatok, négyévenként parlamenti választásokat tartunk, uniós tagként képviselőket küldünk az Európai Parlamentbe. Ötödik alkalommal készülünk önkormányzataink megújítására is. A képviseleti elven működő demokrácia minden formális kritériumának eleget teszünk. Ezt a legigényesebb jelentésekbe is be lehet írni. Az állampénzügyi válság és a küszöbünkön toporgó gazdasági és pénzügyi összeomlás veszélye azonban jelzi, hogy – bár a formák tekintetében minden követelményt teljesítettünk – a demokrácia tartalmi működésével súlyos gondok vannak. A képviseleti demokráciában nemcsak az lenne a lényeg, hogy négyévenként lehetőség van képviselők választására, hanem az is, hogy a választók folyamatosan és hatékonyan tudják ellenőrizni az általuk választottak tevékenységét. Ehhez pedig az kell, legyen valós információjuk arról, hogy képviselőik – nevükben és helyettük – azt teszik-e, amire megválasztották őket. Ez az információ kell ugyanis ahhoz, hogy választó négyévenként megalapozottan dönthessen a szavazófülkében, kinek szavaz bizalmat a következő ciklusra.
A megelőző négy parlamenti választáson a választók rendre elutasították az aktuális kormányzatok által kínált alternatívát, és a mindenkori ellenzék által fölkínáltra tették le voksukat. A választók tehát a mindenkori kormányzati realitás ellen szavaztak. Abban reménykedtek, hogy aki jön, az majd jobban csinálja. 2006 tavaszán fordult elő először, hogy a többség a folytatás mellett döntött. Megbarátkozott az aktuális kormányzat által teremtett körülményekkel, és megvolt a bizalma, hogy a folytatás is ígéretesebb annál, mint amit az ellenzék kínál. Mára világossá vált, hogy a választók nem tudták hatékonyan ellenőrizni a választottakat, mert óriási szakadék tátong a választások előtt kínált és a kormányzat által ma ajánlott realitások között.
22-ből 65 milliárd dollárnyi adósság
Nyilvánvalóvá vált, hogy az állampénzügyi krízis csak úgy jöhetett létre, hogy a képviseleti demokrácia ellenőrzési módszerei teljes csődöt mondtak. A választóhoz eredményesen jutottak el a hamis üzenetek, de el volt zárva a helyes döntések meghozatalához szükséges információktól. Kérdés, hogy ezért a nép hibáztatható-e, vagy demokráciánk maga is alapos reformra szorul, még mielőtt nem késő.
Tekintsük végig ezek után a rendszerváltás utáni tizenhat évet abból a szempontból, miként következhetett be ekkora csalódás. Mindenekelőtt foglaljuk össze a számok nyelvén e tizenhat év költségvetési történéseit. Az állam 1990-ben 22 milliárd dollár adóssággal rendelkezett, termelő vagyona legszerényebb számítások szerint is 100 milliárd dollár értékre volt tehető, a jegybankban számottevő devizatartalék nem volt. Mára az adósság 65 milliárd dollár, jelentősebb értékesíthető állami vagyon már nincs, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) devizakészletei pedig mintegy 15 milliárd dollárral növekedtek. Ezek a számok azt jelentik, hogy az állam úgy fogyasztott el évi átlagban nyolcmilliárd dollárnyit, hogy arra nem volt adóbevétel-fedezete, ezért kiadásait hitelekből és vagyona feléléséből fedezte. Ez a tékozlás azonban úgy történt, hogy a jólét számottevően nem emelkedett, sőt Bokros egyszer már 13-14 százalékos életszínvonal-csökkentő kúrára fogta a társadalmat. Mindeközben nagyságrenddel nőtt az élőmunka termelékenysége a termelő szektorban. Nagy a valószínűsége annak, hogy ezekről a tényekről fogalmuk sincs a ma csalódott választóknak, mert ha lett volna, jó lelkiismerettel ezt a tobzódást már régen meg kellett volna akadályozni.
Pedig a költségvetés hatékony ellenőrzésének gondolata már a rendszerváltás előtt megfogalmazódott. Akkor, amikor a Németh-kormány beismerte, hogy az addig hirdetett 20 milliárd dollár helyett 22 milliárd dollár az adósság. A számokba ugyanis az akkori vezetés is bele volt gabalyodva. A tisztánlátás igényének jegyében született meg az Állami Számvevőszék (ÁSZ). Nem mindenkinek volt azonban érdeke a teljes tisztánlátás. Ügyes háttérmunkások elérték, hogy az ÁSZ jogkörét már megalakulásakor korlátozzák. Az ne terjedjen ki az akkor kereskedelmi és központi banki műveleteket egyaránt végző MNB-re. A rendszerváltást megelőző egypárti parlament képviselői ezt nem kifogásolták. Az azonban már demokratikus ízlésficam volt, hogy a korrigálást 1990-ben sem végezték el. Hosszú évek teltek el úgy, hogy az MNB könyveiben halmozódtak a veszteségek. Hiába volt érvényben a piaci normáknak megfelelő számviteli törvény, ez nem vonatkozott az MNB könyveire, amelyeket egészen 1996 végéig nem a nemzetközi könyvvizsgálati szabályzat szerint állították öszsze. Az eredmény ismert: 1996 végén 2000 milliárd forintnyi veszteséget vezettek ki az MNB könyveiből úgy, hogy a jegybanktól súlyos kamatokkal terhelt nemzetközi adósságokat vett át az állam. Csereként az MNB-ben törölték az ott évek óta halmozódott árfolyamveszteségeket, amelyeket addig a jegybankkal szembeni kamatmentes államadósságként tartottak nyilván. A tranzakciót elkeresztelték adósságcserének. Azt azonban soha senki nem igazolta, hogy az MNB által korábban felvett hiteleket az állami költségek finanszírozására fordították volna. Ilyen számszaki elemzést az ÁSZ nem végzett, mert nem is végezhetett. A szakmai ellenőrzést tehát mellőzték, a svindlit úgy legalizálták, hogy a kétharmados baloldali többségű parlament egyszerűen megszavazta a 2000 milliárdos új adósságcsomagot. A döntés formálisan demokratikus volt, hiszen kétharmados többség támogatta, és ezzel megvalósult a választók zsebe elleni addigi legnagyobb merénylet, amiről a választóknak fogalmuk sem volt, mert a valós információt távol tartották tőlük. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a módszer, amely szerint államadósság úgy keletkezik, hogy a pénzt az állami költségvetés előbb elköltötte volna, csak a baloldali kormányokhoz köthető.
A kreatív könyvelés úttörői
Az 1993-ban kezdődött bankkonszolidáció is a költségvetés megkerülésével történt. A konszolidációra fordított pénzeszközöket államadósság-kötvények kibocsátásával teremtették elő anélkül, hogy a konszolidáció költségei éves költségvetési kiadásként szerepeltek volna 1993-ban vagy 1994-ben. A bankkonszolidáció volt az MDF-kormány legnagyobb tranzakciója a maga hárommilliárd dollárnyi összegével. A választó feladata lenne eldönteni, hogy az MDF-kormány bűneként, avagy mentségként kell-e kezelni, hogy ezt a könyvhamisítást is azok a „szakértők” készítették elő, akik a rendszerváltozás előtt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) részére is készítettek preparált adatokat, akik a kreatív könyvelés úttörői voltak, és a mai napig „praktizálnak”. Erről a trükkről a mai kormányzat sem szeretett volna lemondani. Így születtek az autópálya-építés finanszírozási költségeinek költségvetésen kívül helyezéséhez kapcsolódó kreatív ötletek. Uniós tagként azonban már alkalmazkodni kell a nemzetközi számviteli normákhoz. Az ilyen kiadások az éves költségvetés részei, tárgyévben jelennek meg a folyó költségvetés deficitjeként, Almunia főbiztos ebből nem enged.
Az irreális tervezés gyakorlata
A választó folyamatos megtévesztésének hatékony eszköze az irreális költségvetés-tervezés is. A kiadásokat rendszerint alul-, a bevételeket pedig túltervezik, hogy a parlamentben szép legyen a kép az elfogadás előtt. Ezt a manővert kiegészítik azzal, hogy az év folyamán rendre hamis tájékoztatást adnak a valóságos helyzetről és a várható fejleményekről. Az aktuális pénzügyminiszterek még félévkor is „optimisták”, amikor már szinte teljesen kimerítették az egész évre tervezett deficitkeretet. Gyakori eset volt, hogy a tárgyévi költségvetést az előző év kárára vagy javára korrigálták. Ez úgy lehetséges, hogy az előző év zárszámadását a tárgyév kiadásaival terhelik meg, vagy éppen bevételeket könyvelnek oda és költenek el. Mindkét esetre volt példa. A baloldali kormányzatok visszafele dugdostak el deficiteket, a Fidesz pedig az előző év zárszámadásában könyvelt el kiadásokat, azaz osztott pénzt. Módszertanilag természetesen ez sem helyes, de jóval vidámabb, mint ha a deficiteket dugdossák viszsza korábbi évekbe. A tizenhat év egészét tekintve a legnagyobb trükk az volt, hogy a folyamatos vagyonértékesítés bevételei rendre enyhítettek annyit a költségvetés helyzetén, hogy ne forduljon válságosra. Az állami vagyont a polgárok soha nem érezték sajátjuknak, a tékozlást csak egy-egy privatizációs botrány kapcsán észlelték. Az áttekintést még a parlamenti képviselők számára is lehetetlenné tették azzal, hogy a költségvetés és az államivagyon-értékesítés soha nem volt a könyvekben összevonva (konszolidálva), pedig erre az ÁSZ számtalanszor figyelmeztette a kormányokat.
Ezzel természetesen nem merítettük ki a választói és a képviselői tisztánlátást elhomályosító költségvetés-készítési és -beszámolási praktikák tárházát. Arra talán mégis alkalmas a felsorolás, hogy ízelítőt adjunk a tizenhat év alatt felhalmozódott költségvetési hazugságokból. Akik tisztánlátásukat kifejezték szavazataikkal és nyilatkozataikkal, már régen marginalizálódtak.
Mára azonban eljött az igazság órája, nincs már eltékozolható vagyon, a kölcsönök is egyre elérhetetlenebbek, és ráadásul Almunia főbiztos is állja a sarat. A hazudozás, a trükközés és a kreatív könyvelés módszere hatástalanná vált. A hatalom, ha nem akar az összeomló költségvetés romjai alá kerülni, nem tehet mást, mint hogy elveszi az adózótól az utolsó vasát is: erre éppen a választók hatalmazták fel szavazataikkal és bizalmukkal. A hamis beszédről azonban ma sem hajlandó lemondani, és a nottinghami bírót nevezi reformernek, pedig ma a trendi beszéd helyett igaz szóra lenne szükség.
Igazmondó szótár kerestetik
Lassan itt az ideje, hogy megszerkesszük a kormányzat igazmondó szótárát, hogy az emberek ezután idejében rájöjjenek, hogy a hazugság neve: magyar költségvetés. Ideje rádöbbenni, hogy a demokráciát nemcsak a választott testületek formális megválasztásának tényén kell lemérnünk, hanem annak elmaradhatatlan kelléke az igazmondás is. Már Deák Ferenc megmondta, hogy a sajtótörvény igen egyszerű: hazudni közügyekben nem szabad. Aki hazudik, azt büntetni kell. Ezt a leckét a mai kormánypártok példaképe, Tony Blair is megkapta legutóbb az angol parlamentben az Irakkal kapcsolatos hazugságai miatt. A felkent etikai bizottság az igazság megkerülését csak nemzetbiztonsági okból és a font védelmében látja elfogadhatónak.
A jelenlegi kormányprogram súlyos nemzetgazdasági kockázatot rejteget, ártalmas a forintra, és a választók megtévesztését szolgálja. Nem látni tehát okot arra, miért kellene elfogadnunk ezúttal is az igazság megkerülését.

A szerző az Orbán-kormány minisztere volt