A történelmi jugoszláv modell és a Közel-Kelet

Libanon az izraeli támadások óta halálos labirintussá változott, ahol egyre több a zsákutca. Mindenkinek menekülnie kell, mert az izraeli hadsereg mindenkire lő: gyerekekre, civilekre, ENSZ-alkalmazottakra, menekülőkre. A hajdanán Kelet Párizsaként emlegetett s az utóbbi években ismét kiépült, gyönyörű tengerparti főváros, Bejrút romokban hever. „Miért tesznek bennünket katonai célponttá? Csak rozoga épületek és szegény emberek vannak itt, akik normális életet akarnak” – panaszkodik egy öreg libanoni a Le Monde tudósítójának. A kis falu, Taraya lakosai sohasem politizáltak, egyszerű hétköznapjaikat élték, de hirtelen valamenynyien úgy érzik, hogy az egész világ ellenük fordult, hogy senki nem védi meg őket, „csak a Hezbollah”.
És valóban: Izrael totális támadást indított egy szuverén állam és annak civil lakossága ellen, anélkül, hogy a nemzetközi háborús és humanitárius jogi kötelezettségek minimumát betartaná. Az önmagában is botrányos esemény azonban – a meghirdetett tűzszünetet leszámítva – mindeddig semmiféle komoly reakciót nem váltott ki a nemzetközi közösségből: a neokonzervatív Bush hallgatásával támogatja Ehud Olmertet, az Európai Unió sokadszorra bizonyítja, hogy képtelen egységes külpolitikát folytatni, a mozlim államok pedig halogatják az egyre szükségesebbé váló beavatkozást. Taraya lakossága, ugyanúgy, mint egész Libanon, magára maradt a háború legpusztítóbb napjaiban – öngyilkosság lenne hát ebben a helyzetben a libanoni védelmet egyedül biztosító Hezbollah leszerelése. És az eddig apolitikus libanoni többség tudja, hogy kire számíthat: csak a Hezbollahra. „Sohasem támogattam a Hezbollahot – mondja egy másik tarayai lakos a francia napilapnak –, de most velük vagyok, és velük is maradok, akkor is, ha meg kell halnunk.” Amit a Hezbollah a választásokon sohasem tudott elérni, elérte neki az izraeli hadsereg: a libanoniak többsége a honvédő Hezbollah mellett áll. Más választása nincs is – ha életben akar maradni.
A Közel-Keleten mindig Amerika ellenpólusaként szemlélt Európai Unió ugyanis szégyenteljesen leszerepelt: a német kancellárnő nem tud különbséget tenni az izraeli támadás és a libanoni védekezés között; Tony Blair hallgat; a francia belügyminiszter, Sarkozy, akinek jó esélye van megnyerni a következő elnökválasztást, pedig egyenesen „Izrael barátjaként” jellemezte önmagát, s csak Chirac elnök többszöri felszólítására volt hajlandó abbahagyni a Hezbollah leterroristázását; a római konferencia pedig szánalmasan eredménytelennek bizonyult. Az az Európa, amely egykoron az elnyomott közel-keleti arabok szemében a reményt jelentette, mára ugyanúgy meggyűlöltette magát, mint az Egyesült Államok. „Izrael és azok, akik őt támogatják, a felelősök: az Egyesült Államok, Franciaország, Németország, Olaszország, mindannyian, az ő híres civilizációjukkal.” Európa oda jutott, hogy Amerikával együtt emlegetik. Míg azonban az Egyesült Államoknak van politikai haszna a jelenlegi libanoni háborúból, hiszen Izraellel elvégezteti „a piszkos munkát”, az EU úgy áll Izrael mellé, hogy ebből semmiféle előnye nem származik. Csak hátránya. Egyrészt ugyanis az eddig szövetséges arab államok ellene fordulnak, s kultúráját ugyanúgy megvetik, mint az amerikaiakét, másrészt pedig az EU megint elszalaszt egy lehetőséget arra, hogy önmagát önálló tényezőként pozicionálja a nemzetközi életben. De amíg ez a háború tart, van mód változtatni az eddigi állásponton.
Az EU-nak Oroszországgal és az arab–mozlim világgal összefogva kéne rendeznie a konfliktust – szigorúan kihagyva a rendezésből az agresszor Izraelt és Amerikát –, ahogy a jugoszláv konfliktust is egyoldalúan döntötte el az Egyesült Államok. Ma azonban Amerikának sem ereje, sem akarata, sem erkölcsi alapja nincs a közel-keleti harcok megfékezésére, az Európai Unió viszont, amely ügyesen kimaradt az Egyesült Államok iraki gyarmatosító háborújából, megoldhatná a libanoni válságot. Amikor Szerbia a koszovói albánok ellen etnikai háborút indított, s csak a terroristaként elkönyvelt UCK szervezte meg a tartomány ellenállását, az Egyesült Államok és szövetségesei nem haboztak bombázni Szerbiát, hogy ezzel kényszerítsék a makacs jugoszláv vezetést tárgyalóasztalhoz. Az eredmény ismeretes: a harcok abbamaradtak, Szerbia demokratizálódott, Koszovó pedig megindulhatott a függetlenné válás útján.
A konfliktus ilyen jellegű megoldása ma az EU-ra, Oroszországra és a két legbefolyásosabb mozlim államra, Szíriára és Iránra vár. Csak egy harcképtelenné tett Izraellel kezdhetők meg a tárgyalások, amelyek kijelölnék a palesztin–izraeli és a libanoni–izraeli végleges határokat. A szuverén Palesztina és Libanon felett pedig az Európai Unió, Oroszország, Szíria és Irán vállalna védőhatalmi státust, ahogy azt az Egyesült Államok Izrael esetében eddig is tette, és a jövőben is teheti.
A közel-keleti konfliktus tehát csak a jugoszláv modell alapján oldható meg: határozott és kemény nemzetközi fellépéssel.

A szerző egyetemi hallgató