Állam helyett életforma

Magyari Beck István
Korunk egyik közkedvelt szellemi tevékenysége az állam csepülése. Eszerint az állam rossz gazda, és annál jobb, minél kevesebb van belőle. Az államnak minimálisnak kell lennie. Még olyan elképzelések is születtek, miszerint a kormánypalotákat el kell adni privát személyeknek, és az egyes kormányhivatalok, a minisztériumok majd kibérelt épületekben fognak helyet kapni. Az elképzelés annyira eredeti, hogy továbbgondolásra késztet. Mi lesz, ha teszem azt, korunk hőse: a kon/destruktív vagy dekonstruktív magánbefektető a legatyásodott államnál gazdagabb kliensekre talál a piacon, és kitessékeli a minisztériumokat az általuk bérelt épületekből? Rosszabb perceimben felrémlik előttem a hontalan állam jelensége. Képzelje csak el a nyájas olvasó, hogy a hadügy a Kálvin téri aluljáróban üt tanyát, a közoktatás és a kultúra az Astoria aluljárójában rendezkedik be, az egészségügy a Ferenc körúti metróállomáson szorít helyet magának és így tovább. Mígnem a saját rendőrsége kizavarja az egész társaságot a budai hegyekbe és távolabb.
Más elképzelések nem mennek el idáig, de még vadabb csodaszarvas űzésével – a felelős vállalat koncepciójával – vannak elfoglalva. A felelős vállalat mindenkiért felelősséget érez, akivel valaha kapcsolatban állt. Felelős a benne dolgozókért, a fogyasztóért, azért is, akit már kirúgott, vagy csak később fog kirúgni, hozzájárul az oktatási költségekhez, támogatja a kultúrát, a tűzoltóságot stb. Ezzel a koncepcióval viszont az a baj, hogy akkor miként fogja űzni a vállalat eleddig egyetlen fő célját: a bevétel maximálását, ami által éppen a sokfunkcióssága miatt profitmaximálásra képtelen állam fölött érezhette magát? Ugyanez a koncepció pedig gazdálkodásra oktatja az államot. Ami többnyire annyit tesz, hogy az állam ne támogassa az olyan deficites intézményeket, mint a közkönyvtárak, az oktatás, az egészségügy, és sorolhatnám. A koncepció szerint tehát az állam gazdálkodni tanul a közfunkciók jelentős részének a leadásával, a vállalat pedig állammá növi ki magát ez utóbbiak vállalásával. Itt mintha a közhatalom egyszerű privatizálásáról lenne szó, ami – jelzem – elveszi a vállalattól az eddig élvezett gazdasági fölényét az állammal szemben. „Egy országot egy lóért!”
A harmadik irányzat úgy tesz, mintha belénk akarná építeni az állami funkciókat. Az állam eszerint bennünk van. Az állam mi vagyunk (XIV. Lajos francia király után szabadon). Az állam nem a hagyományos gondoskodó és/vagy erőszakszervezet, sem pedig a felelős vállalat, hanem a mi lelkünk. Ezt korunk géniusza számos módon igyekszik elérni. Ezek közé tartozik a hontalanság, a pénzkivonás a reálszférából, az évenként ismétlődő reformcsomagok, a krízispszichózis fenntartása, a szűnni nem akaró leépítések és így tovább. Egyszóval mindaz, ami bennünk állandósult félelmet, krónikus bizonytalanságot kelt, és túlhajszolt életre sarkall. Hosszú lenne elmagyarázni, miként fegyelmezi ez az államtípus az embert annyi és olyan feladat elvégzésére, amiért az elátkozott szocializmusban már régóta ’56-ért kiáltott volna, de a végeredmény úgyszólván kézzelfogható: „baromi” önfegyelem, amely nemcsak minden – tisztességes demokráciában elfogadható – kritikai fellépést kizár, hanem még a kritikai gondolkodás írmagját is kiöli az egyik karcsúsítási hullámtól a másikig éppen csak kihúzó ember fejéből. A bírálat a hivatásos politikusok privilégiuma lett. De ott is korlátozódnia kell a pártellenfél és az ellenfélpárt ostobaságainak kiteregetésére.
Ezen körülmények között az emberek magányosak. Olyan „demokrácia” ez, amelyben nem egy nagy testvér ellenőrzi a tömeget, hanem számtalan kis és nagy testvér, azaz a tömeg ellenőriz minden egyes egyént, hiszen bárkit érdemes kibuktatni, mert akit kilöktek, annak a jövedelmére sok, nagyon sok nélkülöző száj pályázik. Emelkedjünk most fel a történelmi szemlélet magaslataira! Onnan nézve atomizált társadalomban élünk. Mely típusa ez a lehetséges világoknak? Ha a históriát óriáskerék gyanánt képzeljük el, oda jutunk, hogy forgásában kultúránként legalább három állomást tesz meg. Az első állomása minden kultúrának a transzcendens, a természet fölötti lét nívóján megvalósított berendezkedés. Minden kultúra nagy vallásokkal és filozófiai hitekkel alapozza meg magát. A második állomás a társadalom megszervezése e hitek alapján. És csak a harmadik állomáson fordul a figyelem az egyes egyén felé. Igen sajnálatos, hogy minden állomást elhagyva a kultúrák általában igyekeznek elfeledkezni az előző állomásokon tanultakról. A szociális gondolat hívei a természet fölötti erőkön gúnyolódnak, és az azokat ápoló egyházakat szapulják, az individualisták pedig fütyülnek a szociális gondolatra. Ez utóbbi feledékenységben élünk mi is. És mint a világszerte elharapódzott korrupció jelzi, jóformán az összes ma létező kultúra már az individuumokra szétesett korszakát éli.
Azonban egyre világosabbá válik, hogy az egyes ember magába zártan képtelen megoldani a problémáit. Sőt ekkor – magányosan – lesz azon erők áldozata, amelyek önmaga ellen fordítják őt. Például erkölcs és tudás helyett önelnyomásra szolgáló erőszakos pszichológiai államot építenek belé. Ennek – mint fentebb említettük – a fenyegetettség tudata a legfontosabb eszköze. Az emberek érzik a bajt, és új kultúrára vágynak. Az új kultúrát viszont először meg kell alapozni. Ez a munka már folyamatban is van. De hogyan? Úgy látszik, egyelőre még a régi megalapozások felmelegítésével: ősi vallások, csillagjóslás, számmisztika, ráolvasás, boszorkányok élik – nem tudni, hányadik – virágkorukat. Mintha a tudományos pszichológia azon tételének bizonyításán fáradozna az egész világ, miszerint ha megjelenik egy új probléma, akkor először a régi megoldásokkal kísérletezik az élőlény, és csak akkor vág bele az újba, ha már a rendelkezésre álló hagyományos képletek mind csődöt mondtak. Új kultúra felé haladunk, és annak sajátosan új eszmei alapjain fogunk nemsokára fáradozni. De addig is csak bámulunk a korrupciónak azon általános elterjedésén Távol-Kelettől Távol-Nyugatig, amely a legékesebben szól arról, miként bocsátja áruba a kisemberi önzés ma már szinte minden kultúrában a nála nagyobb társadalmi és természeti-természetfölötti értékeket, mintegy igazolván, hogy ma valóban a világ gátlástalan széthordása folyik az egyes emberek által. Ha a jövőben úgy tudnánk eljutni az új transzcendentális alapoktól a társadalomszervezésig és onnan az egyénig, hogy közben nem feledkeznénk meg az előző stádiumok tapasztalatairól – nos, ez lenne a kultúra feltalálása óta a második jelentős történelmi innovációja az emberiségnek.

A szerző egyetemi tanár