Az orvosi eskü súlya a minisztert is kötelezi

Nagy politikai nyomás alatt lehet az Egészségügyi Minisztérium. Vezetője, pártja és kormánya részéről orvosi esküjét alárendeli a miniszterinek. A jelenlegi kormány, amely a választások előtt az egészségügy fejlesztését ígérte, most olyan mértékű forráskivonásokat végez az egészségügyből, hogy az emberek százainak halálát okozta már eddig is. Igen, nem elírás a fenti sor, inkább alulról becsültem a számot. A hazai egészségügyben egyszerűen katasztrófahelyzet alakult ki azzal, hogy a pénzügyi megvonások a humán erőforrást oly mértékben leértékelik, kimerítik, hogy nem marad erkölcsi és gazdasági erő az úgynevezett optionális (választható), ultimum refugium (végső életmentő) beavatkozásokra. Ezek a műtétek főképpen a legsúlyosabb állapotú, legkiszolgáltatottabb, hálapénzzel védekezni nem tudó betegek ellátásában hozhatnak jó eredményeket.
A katasztrófamedicina szabályai szerint egy tömegbaleset esetén a legkönnyebben sérültek ellátásával a helyszínen nem kell foglalkozni, el kell különíteni őket, ahol várják az elszállításukat. A hangsúlyt a súlyos, életveszélyes sérültekre (pl. súlyos, nyílt végtagsérülésre) kell helyezni, valamint az életveszélyes (has-, mellkas-, koponya-) sérülteket kell ellátni minél nagyobb számban. A reménytelennek tűnő, de még élő sérültekkel, bármilyen embertelennek is látszik, de nem kell foglalkozni, mert olyan nagy mentési erőket köthetnek le, ami által a végeredmény sokkal rosszabb lesz, mert az ellátás hiányában a súlyos és az életveszélyes sérültek is mind meg fognak halni. Mindez logikusan épült fel, amióta mentésügy és katasztrófamedicina létezik. Az azonban, hogy egy európai ország egész egészségügye is hasonló elvek szerint kezdjen működni, több mint elgondolkoztató.
Az aneszteziológus és intenzív terápiás orvosok elleni nyílt gazdasági támadás oly mértékben veszélyeztette az intenzíves betegellátást az elmúlt hónapokban, valamint az összes manuális szakma akut életmentő műtéteinek elvégzését, hogy a következmény a halálozási arányok drasztikus növekedése lett. Ezeket a sokszor nem kötelező, úgynevezett választható lehetséges életmentő esélyt adó beavatkozásokat egy normális egészségügyben általában elvégzik az orvosok, mintegy utolsó lehetőséget adva ezzel a betegnek. Gyakran járnak jó eredménnyel. El nem végzésük esetén viszont biztosan bekövetkezik a halál. Súlyos többszervi sérülteknél, súlyos koponyasérülteknél, az általános sebészetben gyakoriak az ilyen beavatkozások. De akár a szívmegállások utáni újraélesztéseket vagy egyéb, először reménytelennek tűnő, de végül eredményes életet adó akut belgyógyászati beavatkozásokat is említhetnénk.
Az elmúlt években végzett kutatásaim, munkáim alapján sokszor kapok telefont, hogy érdeklődjek kórházakban súlyos koponyasérültek vagy súlyos agyvérzést kapottak sorsa, kezelése felől. A humán erőforrás kimerülése, az ügyeleti túlterheltség miatt viszont képtelenek vagyunk elvégezni ezeket az ultimum refugium (nem kötelező) műtéteket, amelyek következtében mégis sokszor életben marad a beteg. Volt olyan kórház, ahol az aneszteziológusok hirtelen elvándorlása miatt az ügyeleti műtétekre és az intenzíves osztályra öszszesen egy orvos maradt, és a késlekedések miatt nem történtek meg a lehetséges életmentő beavatkozások. Azért említem az intenzíves orvosokat, mert ők azok, akik az elmúlt évtizedekben csak hivatástudatból, éhbérért dolgoztak, mivel hálapénzt nem kaptak. (A betegek általában csak a sebészeket díjazzák műtét esetén.) Az elmúlt évtizedben végre sikerült kivívni olyan szerződéseket, amelyekkel könnyebbé válhatott életük, családjaik eltartása. Ezt a kormány felelőtlen rendeletével egy csapásra visszarendezte, semmiféle feltételt nem teremtve a kompenzációhoz.
Az orvosok, nővérek sosem követeltek extrafizetést, kiugró életminőséget. Hullafáradtan, napi megélhetési gondokkal küszködve azonban nehéz gyógyítani, különösen a legnehezebb helyzetekben, amikor szellemi frissességre, kreativitásra lenne szükség. Igen, az éjszakás nővér elaludt, vagy az orvos fáradt volt, és képtelen volt elvégezni az ajánlott, de nem kötelező beavatkozásokat. Vagy nem volt időben intenzíves orvos, aki a beteget elaltassa, mert az osztályon dolgozott egy szintén hasonlóan életveszélyes állapotú betegnél. Az eredmény ilyenkor az, hogy a beteg meghal. Ez az igazság. És ezt tudnia kell az egészségügyi miniszternek is, hiszen orvos, és dolgozott kórházban is.
Hova vezet az az út, ha egy kormány a legsanyarúbb helyzetű betegeken, illetve a tanulókon, diákokon tandíjak formájában akarja behozni milliárdos adósságait? Nem lehet egyszerre egy teljesen elhibázott egészségpolitikát és a betegeket is szolgálni! Sok beteg kibírja a várólistát, de számosan nem, és azok mind meghalnak hiába és értelmetlenül, idő előtt. Egyszer mindezt tőlünk, orvosoktól, nővérektől számon kérik majd, és akkor nem lehet hazudozni. A betegekért tett orvosi, nővéri eskü több, mint a pártoknak tett politikai eskü. Nagyobb az értéke, mint az aktuális hiány miatti költségvetési foltozgatásnak. Egy gyóntató atya így fogalmazott: a súlyosan beteg embert nem érdeklik a választások.
A miniszternek ezek után vissza kell idézni azt a pillanatot, amikor orvosi esküjét letette; és el kell gondolkodnia, kihez legyen hűséges. Pártjához, kormányához vagy a védekezni nem tudó, kiszolgáltatott, súlyos állapotú betegekhez. Isten segítse döntéseiben!

A szerző orvos-idegsebész