Csak ilyen reformot ne!

A magyar iskola – a bencés szerzetesek által 996-ban alapított Szent Márton-hegyi monostort elődjének tekintve – már 1010 éves. Napokon belül kezdődik az új, 2006–2007-es tanév, amely tehát szükségképpen gazdag történelmi örökség folytatója.
Sikeres nemzetek virágzó korszakokban az élet minden területén harmóniát tudnak teremteni nemes hagyományaik továbbvitele és az állandó változások megkívánta újítási kényszer között. A tradíciók ápolása, a gyökerek erősítése a stabilitást, az emberek elemi szükségleteként jelentkező biztonságot szolgálja. A megújulás pedig a mozgásban levő világhoz alkalmazkodást. Az oktatásügyben természetszerűleg szintén egyidejűleg jelentkezik ez a kettősség. Amikor egyensúlyba kerül, akkor kegyelmi időszakát éli az iskola. Mint például Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége alatt. Az utóbbi négy évben vészesen kibillent a mérleg. A szabad demokrata–szocialista oktatásirányításnak nem volt és ma sincs szüksége a gyökerekre. Értékvilágukban nem játszanak szerepet a hagyományok: intézkedéseiket az állandó újítási láz generálja. Előző négyévi kormányzásukat is valóságos reformdüh jellemezte. Ezért több mint meglepő, hogy újabb kormányzati ciklusuk kezdetén ismét reformot hirdetnek a tanügyben. Mintha nem ők kormányoztak volna évekig.
A parlamenti többség – az ellenzéki pártok egybehangzó elutasítása mellett – ez év nyarán ismét olyan oktatási törvényeket fogadott el, amelyeknek hívószavuk nem más, mint a reform. A kormány minden változási szándékát ezzel a fedőnévvel takarja, szembeállítva a koalíció „modernizáló”, szárnyaló jövőt festő törekvéseit az ellenzék úgymond maradiságával. Azok az emberek, akik csak egy-egy televíziós csatorna híradásaiból szerzik a közéleti ismereteiket, könnyen be is dőlnek ennek a hazug indoklásnak. Ám a valódi történésekre figyelőknek érteniük kell, hogy miről van szó. A reform fogalma újraformálást, megújítást, átalakítást, pozitív tartalmánál fogva jobbítást jelent. Ezzel szemben az oktatási törvények módosítása úgyszólván nem szól másról, mint a pénzről. Valamint olyan elképzelésekről, amelyek tovább gyengítik a magyar iskola hagyományos erősségeit.
Nézzük, mit is kínálnak a törvénymódosítások az 1011. tanévre.
A leginkább reklámozott megtévesztő látszólagos reformelem az „oktatás színvonalának javítása”. Ki ne értene egyet azzal, hogy a mércét folyton emelni kell? A célt illetően nincs is vitatkoznivalónk. Ám azt szakmai érvekre támaszkodva ki kell jelentenünk, hogy a közoktatási törvénycsomag életbelépésétől nem az oktatás színvonalának emelkedése, hanem ellenkezőleg, annak további romlása várható.
Köztudomású ugyanis, hogy a tanügyben az eredmény elsősorban a pedagógusokon múlik. Ha a képzettségük magas fokú, ha lelki-testi egészségük megfelelő, és ha van idejük és módjuk a fejlődésre és a regenerálódásra, csak akkor van jó esélyünk arra, hogy nevelő-oktató munkájukat magas színvonalon végezzék. Ez a humánerőforrás jelenti a pedagógiai tevékenység legbiztosabb garanciáját. E három kritérium olyan szakmai evidencia, amellyel ellentéteset egyetlen pedagógiai iskola sem állít. A nyáron elfogadott törvénycsomag az említett három feltétel egyikének sem felel meg.
A pedagógusképzéssel nem is foglalkozik. Nem ez a probléma persze, hanem az, hogy a felsőoktatás „bolognai folyamatként” elhíresült átalakításának egyik mostohagyermeke épp az elképesztő mértékű késésben levő pedagógusképzés. Úgy látszik, az új oktatásirányításnak arra volt ideje, hogy az egyetemek gazdasági tanácsainak jogkörét szélesítő, az autonómiát csorbító, valamint a képmutató módon fejlesztési részhozzájárulásnak nevezett tandíj bevezetéséről intézkedő felsőoktatási törvényt siessen elfogadtatni. Arra azonban még nem, hogy a pedagógusképzés nyitott és égetően sürgető kérdéseire választ keressen. Pedig ez ugyanannak a miniszternek a felelőssége, aki elkötelezte magát az oktatás színvonalának javítása mellett. Amint látjuk, ehhez az első feltétel még hiányzik. Holott bizonyítást sem igénylő tény, hogy a pedagógusképzés tényleges tartalmi és szerkezeti reformja nélkül a közoktatásban nem lesznek jelentős változások. A továbbképzésekben sem reménykedhetünk: a törvény csak a szankciókat is kilátásba helyező, kötelező informatikai továbbképzésről rendelkezik, miközben másfelől a költségvetés a továbbképzési kereteket jelentősen szűkítette.
A tanítók és tanárok testi-lelki állapota már az előző néhány évben is rossz minősítést kapott kutatási eredményekről szóló beszámolókban és a mindennapi tapasztalatokban egyaránt. A negatív összkép mögöttes okai között a rendkívüli felelősséggel járó és nagy koncentrációt igénylő, kevés perspektívát kínáló és méltatlanul alacsonyan megbecsült pedagógiai munkát kell látnunk. A nyáron elfogadott törvénycsomag egyik részterületen sem ígér javulást. Mi több, további romlás prognosztizálható. A felelősség és a stressz fokozódik, a megbecsülés zsugorodik. A már eddig is agyonszabályozott nevelő-oktató munkát újból átdolgozandó minőségirányítási programok és intézkedési tervek szorítják majd béklyóba. Ezeknek a megalkotásához persze idő és pénz kellene, ami nemhogy nőne, hanem éppen csökken. A legalapvetőbb szakmai döntéseket (értékelés, osztályozás, haladás, évismétlés) ezután sem a tanító hozhatja meg, hanem a törvény szabályozza – azt sugallván, mintha a tanítók alkalmatlanok lennének hivatásuk e területének gyakorlására. Az agyonszabályozott állapot és a szakmai kompetencia megkérdőjelezése tovább rombolja a tekintélyét, csökkenti a megbecsültségét az alacsonyan iskolázott szülők tömegeinek a szemében, akikkel könnyű elhitetni, hogy a tanító nem érti a dolgát. Így teszik lehetetlenné a törvény paragrafusai, hogy a munkáját a korábbinál eredményesebben végezze. Továbbá a beharangozott bérbefagyasztás rontja a tanáremberek életkilátásait, a kényszerűségből vállalt többletmunkák pedig az egészségét. Amit az elbocsátásoktól való félelem már önmagában is kikezd. Mindez azt eredményezi, hogy derűs, optimista, alkotó, intellektuális életet élő tanárok helyett rövid pórázon tartott, megfélemlített szellemi bérmunkások ezrei fogják gyermekeinket és unokáinkat mind kilátástalanabb eredményességgel nevelni, miközben iskoláink homlokzatára a kormány mintegy felíratja az „emeljük az oktatás színvonalát” jelszót.
És mi a helyzet az idővel? Van-e reális képük az oktatás irányítóinak arról, hogy hány órát dolgozik átlagban hetente egy, a dolgát tisztességesen végző tanárember? Bizony nincs. Ilyen felmérést soha nem készíttettek. A szakmai adatokra, amelyekből kiderül, hogy kötelező hivatásbeli feladatainak lelkiismeretes ellátása már eddig is kitöltötte, sőt meghaladta a törvényes munkaidőt, oda sem figyelnek. Az is hidegen hagyja őket, hogy a válságban levő családok sokasága miatt a magyar pedagógus sokkal több időt és energiát fordít egy-egy gyerekre, mint szerencsésebb nyugati kollégája, aki másfelől a sokszorosát keresi. Nem, ők csak azt hajtogatják, hogy nyugaton magasabb a tanító emberek heti óraszáma, mint nálunk, akkor hát egy-kettőre felemeli, anélkül, hogy egyetlen fillérrel kompenzálná a többletmunkát.
A napnál is világosabb, hogy a pedagógusok megnövelt munkaideje s az ezáltal megtakarított összeg a költségvetési lyukakat hivatott betölteni. Akárcsak a nyolc évfolyamnál kevesebbel működő kis iskolák tagintézménnyé degradálása vagy a fejlesztési részhozzájárulásnak keresztelt tandíj bevezetése a felsőoktatásban. A kormányprogramban beharangozott iskolafelújításokról, uszodaépítésekről persze szó sincs egyelőre. Vagyis a nyáron elfogadtatott törvénymódosítás annak a pénzügyi megszorítócsomagnak a része, amellyel a kormány a saját maga rossz gazdálkodásának katasztrofális eredményét próbálja meg álcázni. Ám miközben elvesz, a másik kezével szórja a pénzt a körön belül levőknek: az egyetemek gazdasági tanácsának tagjai szép honoráriumot élveznek, a méregdrága kétszintű érettségi tovább virágzik, és az ugyancsak milliárdokat felemésztő kompetenciamérések száma sem csökken, hanem inkább nő. No és szép csendben folytatódik a tizenkét évfolyamos egységes iskola víziójának megvalósítása, holott ez is, akárcsak a felsoroltak, idegen a magyar iskolatörténet hagyományaitól. Erről szól tehát az új tanévet köszöntő oktatási „reform”.
A rendszerváltozás előszele annak idején feldobott egy művet, amelyet az eltelt másfél évtizedben gyakran idéztek a konzervatív gondolkodástól távolabb álló oktatáspolitikusok és szakemberek. A kötet címe megegyezik ennek az írásnak a címével. Korábban gyakran vitába szálltam az üzenetével. Álláspontom szerint a szerves, végiggondolt, közös terven alapuló, a közjót szolgáló oktatási reform nemhogy elítélendő, hanem szükséges és hasznos, tehát jó dolog lett volna. Mi több, elmaradása súlyos hibája és hiányossága a közelmúltunknak. A 2006-ban alakult kormány oktatási reformnak nevezett törekvései láttán azonban az új tanév kezdetén nem tudok mást kívánni a magyar fiataloknak, szüleiknek és nevelőiknek, mint hogy „csak ilyen reformot ne!”

A szerző a Kereszténydemokrata Néppárt
országgyűlési képviselője