Elfogadhatatlan konvergenciaprogram

A kormány augusztus 25-i kelettel tette közzé A Magyar Köztársaság 2006. szeptemberi aktualizált konvergenciaprogramja című vitaanyagát. A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület volt szíves azonnal, augusztus 26-án megküldeni ezt az anyagot tagjainak. Elektronikus postámat augusztus 27-én este nyitottam ki, és azonnal megírtam az első reflexióimat. Ezt a rendkívüli sietséget a vitaanyag alábbi bevezető bekezdése teszi indokolttá.
„Az európai uniós tagságból adódó jogszabályi követelményeknek megfelelve a tagállamok minden évben stabilitási, illetve az eurót még nem bevezetett tagállamok konvergenciaprogramot nyújtanak be a tanács és a bizottság részére. Magyarország az előírt menetrend alapján 2005 decemberében elkészítette konvergenciaprogramját. A tanács a programról kinyilvánított véleményében javasolta, hogy (a Magyar Köztársaság kormánya) a lehető leghamarabb és legkésőbb 2006. szeptember 1-jéig nyújtsa be aktualizált konvergenciaprogramjának módosítását, amely azonosítaná az ország középtávú kiigazítási pályájával teljes mértékben konzisztens konkrét és strukturális intézkedéseket. A tanácsi vélemény figyelembevételével a kormány a hagyományos menetrenden kívül 2006 szeptemberére elkészítette a 2005. decemberi konvergenciaprogram módosított változatát. A 2006 júniusában beiktatott új kormány e program keretében mutatja be középtávú gazdaságpolitikai elképzeléseit, különös tekintettel a magas költségvetési hiány csökkentésének módjára. (…) A konvergenciaprogram elkészítése során a kormány figyelembe vette a 2006 júliusában létrehozott konvergenciatanács véleményét. A programot a kormány 2006. augusztus …-i ülésén fogadta el.”
A fenti idézet nem közli, hogy a tanács mikor nyilvánított véleményt a 2005. decemberi konvergenciaprogramról, noha ez az adat nagyon fontos lenne a konvergenciaprogramban foglaltak megítéléséhez. Az azonban kétségtelen, hogy volt kellő idő a program átdolgozására, és ezért ez az időzítés, a vitairat szó használata és ráadásul a programot elfogadó kormányülés napjának kipontozása a kormánynak, a közgazdászszakmának, a program által erősen érintett közigazgatás, önkormányzatok, egészségügy, nyugdíj- és rokkantügy, szociálpolitika, közoktatás és felsőoktatás szakértőinek és dolgozóinak, valamint a program által súlyosan érintett egész nemzetnek valóságos arculcsapása.
E sorok írójának leghatározottabb meggyőződése, hogy az országot mélyen megosztó lövészárkokat a lehető legnagyobb mértékben be kell temetni, és hogy az ország ilyen távlati ügyei a politikai vezetés egészére, a kormányoldalra és az ellenzékre egyaránt tartoznak. Mi több, az ország ilyen horderejű ügyeiben szavának kell lennie nem csupán a politikai vezetésnek, hanem minden szakma vagy ágazat vezető értelmiségének, sőt minden közéletben aktív állampolgárnak is. Az ország jövője és főként távlatai – a program utolsó oldalai 2050-ig (!) terjedő számokat tartalmaznak – nyilvánvaló módon a nemzet egészét érintik. Ezért az erre vonatkozó és főként ilyen távlatú döntéseknek, sőt már az EU Tanácsa elé terjesztett elképzeléseknek is a nemzet demokratikus döntési folyamat útján kialakított véleményét és akaratát kell kifejezniük. A háromtagú konvergenciatanács megalakítása semmiképpen nem helyettesítheti a nemzet egészének megfelelő tájékoztatásán és a döntés-előkészítésbe való bevonásán alapuló demokratikus döntéshozatali folyamatot. Nem minősíthető másnak, mint a legteljesebb cinizmusnak az az eljárás, amely erre a nemzeti vitára az augusztus 28–31-ig terjedő négy munkanapot irányozza elő, annak a legcsekélyebb esélye nélkül, hogy ez a vita módosíthassa a dokumentumot, hiszen ebben nagyrészt csak azok vehetnek részt, és ők is csak felületesen, akik valamilyen véletlen folytán ezen az időn belül hozzáférhetnek ehhez a programhoz. Az eljárás abszurditását fokozza, hogy a program hivatkozik az ezzel párhuzamosan készülő Új Magyarország fejlesztési tervre és Nemzeti akcióprogramra, és ezzel indokolja, hogy „nem foglalkozik ágazat- és fejlesztéspolitikai intézkedések részletes bemutatásával” (uo.), aminek folytán a program megítélésére még azok sem lehetnek képesek, akiknek a kezébe ez a dokumentum véletlenül eljut. Ez az eljárás megengedhetetlen.
A program érdemét illetően most csupán a fellelhető alapelvvel, a jelenlegi kormányzati ciklus végéig terjedő legfontosabb számokkal, a foglalkoztatás és a külső finanszírozás 2011-ig terjedő előirányzott alakulásával, a 2005. decemberi konvergenciaprogramban megadott adatokkal szembeni eltérésekkel és végül az intézkedések javasolt ütemezésével foglalkozhatunk.
A vitaanyag az első érdemi oldalon a „reálkonvergenciáról”, vagyis a „növekedés- és fejlesztésorientált gazdaságpolitikáról” azonnal áttér az „államháztartás tartós egyensúlyára” és arra, hogy „szisztematikusan gátat kell vetni az állami túlköltekezésnek”. Az államháztartás tartós egyensúlyának kialakítása természetesen helyes. Nyilvánvaló igazság, hogy senki nem költhet tartósan többet jövedelménél. Nyilvánvaló igazság azonban az is, hogy az egyensúly és főként a költségvetési egyensúly kialakítása és különösképpen az evidenciának tekintett állami túlköltekezés megszüntetése nem vezet szükségképpen növekedésre és fejlődésre. Ez a program implicit módon abból a tudományosan régen megcáfolt elvből indul ki, hogy a fő vagy akár egyetlen feladat az egyensúly, elsősorban a költségvetési egyensúly létrehozása, s ez szinte automatikusan maga után vonja az összes többi probléma megoldódását.
A jelenlegi kormányzati ciklus végéig terjedő legfontosabb számok egyértelműen azt mutatják, hogy a kormány az EU szintjéig viszi el választási politikai meggondolásait. E számok szerint a háztartások fogyasztása 2009-ben, a választások előtti évben kezd el nőni, és 2010-ben, a választások évében növekedése már messze meghaladja a 2005–2006. évit. Ennek ára azonban a közösségi fogyasztás radikális csökkenése 2008-ban, noha a tudomány egyértelműen bizonyítja, hogy az egészségügyre és az oktatásra fordított közületi kiadások növekvő szintje a jövőbeli gazdasági fejlődés legfontosabb záloga. A program tehát mintegy feltételezi, hogy 2010-ben megtehető újra az, ami 2006-ban és korábban történt. A foglalkoztatás terén a dokumentum 2011-ig nem irányoz elő semmiféle érdemi javulást. Az aktivitási arány, tehát a munkaképes koron belüli foglalkoztatottak és munkanélküliek együttes hányada 2006 és 2011 között 61,7-ről 63,9 százalékra nőne, vagyis érdemben nem változna. Ehhez tudni kell, hogy ez az arányszám az EU valamennyi tagországa közül Magyarországon a legalacsonyabb, ugyanez az arányszám a skandináv államokban és Svájcban eléri, sőt meghaladja a 80 százalékot. A felemelkedés előfeltétele tehát a foglalkoztatás növelése lenne, a program viszont a jelenlegi helyzet lényegi változatlanságával számol, és még ezeknek a számoknak a megalapozottsága is kétségbe vonható a termelékenység alakulására vonatkozó számok miatt. A magyar gazdaság másik alapvető problémáját, a külső finanszírozási igényt illetően a program docilis módon feltételezi, hogy ez az igény 2011-re nullára csökken, és a nem adóssággeneráló finanszírozás – gyakorlatilag a működőtőke-beáramlás – pontosan meg fog felelni az adóssággeneráló finanszírozásnak – azaz a hitelfelvételnek. Ez ebben a formában nem több megalapozatlan vágyálomnál. A fejlődés alapvető feltételéről, a belföldi megtakarítás alakulásáról a program még csak említést sem tesz.
A 2005. decemberi konvergenciaprogramban megadott számokkal szembeni eltérések mutatják meg a legjobban, hogy a kormány meddig ment el nemcsak a hazai közvélemény, hanem az EU és értelemszerűen más nemzetközi szervek megtévesztésének megkísérlésében. Az államháztartás 2006. évi hiánya a korábbi adatok szerint a GDP 6,1, az aktuális adatok szerint 10,1 százaléka, a különbség 4,0 százalék. A 2006–2008. évi bruttó államadósság a korábbi adatok szerint a GDP 63,0, 63,2 és 63,3, az aktuális adatok szerint pedig 68,5, 71,3 és 73,3 százaléka. A különbség tehát rendre 5,5, 8,1 és 10,0 (!) százalék. Ezt az eltérést helyesebb nem kommentálni. A legriasztóbbak azonban a „hosszú távú fenntarthatóság” címmel közölt 2050. évi feltételezések. Ezek szerint addigra a munkatermelékenység növekedése 1,7, a GDP volumennövekedése 1,1 százalékra csökken, az aktivitási arány pedig a munkaképes korú lakosság számának csökkenése ellenére átmeneti csekély emelkedés után újra csökken, 66,4 százalékra. A kormány ezt irányozza elő 2050-re akkor, amikor a jelenlegi legmagasabb európai arány megközelíti a 85 százalékot. Ez – különösképpen egybevetve Kína több évtizeden keresztüli 10 százalékot meghaladó növekedésével – valósággal az ország felszámolásának programja. Nem értem, hogy hogyan lehetett ilyen számokat leírni. Ez a program elfogadhatatlan.
Végül a dokumentum előterjesztőinek elképzelése a törvényhozásról és az ország népéről. A megtett és tervezett strukturális intézkedésről szóló rész a közigazgatás és az önkormányzatok terén 2006– 2007-re irányozza elő a döntést és a törvényalkotást. Még radikálisabb az egészségügy és a gyógyszerügy terén, itt tizenegy, illetve nyolc törvényalkotást irányoz elő 2006-ra, tehát a még hátralévő négy hónapra. A közoktatás terén a 2006-ra előirányzott törvényalkotások száma hat. A többi területen a kormány szerényebb, a törvényalkotást 2007-re halasztja. A tudománynak az az egyértelmű tanítása, hogy ilyen súlyú és ennyire alapvető döntések csak megfelelő és megfontolt előkészítés után, a nyilvánosság előtt és az érintett nemzet lehető legnagyobb részének a támogatásával hozhatók meg. Ez a program a törvényhozás és a nemzet legteljesebb megvetéséről ad félreérthetetlen tanúbizonyságot, alkotói a törvényhozást szavazógépnek, a nemzetet pedig nyájnak tekintik. Ezt a programot és ezt a magatartásmódot el kell utasítani, és előterjesztőit meg kell fosztani tisztségüktől.
Ugyanakkor egyes részleteket eleve nem elutasítva meg kell indítani a munkát egy új program kidolgozására, amely elfogadható a többség számára.

A szerző közgazdász, professor emeritus