Hat perc boldogság

Elegem van. Hogy csak beszélek, beszélek, és semmi hatása. Pisztolyt nem tartunk itthon, ezért bementem a fürdőszobába a hajszárítóért, és a körömollóval egyetlen határozott mozdulattal lenyisszantottam a zsinórját. (Persze, előbb kihúztam a konnektorból.) Mert akarat és erős elszánás nélkül semmi nincs. Közös akarat nélkül, mondtam a tükörbe. A konyhában reggelizett a család, ők ezt nem hallották. De hiába is mondanám nekik.
Betettem a hajszárítót a kistáskámba, és beültem a kocsiba. Légkondi még nincs, a gyerekek ezt rendszeresen szóvá is teszik, de engem nem érdekel. Légkondi nincs, és most már nem is lesz. Ezt kell velük megértetnem, és a közös felelősséget. A fejemben csak úgy zúgtak a gondolatok a közös akaratról. A kereszteződésnél elfelejtettem lassítani, mögöttem egy Audi csikorogva fékezett, a férfi reggeli hasprésgyakorlatot tarthatott, be is szólt nekem az eredményéről.
Már a Szabadság tér közelében voltam, igyekeztem árnyékos helyen leparkolni. A lépcsőkön térdremegés nélkül mentem föl, a portán fölmutattam a betegkártyámat, erre beengedtek. Nekik is járna egy kis pihenő. Hátravolt még a bejárati ellenőrző kapuk áthidalása. Mivel minden férfiból pozitív energiákat szabadít föl a női gyámoltalanság, úgy tettem, mintha meghaladná képességeimet a téglalap alakú belépőkártya ráhelyezése a szenzoros téglalapra. „Segítene nekem?” – kérdeztem a portástól, és a nagyobb nyomaték kedvéért körkörösen végigsimogattam a kártyával az egész berendezést. Azonnal segítettek.
A járást már ismertem, egyszer behívtak a Zárórába, mert a 35 fokos melegben két férfi is visszamondta a szereplést, a szerkesztőnő majdnem sírt, úgy kért, hogy menjek be: kirúgja a főnöke, ha nincs műsor.
Két perc, és a stúdióban vagyok. A zegzugos folyosókon elővettem a hajszárítót. Az égiek segítettek: a stúdióvezető nekem éppen háttal állt. Teljes erőből belenyomtam a csigolyái közé a hajszárító csövét. „Hat percet kérek. Azonnal. Különben lövök” – mondtam elszántan, közös akarattal.
Előzékenyen leültettek. „Beszéljen” – mondták. Fölvillantak a reflektorok. Éreztem, egy ország szeme van rajtam. De én leginkább a férjemre, ó, meg a gyerekekre gondoltam. Valami ronda függöny elé ültettek. Ez fölbosszantott. Minden giccspolitikusnak jár egy Budapest-panoráma, csak velem akarnak kiszúrni? „Tegye mögém a Lánchidat” – vetettem oda a személyzetnek.
És belevágtam nagy ívű beszédembe.
„Az elmúlt napokban, az elmúlt heteken nehéz, bonyolult döntéseket hoztam” – kezdtem retorikailag nem nagyon frappánsan. De a lányom érteni fog belőle. „Tudom, hogy ezek a döntések átalakítják a hétköznapokat” – folytattam. (Ezt meg a fiam fogja kódolni, akivel közöltem, hogy ősztől nem fizetem a fizikatanárát, nyugodtan bukjon meg.) „Azt szeretném, ha egy olyan világ venne bennünket körbe, amelyben van értelme erőfeszítést tenni. Amelyben könnyebb boldogulni, amely bennünket szolgál. Megvitatni és megállapodni. Ez a dolgunk. Közösen kell tenni. Vagy közösen, mert így érdemes, vagy sehogy. Én azt mondom, hogy gyerünk, közösen. Gyerünk, teremtsünk egy új világot, a győztesek világát. Szembe kell nézni az elmúlt évek féligazságaival és egyes esetekben a hazugságaival is.” Reméltem, hogy ezt az utolsó mondatot a férjem, aki mostanában állandóan túlórázik, pontosan érti.
Éreztem, hogy már csak perceim vannak hátra. „Közös felelősség, közös akarat” – suttogtam. Azt hittem, megszólalnak a szirénák, de két politológus foglalt helyet mellettem. A baloldali a jobb oldalamon, a jobboldali a bal oldalamon foglalt helyet, és rezzenéstelen arccal, fontosságuk tudatában elemezni kezdték a beszédemet. „A nehéz gazdasági helyzet megköveteli az ilyen beszédet” – mondta a jobb oldali baloldali. „Nem jutunk előbbre, csak közös akarattal, ez volt a fő üzenet” – mondta a bal oldali jobboldali. Csak bámultam rájuk, mekkora tudás lehet bennük, hogy minden helyzetben ömlik belőlük a bölcsesség.
A stúdióból kitessékeltek. Csendben leosontam a kocsimhoz. Megnéztem az órámat: körülbelül hat percet beszélhettem.
Otthon a férjem már a kapuban várt vizes borogatással. „Drágám, vedd ki a szabadságodat” – mondta aggodalmasan. Bent a fotelban a háziorvosunk újságot olvasott. Közös akarattal hívhatták ki. „Adja a karocskáját, megmérjük a vérnyomásocskáját” – mondta türelmesen. „Anya, tök jó voltál!” – tört ki az én édes kisfiamból. A lányom a kritikusabb, ő zokogva tombolt. „Ezt hogy képzelted? Hülyét csináltál magadból! Az egész osztály rajtam fog röhögni!” – kiabált. A férjem persze nem szólt rá.
De én tudom, hogy így kellett tennem. Szólnom kellett. Hogy mindenki hallja. És tudja. Hogy mostantól más világ jön. Mert közös a felelősség abban, hogy idejutottunk. A lányom hisztériásan közölte, hogy holnap reggelig ne is számítsunk arra, hogy hazajön. A fiam elvonult számítógépezni.
A férjem kiszólt a mentőknek, akik az ajtóban álltak, hogy nem kell hordágy, tudok közlekedni a saját lábamon. A zötykölődő mentőkocsiban arra gondoltam, hogy semmit nem bántam meg.
Talán csak a hajszárítót sajnálom. Most vehetek újat.