Kis extra

Riport a népszerű kereskedelmi csatornán. A Mindent Eladok-kormány által megadott téma, amit meg kell zenésíteni: hogyan szabaduljunk meg gyorsan, könnyen minden állami tulajdonban lévő értéktől, amelyet elődeink létrehoztak. A színfalak mögött ott áll a milliárdos handlécsapat, akik viszont bármit megvesznek – kastélyt, rendházat, volt SZOT-üdülőt –, szintén gyorsan és szintén nagyon könnyen. A riporter teli szájjal népszerűsíti az Adjunk el mindent! reformprogramot.
Gyönyörű épületet mutatnak nekünk, hatalmas kerttel. A kommentár: köpködés és nyál. Micsoda kert, minek ez, pfuj. Pfuj-pfuj, kápolna, pfuj-pfuj, sportpályák – körülbelül ezen a szellemi szinten. Hát ez a bazi nagy park ezzel a bazi nagy épülettel itt Budán (pfuj-pfuj), ez a lakosságnak csak púp a hátán. Tökre fölösleges. Ha úgy vesszük, hát tényleg, legalább öt plaza elférne rajta. Így pedig az állampolgárnak kell fizetnie a kertészt, aki a füvet nyírja, hát rendjén van ez? Hát ti talán fizetni akarjátok az elromlott fűnyíró cseréjét, római proletárok? Ugye, hogy nem. El kell adni ezt a „tökre fölösleges” ingatlant, hogy többé ne fizesse az állampolgár a kertészt. Világos kormányfilozófia ez, kérem. „És kápolna is van”, hangzik el a riportban legalább ötször, közben a kamera végigpásztáz a gyönyörű – tegyük hozzá az egyelőre még állami, minisztériumi tulajdonos védelmére: rendben tartott és nem szétrombolt – kápolna falain, mintha egy bűnbarlangot mutatna meg, ahol fegyvercsempészek raktározzák a szajrét. Pedig csak a valamikor itt imádkozók padsorait látjuk… Édes Istenem, miért ne lenne itt kápolna, hát miféle letapadt agy képes azt gondolni, hogy tudós jezsuiták rendházában – nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy az egyik legigényesebb, legműveltebb, szellemileg legfölkészültebb rendről van szó, tessék kézbe venni Távlatok c. folyóiratukat – soha senki nem imádkozott! Mert hogy ez a tulajdon ma egyik minisztériumunké, de hát nem ők tervezték, nem ők építették, nem ők hozták létre a gyönyörű épületet. Itt egy, valamikor még a Tökéletes Társadalomhoz vezető út hajnalán a jezsuitáktól elzabrált tulajdonról van szó. Arról persze egy árva szó sem esik, hány papot kínoztak meg a Tökéletes Társadalom tökéletes börtöneiben, mert ez nem publikus mostanában. (Hetvenhét jezsuita összesen csaknem 240 évet töltött a kommunisták börtöneiben. Tessék leosztani az átlagot!) Egyszóval a lényeget nem tudtuk meg a kereskedelmi tévéből: hogy miként került a határőrség a jezsuita rendházba. Azért elevenítsük föl az olvasó kedvéért Révai József szavait 1950. június 1-jei beszédéből: „Szükségünk van-e a négy férfi tanítórendre, a premontreiekre, a cisztercitákra, a piaristákra, a bencésekre? Szükségünk van-e a burzsoázia és a nagybirtokosok lányait nevelő angolkisasszonyokra, a ferencesekre, akiknek 550 tagjuk és 41 rendházuk van…és a többire, és arra rendre, amely a klerikális reakció politikájának a fő irányítója, a jezsuitákra?”
Miért is lett volna szükségünk a tanultságra? Hiszen – mint alább látni fogjuk – akkora a történelmi műveltség és a szellemi kifinomultság a televíziós riporterek körében, hogy az fokozhatatlan. Mi sem természetesebb, hogy a riporter csupán azt közölte velünk, a még nem eléggé lebutított állampolgárral, hogy túl nagy a kert. (Könyörgök: mihez képest? A főváros szennyezett levegőjéhez képest?) Hogy miként zajlott a tulajdonváltás? Egyszerűen. Kommunista árverésen. Egy kalapácsütés, három lövés. „Senki többet” ne pofázzon. Sajnos egyáltalán nem viccelek: a magyar jezsuiták zugligeti lelkigyakorlatos házát és noviciátusát, a Manrézát 1950. május 19-én megszállták a rendőrök, és három napon belül ki kellett üríteni, mert átvette a Belügyminisztérium a Határőrség Központi Parancsnoksága részére. Az eladásra specializálódott kormány magukat újságíró-riporternek gondoló vásári mutatványosai szájából az sem hangzott el, hogy az állampolgár persze egy árva buznyákra nem számíthat, ha a kormány eladja a volt jezsuita rendházat meg a patinás minisztériumi épületeket. (Mondanom sem kell, ez is szóba került. Elkezdődött a beetetés. Adjuk el, mert a fenntartás sokba kerül! Ez az új lózung. Ez olyan, mintha egy gazda eladná a földjét, amit a gyereke örökölne tőle, de ő mindenáron megszabadul tőle, mert „a megművelése sokba kerül”. Vagy a kisvállalkozó eladná a lakását, elmenne hajléktalannak inkább, mert „nagy a rezsi”.)
Olvasóimmal megosztom a nyílt titkot: a kormány eladhatja akár a magyar parlamentet is egy kajmán-szigeteki off-shore cégnek, attól ebben az országban senki nem lesz gazdagabb, csak az, aki közvetített az eladásnál. Aki lobbizott a vevőért, aki levette az államtól a „megbízási díjat” meg a százalékokat. Ilyenkor persze sosem hangzik el, hogy „az adófizetők pénzéből”. Pedig nem kell hozzá duplán barázdált agytekervény, hogy elképzeljük: a Gresham-palota eladásának közvetítési díja, amelynek milliói az „ügynök-üzletember-szocialista miniszterelnök” tipikus pályáját befutó öregedő sármőr zsebében landoltak, kicsit nagyobb összeget tettek ki, mint a lépcsőházat felmosó takarítónő fizetése. És jó pénz üti a markát annak is, aki a kereskedelmi csatornáknál megszervezi, hogy nagy legyen a röhögés a „kápolnázásnál” meg a „luxuskripták” fölkonferálásánál.
Nekem elég magas a toleranciaszintem, ezt önvédelemből alakítottam ki, nem kívánok naponta megfulladni abban a mocsokban, ami körülvesz. Ezért tehát „edzett” vagyok. De úgy látszik, mégsem eléggé, mert volt egy mondat a riportban, amely után csak lenyomtam a távirányító piros gombját, mert még átkapcsolni sem kívántam kulturáltabb csatornákra, és kimentem a nappaliból. Ez az ominózus mondat a „kápolnázás” után hangzott el. Cinikus és ostoba szörnyülködés felhangjaival a riporter közölte velünk, hogy itt, képzeljék el, hihi, még kripta is van. (Tudtak dőzsölni ezek a jezsuita atyák.) És levittek minket az operatőrrel a kriptába. Miközben a kamera megmutatta a kőkoporsókat, a „mókásan” suttogóra fogott hang közölte velünk, hogy itt ’48-as honvédtisztek fekszenek. Tehát akik meghaltak a szabadságharcban. És itt elhangzott egy mondat, ami után ha nem röpül a riporter, akkor nem volt érdemes rendszert változtatni. A mondat így hangzott: „Kis extrák az új vevőnek.” Értik, ugye? A „kis extrák”, azok a magyar szabadságért meghalt tisztek tetemei lennének.
Ez megnyomta az én edzett lelkemet. Ez a fajta humor nekem nagyjából az auschwitzi gázszámla szintjén van, és gyűlölöm. Hogy valaki az ágyékbizsergető jakuzzi meg a kerti törpés szobaszökőkút előnyei mellé legyen képes tenni, viccből mintegy, azoknak a honvédtiszteknek a porladó csontjait, akik elestek a magyar szabadságért, nos, ez nekem – nekünk! – sok. Többnyire le tudom gyűrni a hányingeremet, most nem tudtam.
Holnap mire számíthatunk? A vicces riporterek beültetik kendermaggal a 301-es parcellát, és odaküldik szegény, buta kis tinijeinket tüntetni a „szabadságért”? A riporter meg beáll a háttérbe kamerázni, és röhögteti a nézőket „ötvenhat lúzerein”?
Uraim, meddig lehet feszíteni a húrt? Jól tudom, hogy ezek a cinizmusok más, önökhöz látszólag közel álló írástudók ingerküszöbét is átlépik, de ők csak csendes négyszemközt ismerik el a galádságok szennyáradatát. A nyilvánosság előtt ez a téma már nem jó nekik egy glosszára sem.
Én csodálom az önök bátorságát. Elődeik mögött ott voltak a szovjet szuronyok. Önöket mi védi, hogy ilyen bátrak a mi kontónkra? És mégis, meddig tartson a türelmünk?