Lassítópálya az államcsőd felé

Drákói megszorításokkal igyekszik leszorítani a konvergenciaprogram az államháztartás már két számjegyű hiányát, de ezzel visszafogja a gazdaság amúgy is mérsékelt növekedését. A nemzeti adósság GDP-ben mért értéke a program szerint tovább növekszik a következő két évben, hiszen ennek változását az államháztartás hiányának és a GDP növekedésének a viszonya határozza meg. Mivel a növekedés mértéke jóval a hiány alatt marad, így elkerülhetetlen az országra nehezedő eladósodás további fokozódása. 2009-re viszont már az adósság mértékének enyhe csökkenését ígéri a program, és ezt a GDP hirtelen fellendülésére alapozza. Ez a feltételezés azonban teljesen alaptalan, mert valamennyi gazdasági tényező, ami előmozdíthatja a növekedést – gondoljunk akár a foglalkoztatás szintjére, a beruházások mennyiségére vagy a termelést serkentő belső fogyasztásra –, mind-mind csökkenni fog a megszorítások miatt. A növekedés motorjaként a multinacionális vállalatokra sem számíthatunk, mert inkább menekülni fognak a romló gazdasági klíma miatt, és jövedelmük egyre nagyobb hányadát fogják repatriálni (kiutalni az országból). Tehát a programkészítők várakozásával szemben még az is bekövetkezhet, hogy 2009-ben a nemzeti jövedelem csökkenni fog. Ha viszont csökken a GDP, akkor a csökkenés mértékében növekedni fog az eladósodás szintje akkor is, ha netán az államháztartás mérlege egyensúlyba kerülne. Az adósságszolgálat mértéke a felsrófolt kamatok miatt már most is félelmetes, az első fél évben átlépte az 500 milliárd forintot, ami a kamatfeltételek további romlása miatt éves szinten több mint 1000 milliárd forintos kiadást fog jelenteni. Az egyes állampolgárok szintjére lebontva ez azt jelenti, hogy egy év alatt csupán a kamatkiadások fedezésére 100 ezer forintot vagy egy öttagú családra számolva félmilliót kell szánni. A költségvetés felborulását elsősorban nem a megnövekedett reálbérek, nem a nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszer hiánya vagy a felpörgetett autópálya-építés okozza, hanem döntő mértékben az adósságszolgálat növekvő terhei. A magyar gazdaság helyzetét leginkább egy olyan versenyhez lehet hasonlítani, ahol mindenki igyekszik habkönnyű futócipőben, áramvonalas szerelésben futni, míg a magyar versenyző bakancsban, teljes menetfelszerelésben indul neki a küzdelemnek. Ráadásul amikor lemarad, további súlyokat raknak a vállára.
A társadalom által nem a következő évek fájdalmas megszorításai elfogadhatatlanok, hanem a kilátástalanság. Az, hogy nem látni később sem reményt a helyzet javulására. A korábbi időszakot a húzd meg, ereszd meg ciklusok jellemezték, néhány éves megszorítás után mindig következtek könynyebb évek, amikor nőttek a reálbérek, kisebb nyomás nehezedett az emberekre, a családokra, és a gazdaság motorja is nagyobb fordulatszámra kapcsolt. A mostani helyzet azonban más: hiába jönnek a drákói megszorítások, nincs alap a későbbi könnyítésekre. A gazdasági játéktér végzetesen beszűkült. Ha az euróbevezetés kritériumát tartani akarjuk, akkor nem szaladhat el az infláció, akkor nem nőhet meg ismét az államháztartási hiány. De a zsugorodó gazdaság esélyt sem ad a felzárkózásra. Csupán a csodadoktorok, a csodaközgazdászok álomvilágában él a megoldás, amikor Münchhausen báró módjára hajánál fogva akarják kihúzni a magyar gazdaságot a mocsárból. De sajnos ez nem megy a fizikából ismert külső erő felhasználása nélkül. Lehet ugyan még reménykedni a nem jelentéktelen EU-pénzekben, csak hát azt pályázatok útján meg is kell szerezni, és ami a legnehezebb, hozzátenni a saját forrásokat, ami viszont nincs, mert minden erőforrást elszívnak az adósságszolgálat terhei. Ezért a konvergenciaprogram nem más, mint lassítópálya az államcsőd felé. Halogatni lehet a csődöt újabb és újabb megszorításokkal, egészen addig a határig, amíg egy apró szikra nem borítja lángba az egyre elégedetlenebb, egyre jobban csalódott társadalmat. A problémát az okozza, hogy az adósság mértéke a felelőtlen gazdaságpolitika miatt átlépte a kritikus határt. A bővített újratermelés lehetőséget ad egy bizonyos mértékig az adósságszolgálat teljesítésére, és még maradhat erőforrás a növekedéshez is, de ha a forráselvonás eléri a kritikus szintet, akkor a fejlődés elakad, a gazdaság zsugorodó pályára kerül. Nagy valószínűséggel már itt tartunk, és a gazdasági kilábalás csak a külső feltételek megváltoztatásával érhető el. Ezért a gazdaságdiplomácia minden eszközét be kellene vetni az adósságszolgálat terheinek mérséklésére, mert különben tényleg csak az államcsőd marad. Ráadásul ha a magyar gazdaság egyensúlya végképp felborul, akkor magával ránthat más országokat is, mint például a jóval nagyobb méretű lengyel gazdaságot, és ez már akkora hullámokat verhet, hogy megrengetheti az egész Európai Uniót. Ez a kilátás már Brüsszelben is akkora riadalmat okozhat, ami esélyt adhat a magyar félnek, hogy a gazdasági tárgyalásokon könnyítéseket harcoljon ki, és ha ezt jól kihasználja az ország, akkor néhány kegyetlenül nehéz év után lehetőség nyílna a kibontakozásra, a felzárkózás megindulására. De ehhez tényleg igazi bátorság, elszántság kellene, le kellene térni a sodródás, a halogatás politikájáról, mert minél később következik be a csőd – ami jelenleg elkerülhetetlennek látszik, ha nem változnak meg a feltételek –, annál keservesebbek lesznek a következmények is.

A szerző egyetemi tanár