Nem jó most betegnek lenni

Épphogy felébredt a narkózisból a tizenéves nagylány. Kivették a garatmanduláját, arra eszmélt, hogy valami iszonyúan fáj odabent, nyelni sem tud, a világ egyetlen ködös-fájdalmas látomás. Ahogy ébresztgettem, meghallotta, hogy a műtővel egybenyitott szomszédos előkészítőbe megérkezett a következő beteg: a szobatársa, egy ugyancsak tizenévesforma lány. És hallotta, hogy ő is nagyon fél. Talán sírt is. A lány, akit mély álmából a saját torokfájása keltett fel, megemelte a fejét a műtőasztalon – nem ment könnyen, az izomlazító gyógyszer még dolgozott –, hogy ránézhessen arra a másikra, aki még előtte volt a beavatkozásnak. És rámosolygott. Integetett neki. Vigasztalta.
Orvosnak lenni egy kicsit más, mint könyvelőnek, benzinkutasnak vagy fröccsöntő kisiparosnak. Ha nem hinném így, már rég nem lennék orvos. Az én hivatásom az emberek legmélyebb intim szférájába – a szentek szentjébe – való betekintés. Ha csak a diagnosztikus protokollok kényszerzubbonyában történő beutaló- és receptírás lenne a dolgom; ha a betegek hárompéldányos nyomtatványon adnák be kórisméjüket a rendelőbe, hogy asszisztensnők komputerre vigyék, iktassák és harminc (hatvan?) napon belüli választ ígérve nyugtát állítsanak ki az átvett dokumentumokról; ha a begyulladt orrmelléküreg köré nem nőtt volna oda egy határozottan embernek látszó objektum – már évek óta kábelkötegelőként, atomfizikusként vagy cipőfelsőrész-készítőként dolgoznék.
Vagy vállalkozóként, hiszen nyomorult egészségügyünk, pontosabban különböző nyavalyáink egyre inkább árucikkhez hasonlítanak, amelyekkel kereskedni lehet (két vakbélműtét egyenlő másfél prosztatabiopsziával, három és fél lobaris pneumonia konvertibilis egy kifejlett szeptikus shockkal), s amelyek ellentételezéseként az aktuális árlistában megszabott pontértéket könyvelhetjük el. Ha tehát előző hónapban a korábbihoz képest néggyel kevesebb coronariabypasst csináltunk, akkor ebben a hónapban hattal több gégerákot kellene diagnosztizálnunk a nullszaldóhoz… Mint amikor Hofi példabeszédében tizennégy malac volt a terv, de a disznó csak tízet fialt… Nem szóltak a kocának. Se a betegeknek, hogy most ne infarktusuk legyen, hanem felkartörésük. Azt majd a második negyedévben.
Csak hát minket más anyagból gyúrtak. Hiába a szép nevű „teljesítményvolumen-korlát”, hiába tízben határozták meg az adott időszakban maximálisan ellátható pancreatitiskeretet, ha megjön a tizenegyedik, bizony azt is kezelni fogjuk (ejnye-ejnye). És engedni fogjuk megszületni a felső határ elérése után érkező újszülötteket is (tehetnénk másként?), s nem küldjük el a mentőt sem a létszám feletti megégett sérülttel más kórházba (hiszen tán már ott is a felső limitnél tartanak…).
Nehéz idők járnak most a kórházakra, nem jó most komoly betegnek lenni. A kórházvezetőségek Scylla és Caribdys között hajózva igyekeznek az intézmények finanszírozását néhány fillérrel a csőd felett tartani úgy, hogy a betegek is becsülettel el legyenek látva. A jelenleg érvényes koncepció (?) szerint a kórházaknak egyre nagyobb öszszegeket kell előteremteniük, párhuzamosan a betegforgalom kényszerű redukciójával. Ha a bolhának kitépik mind a hat lábát, megsüketül (nem ugrik felszólításra). Lesz ebből egészségügyreform, kétségtelen, de rettenetes áron. Emberek fognak áldozatául esni, beteg emberek, és mi, orvosok, Hippokratész, Paracelsus, Vesalius, Korányi Frigyes, Heim Pál és Markusovszky Lajos örökösei, ölbe tett kézzel fogjuk nézni. Sőt tán aszszisztálnunk is kell hozzá.
Azt azonban nem vesszük a nyakunkba, hogy mindez a mi hibánk. Hogy a szorongató intézkedések a mi rosszra hajló természetünk miatt születnek. Hogy mi lopnánk és csalnánk (meglehet, így van, a finanszírozás lehetetlensége sok intézményt kényszerített ügyes-ügyetlen húzásokra a könyvelés terén), hogy bűnös, kapzsi gerjedelmünk a hálapénz iránt szükségessé tenné végre az alaposabb körmünkre nézést (a paraszolvenciakérdésben érintett kollégák hitem szerint a kisebbséget képviselik, dacára a média hathatós aknamunkája révén kialakult képnek). A kormányzat legutóbbi intézkedései miatt kétségbeejtő helyzetbe került fekvőbeteg-intézmények betegágyai mellett szolgáló orvoskollégáim nevében ezúton kérem leendő betegeinket, hogy – amúgy is joggal ingatag – bizalmuk ne rendüljön meg bennünk: mi továbbra is mindent megteszünk azért, hogy betegségeiket időben és korrektül diagnosztizáljuk, és hatékonyan, a legmodernebb elvek szerint kezeljük. S ha szakrendelések zárnak be, osztályok szűnnek meg, ha főorvosok mondanak le, ha három hónapra kapnának időpontot hasi ultrahangra, veseszcintigráfiára vagy tumor miatti operációra, kérjük, higgyék el: nem a mi hibánk. Aki nem menekül külföldre (hiszen „el lehet menni, csak tessék, nem kell itt maradni”, igaz?), aki nem lesz alkoholista vagy lángossütő, az továbbra is rendelkezésükre áll. Kevesebben, kevesebb idővel, még megfáradtabban, még idegesebben, még betegebben: de itt leszünk. Önökért.
Gyermekorvos vagyok. A bevezető történet velem esett meg, nap mint nap élek át hasonlókat – ezek tesznek orvossá, nélkülük, a gyerekek nélkül üresek lennének a napjaim. Ha csak gyógyítanom kellene őket, ha csak a szakmámmal kellene törődnöm, semmi nem zavarna a hivatásomban. De nehéz megélni, hogy jelenleg semmilyen perspektíva, semmilyen jövőkép nem áll előttünk; hogy nem az a kérdés, hogyan lehetne jobb a kórház, az osztály, a részleg – hanem hogy lesz-e jövőre kórház, lesz-e osztály, lesz-e részleg? Lesz-e gyógyszer, monitor, lélegeztetőgép, elegendő nővér, orvos, fűtés, világítás, tiszta ruha? Harcolnunk kell minden fillérért. És én nem vagyok vállalkozó. Nem értek hozzá. Ha az akartam volna lenni, máshová mentem volna tanulni. De én más vagyok. A legtöbb orvos más.
A közelmúltban egy ralin a pályát bejáró kiszolgálókocsiban egy orvos is utazott. Az autó nagy sebességgel lesodródott az útról, fának ütközött. Az orvos – maga is súlyosan sérült – a felfordult autóban fejen állva intubálta a sofőrt, lélegeztette, nyomta a szívét, míg a segítség meg nem érkezett. Nem menekült, nem esett pánikba, hanem segített.
A legtöbb orvos más. Bízzanak bennünk.

Király Péter
A szerző gyermekorvos