Tandíjjal érkezünk Bolognába

Az iskolakezdés szeptember első napjainak hagyományos sajtó- és közbeszédtémája. Az idén ugyan nagyon elnyomja ezt a konvergenciaprogram és a körülötte sürgölődő píár-kommandók ügyeskedése. Érthető persze a dolog, hiszen a sok-sok nagyotmondás (választási kampány, választási program, kormányprogram) után most végre kellene egy hiteles terv arra vonatkozóan, hogy hogyan és milyen ütemben teljesítjük a közös európai pénz bevezetésének feltételeit nemzetünk javára. A konvergenciaprogram körüli nyilatkozatháborút nemcsak a tudatlanság teszi kuszává, hanem a még előttünk álló önkormányzati választások is. Ezért nem szerepelnek például a tervben a maguk teljes brutalitásában a szocialista–szabad demokrata konvergenciaprogramnak a magyar közéletre vonatkozó drasztikus hatásai.
Mert, hogyan is csökkennek majd hirtelen 2009-ben az államháztartás kiadásai? Például úgy, hogy ekkorra lép be a felsőoktatásban a tandíjfizetés – és vonul ki ennek arányában a költségvetés a felsőoktatás finanszírozásából, valamint 2009-ben jelentenek majd először számottevő kiadáscsökkenést a köz- és felsőoktatásban a 2007-ben és 2008-ban tervezett jelentős elbocsátások és iskolabezárások. Mielőtt a riogatás vádjával illetnének, tájékozódjanak a Draskovics Tibor vezette „államreformcsapat” munkaanyagaiban! Állok elébe, hogy elővegyük ezt az írást 2009-ben.
Az iskolakezdés nehézségei ma is a szokásosak: egyrészt sokba kerül, különösen a többgyermekes családoknak. Nagyon sokba. A tankönyvek is, amelyek folytonos felelőtlen ígérgetések (ingyenes lesz mindenkinek) tárgyai. A másik legfontosabb nehézség a már lassan állandóvá váló bizonytalanság. Lesz-e iskola, melyiket melyikkel vonják össze, melyikbe tagosítják be? Mi lesz a felvételivel? A legújabb ötletroham szerint újra átalakítják, nem 144, hanem 500 pontos lesz. Az 500 nagyobb és talán kerekebb szám, mint a 144, de a bejelentés mögött nincs semmi tartalom: komolytalan és felelőtlen látványpolitizálás bejelenteni, hogy ennyi vagy annyi pontos lesz a felvételi, mielőtt értékelnénk a jelenlegit, és biztos, átgondolt, megvitatott javaslatot tennénk az új tartalmi elemeire. Értem én, hogy a közvéleményt ostobának néző politika számára azt tanácsolják a tanácsadók – köztük a legkülönbözőbb tisztes foglalkozásokat feladva a politika zsoldosaivá vált kuruzslók –, hogy a tizenkét éves gyermek szintjén felfogható üzeneteket szabad csak megfogalmazni. Az ötszáz több, mint a 144, tehát az üzenet pozitív lesz, jelentsék be. Az már nem számít, hogy a tanulóknak, tanítóknak fogalmuk sincs, hogy ez milyen módon hat ki a munkájukra.
Azt is tervezik – ha mást mondanak is –, hogy az oktatásban megszüntetik a közalkalmazotti jogviszonyt, mert így nincs verseny, nincs teljesítmény szerinti bérezés stb. Draskovics Tibor a minap azt nyilatkozta, hogy a tanárok munkáját egyszerűen lehet mérni azon, hogy „mennyit okosodott a gyerek”. Nem tudom, hogy ezt az okosodást hogyan lehet mérni, de az mérés nélkül is biztos, hogy Draskovics nyilatkozatai egyre nagyobb ostobaságok.
Mert hogyan is állunk ezzel a méréssel és versennyel? A felsőoktatásban van egy világos, kemény feltételekhez kötött előmeneteli rendszer. Más kérdés, hogy a mára létrejött számtalan, főiskolának vagy netán egyetemnek nevezett képzési vállalkozás ezt nem tartja be. Ők ezután sem fogják, és bármilyen minőségbiztosítási rendszert vezettetnek be, akkor sem fogják. Sőt ezek az intézmények lesznek az elsők, melyek éppen szökött tanárokból minőségbiztosítási gurukká előlépett kuruzslókkal lepapíroztatják, hogy ők milyen nagyszerűen „biztosítják a minőséget”. Érdekes, hogy a felsőoktatás milyen vehemensen utasította el azt, hogy az egyetemi tanári kinevezés egyik követelménye legyen az akadémiai doktori fokozat, ahol igen szigorú követelményeknek kell megfelelni. Akkor nem akartak „minőségbiztosítani”.
A felsőoktatási előmeneteli rend kisebb-nagyobb változásokkal már mintegy nyolcszáz éves, már azóta bolognai. Legfontosabb eleme, hogy a szakmai eredmények (verseny) alapján történik az előrelépés, amelynek a végállomása a határozatlan idejű egyetemi tanári kinevezés. (Az Egyesült Államokban tenured position.) Az előmenetel során nő a jövedelem, a határozatlan idejű kinevezés pedig biztonságot jelent, ami az emberek egyik alapvető igényét elégíti ki. A világ összes felsőoktatási rendszere azt mondja oktatóinak: dolgozz keményen, s ha teljesíted a követelményeket, mi biztonságot nyújtunk a munkádhoz. Ennek az évszázados elvnek a felrúgása beláthatatlan következményekkel járhat. Az oktatás szolgáltatássá – az oktató kiszolgáltatottá – válik, az oktatás nem közvetít kultúrát, nem épít közösséget. Pedig a 21. század egyik nagy szellemi törésvonala alighanem abban található, hogy az embereket a szellemi lelki közösségek sokaságaként, vagy a bolygónkat benépesítő szellemi-lelki összetartozás nélküli fogyasztói embertömegként tekintjük vagy kívánjuk tekinteni.
Az iskolának ebben döntő jelentősége van. Az elemi iskolának óriási, a középiskolának nagy, és a felsőoktatásnak is jut bőven. Ez az igazi kérdés, nem az iskolai büfék kínálatának szabályozása. Azt is meg kell oldani, de az egy jól működő közösségben nagyon egyszerű kérdés. A közösség jó működéséhez pedig hozzátartozik a biztonság, a gyermek és a tanár biztonsága egyaránt. Komolyan azt gondolják az igazi tanítói, tanári feladatot papírmunkával helyettesíteni akarók, hogy az iskolákban újra munkaversenyt kell hirdetni? Hogy a tanár és diák, tanár és szülő bizalmi viszonya folytonos méricskélésekkel helyettesíthető?
A közoktatásban tanítók munkája nem attól lesz eredményesebb, ha elvesztik a közalkalmazotti státus maradék biztonságát is, hanem attól, ha a pályának presztízse és biztonsága van. A valahai aligha állítható vissza, az szinte már semmilyen foglalkozásnál nincs meg – de legalább ne romboljuk tovább. Ehhez azonban éppen a másik irányba kell menni: a tanári pályát ki kell emelni a felsőoktatás jelenlegi eltömegesedéséből, szakmai követelményeit magasra állítani. Csak annyi tanárt szabad képezni, amennyi el is tud helyezkedni – ezt igazán nem nagy dolog kiszámolni –, a tanári hivatás során megbízhatóan ellenőrzött teljesítményhez kötött előmeneteli lehetőséget és alkalmazási biztonságot kell nyújtani.
A felnövekvő nemzedék nem csupán tudásának csökkenő mértéke, hanem szellemi, lelki egyensúlyának – nevelésének – megbillenése következtében is az elsekélyesedés, a becsaphatóság, a tömegemberré válás veszélyével néz szembe. Napjaink példái sajnos jól mutatják, hogy sokan éppen e becsaphatóságra törekszenek. Tanévet kezdünk, az értelmiség – manapság sokat emlegetett, de kevéssé igényelt s gyakorolt – felelőssége, hogy a tankönyvek ára mellett erről is beszéljünk. Egy – anyagi és szellemi értelemben vett – jobb élet megélésére csak a magas szakmai és emberi színvonalon működő, stabil iskolarendszer adhat erőt és tudást. Mindezekkel ellentétben a tanárképzés ma végletes bizonytalanságban van. 2006 szeptemberében, amikor megkezdi tanulmányait az a korosztály, amely először tanul a teljes magyar felsőoktatásban a kétciklusú, úgynevezett bolognai rendszerben, a tanárképzést meghatározó dokumentumok, a tanárképzés második, a tényleges tanári képesítést adó mesterszakok képzési dokumentumai nincsenek készen. E helyett van – egy SZDSZ-es képviselő szavaival élve – „nem tervezett” tandíj. Pontosabban talán van, mert ha az Alkotmánybíróság nem hozza meg gyorsan döntését, és a felsőoktatási törvény új változatát a parlament nem tudja elfogadni az őszi ülésszak során, akkor az is késik. A tandíjért fáj a legkevésbé a szívem, de a kormány hozzá nem értésének olyan kitűnő példája, hogy így, az év elején – mintegy tanulságul – nézzük meg még egyszer.
A szocialista–szabad demokrata koalíció határozottan ígérte, hogy nem lesz tandíj. Nem maszatoltak, nem mismásoltak, határozottan megígérték. Nem tudjuk, hány ember szavazatát jelentette, már nem is fogjuk megtudni. Kormányzásuk egyik első törvénymódosítása a tandíj bevezetése volt, és – ha már lúd, legyen kövér – a módosítást összekötötték egy másik, a gazdasági tanácsokról szóló módosítással, amelyet egyszer az Alkotmánybíróság már alkotmányellenesnek nyilvánított.
Most éppen nem tudjuk, hogy mi lesz a felsőoktatási törvény módosításával. Azt pedig végképp nem, hogy a tervek szerint az államilag támogatott képzésbe egyetlen tanévre felvett hallgatók milyen követelmények alapján maradhatnak majd az államilag finanszírozott képzésben. Mert azt remélem, nem gondolták komolyan, hogy a leggyengébb 15 százalék elveszíti az állami támogatást! Nagyon sok helyen ugyanis nincs is költségtérítéses képzés. Aligha tudják megmondani, hogyan kívánják összemérni egy egyetem matematika vagy történelem szakán elért eredményt valamelyik tanoda hangzatos nevű, de annál linkebb szakán elért eredménnyel.
Nem jó így évet kezdeni. Különösen azért nem, mert bizonyos értelemben 2006/2007 mégis egy fontos tanév: most indul el a szinte hihetetlen hozzá nem értéssel átkényszerített – igaz, még korántsem kész – kétciklusú képzés. A felsőoktatásban dolgozók megkísérlik majd legjobb tudásuk szerint követni a „mozgó célpontot”. Nem lesz könnyű.
Mondhatnánk persze, hogy sohasem volt. A köz- és felsőoktatásban dolgozók – óvodapedagógustól az egyetemi tanárig – a legnehezebb időkben is tették a dolgukat. Teszik majd ebben a tanévben is. Jó lenne, ha a politika tudatlanságból, ötletrohamoktól indíttatva, vagy éppen becsapható szavazókat remélve nem nehezítené a dolgukat.

A szerző az Orbán-kormány oktatási minisztere volt