Veszélyben a gyermek-betegellátás

Miközben nyilvánosságra került a Zöld könyv, és szakértők, laikusok, valamint a média munkatársai azt latolgatják, mit is jelent majd a betegek és az egészségügyben dolgozók számára, az egészségügyi kormányzat csendben bevezetett néhány olyan intézkedést, ami már most jelentősen átalakítja a mindennapi betegellátást. Ezek közül a társadalom által talán legkevésbé érthetők a HBCS-szabálykönyv augusztustól érvényes módosításának hatásai. Az új jogszabály-módosítások kihirdetését nem előzte meg sem hatástanulmány, sem szakmai-társadalmi vita. Látszólag egyszerű (de a legtöbb kórháznak valószínűleg kibírhatatlan) pénzmegvonásról van szó, a valóságban azonban a betegeket húsba vágóan érintő, a gyógyítómunkát is nagyban befolyásoló szakminisztériumi beavatkozások ezek.
Az egészségbiztosítási alapból történő finanszírozásról szóló rendelet módosítása (26/2006. (VI. 26.) EÜM-rendelet 3. számú melléklete) alapján egyes fekvőbeteg-kódcsoportok hatályukat vesztik. Egyszerűen fogalmazva ez annyit jelent, hogy az ilyen csoportba tartozó diagnózisok esetén a biztosító nem fizet a kórházi ellátás után, hanem csak az ambuláns ellátást finanszírozza. Különösen sok gyermekgyógyászati betegség kerül ki a fekvőbeteg-csoportból. A gyermekorvosok és szakmai kollégiumuk semmit nem tudott a tervezett változásokról, így a betegek biztonságát féltő érvek el sem hangozhattak.
Allergia, lisztérzékenység, hasi fájdalom, hányás, refluxbetegség, illetve felső légúti, arcüreg- vagy középfülgyulladás miatt augusztustól nem fekhetnek a gyermekek kórházban. Ennek hátterében csak az lehet, hogy a döntéshozók a felnőttek anatómiai és élettani sajátságaiból indultak ki. Az első élethónapokban az orrlégzés még olyan fontos, hogy masszív hurut esetén fuldokolhat a baba. A fertőzések lokalizálására a csecsemők és a kisdedek még nem képesek, így banálisnak induló hurutos állapotok is néhány nap alatt általános szepszishez, így kritikus állapothoz vezethetnek. A hasi fájdalom jóval nehezebben értékelhető a nem beszélő gyermeknél, és súlyos fejlődési rendellenességek is lehetnek a háttérben a szokásos felnőttkori bajok mellett, így nem ritkán kényszerül a gyermekorvos a beteg néhány napos megfigyelésére a diagnózis tisztázása céljából. A gyorsan kiszáradni képes kisgyerekek hányása gyakran igényel kórházi megfigyelést és infúziós folyadékpótlást. Természetesen nem minden gyermeknek kell a szakmai szabályok szerint kórházban maradnia, akinek ilyen betegsége van, de a tünetek típusa, a beteg megfigyelhetősége, szociális helyzete, valamint a lakóhelynek a kórháztól való távolsága alapján nem is kevésnek.
Más, nagy fájdalommal járó betegségek esetén a kórházi kezelés hatásosabb megoldást kínál, mint az ambuláns kezelés. Ilyen például a vesekőbetegség, ami most szintén a kórtermeken kívülre kerül. A napokon át infúzióban adott görcsoldók és fájdalomcsillapítók nélkül roham esetén bizony elviselhetetlenül szenvedhetnek a gyermekek!
Az eddig leírtak esetén még elvileg (de nem a mai magyar viszonyok mellett!) elmondható, hogy egyéni mérlegelés alapján nagyon jó infrastruktúra mellett az esetek egy részében otthon is elláthatók a gyermekek. Ugyanakkor komoly szakmai tévedés az, hogy nem kezelhető a szabálykönyv szerint kórházban a gyógyszeres kezeléssel megoldható mandula körüli tályog, a fül mögötti csecsnyúlvány vagy a hashártya gyulladása, a bőr- és a kötőszövetek gennyes gyulladása vagy a viszszahelyezett kizáródott lágyéksérv. Ezek ma nem minden esetben igényelnek műtétet gyermekkorban, de olyan súlyos állapotok, amelyek nemritkán egyenesen intenzív kezelésre szorulnak. A beteg gyermeket infúzióval és vénás antibiotikummal kell kezelni, és folyamatosan értékelni kell a műtéti indikációt vagy az életveszélyes, azonnali beavatkozást igénylő szövődmények kialakulásának lehetőségét. A nefrózisszindróma a veseelégtelenséghez vezető szövődmények veszélye miatt igényel tartós kórházi megfigyelést és mellékhatás-veszélyes kezelést.
Mit tehetnek ebben a helyzetben a gyermekosztályok és a gyermekkórházak? Két tűz közé kerülve a szakmai és erkölcsi tisztességnek és esküjüknek engedelmeskedve meg fogják próbálni a rászorulókat megfelelően ellátni, miközben anyagi és lelki tartalékaikat már régen felélve gazdaságilag végleg ellehetetlenülnek, és a tisztességes gyógyítási feltételekbe vetett reményükről lemondanak. A kódkönyvet fel-alá lapozva meg fogják keresni, hogy hogyan jelentsék le az eseteket – így is súlyos veszteségeket elkönyvelve. Reméljük, lesz annyi lélekjelenlétük az agyongyalázott orvosoknak, hogy ilyen szabályzókkal szemben is minden gyermek esetében megtalálják a jó megoldást – dacolva a gazdasági menedzsmenttel és az ellenőrzésektől való félelemmel.

Velkey György
A szerző a Magyar Gyermekaneszteziológiai
és Intenzív Terápiás Társaság elnöke