Zsákutcás egészségügyi reform

A kormány egészségügyi programjának megismerése és tervei az orvostudomány képviselőiből a gyógyító oldalon is döbbenetet és enyhén szólva is értetlenséget váltottak ki. Az orvostudomány preventív oldalának képviselői – legalábbis azok, akikkel magam konzultáltam – kővé dermedtek tőlük. Különös tekintettel az új miniszter népegészségügyre és népegészségügyi programokra tett kijelenéseitől, amelyekből világossá vált, hogy többé nem szerepel a prioritások között az egészségvédelem, a demográfia, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) stb.
Alaptézis az orvostudomány preventív (megelőző) és kuratív (gyógyító) részre való felosztása; a preventív általában nonprofit jellegű és állami feladat, míg a gyógyító lehet profitorientált és nem megelőző jellegű. Ez a hagyományos felosztás a különböző orvostudományi rendszerek közötti filozófiai különbségeket is markánsan meg szokta jeleníteni. Azonban a medicina minden oldalának képviselői között konszenzus van arról – amelyet minden orvostanhallgatónak tanítunk –, hogy az egészségtől a betegségig vezető úton, hosszú évtizedek alatt (lappangási idő) a különböző környezeti tényezők legalább 50 százalékban (életmód, táplálkozás, mozgás stb.), a genetikai tényezők egyre növekvő, de legalább 25-30 százalékban hatnak egészségdeterminánsként, és a betegségek kialakulására kb. tízszázalékos a szociális, oktatási, pszichológiai stb. tényezők hatása. Átlagosan mindössze 11 százalékban befolyásolják az egészségügyi rendszerek, az egészségügyi ellátás az egészségi állapotot. Ebbe beleértendő a biztosítás, a finanszírozás, az alapellátás, a kórház és a szakellátás. Tehát maga az egészségügyi szektor összességében 11 százalékban felelős betegségokozó tényezőként.
Nos, úgy tűnik, hogy kormányzatunk csak ezt a 11 százalékos szektort célozta meg, amely egészségügyi-közgazdasági szempontból fontos, hiszen potenciális profittermelő szférának tekinthető. Ugyanakkor, ha a mortalitást, morbiditást nem csökkentik, akkor az öregedő lakosságban az egyre hosszabb élettartamot elérő, egyre több krónikus betegségben, főleg szív- és érrendszeri, illetve daganatos betegségekben szenvedők szűkebb „keresztmetszeten” fognak átmenni kevesebb orvossal működő rendszerbe jutva (várólista). Az egészségügy elsősorban nem csak fekvőbeteg-gyógyintézményekből áll, s főleg nem csak azok finanszírozásából. Az elsődleges népegészségügyi cél és kérdés a lakosság egészségi állapotának javítása.
Ma e cél elhibázott. A gazdasági érdek önmagában néhány hónap alatt visszafordíthatatlan károkat képes okozni az egészségügy működésében, működtetésében. Fennáll a veszélye, hogy ezentúl az átfogó szemlélet helyett kizárólag a terápiára, a finanszírozásra és az ellátórendszerekre, a szak- és kórházi fekvőbeteg-ellátásra koncentrálnak. Az alapellátásra ugyanakkor nem, amelynek a reálértéken való finanszírozása már több mint 60 százalékkal csökkent a bevezetése óta, és fontos szerepe van a prevencióban, viszont nem profitorientált a finanszírozása. Legrosszabb esetben is egyszerre kellene indítani a prevenció és a finanszírozás reformját, ugyanis a finanszírozás reformja óriási lyukat fog szülni az ellátásban, de a betegek számát nem fogja csökkenteni, és az ellátás minőségét sem fogja így javítani. Egy bizonyos réteg egyes betegségeinek halálozási aránya csökkenthető (ápolási körülmények javítása), és az egészségesen leélhető évek száma nőhet (átlagban), azonban ez torz, felemás, kiegyensúlyozatlan reformhoz fog vezetni, ami a szociális ellátórendszerek biztonságát alapjaiban veszélyeztetné.
Az nyilván megengedhetetlen, hogy közel négymillió ember tartson el tízmillió embert. Magyarországon egy eltartóra 2,7 eltartott jut, hazánkban az egészségügyre a GDP 5,5 százalékát fordítják az EU-átlag 7 százaléka helyett, s ezen az amúgy sem túl magas, átlag alatti arányból akarnak további elvonásokat végezni. Ha a 98 százalék gyógyító, 2 százalék megelőző arányú Országos Egészségbiztosítási Pénztár- (OEP-) támogatás egy jelentős részét a prevencióra tudnánk átcsoportosítani, akkor az átfogó reform része volna, hiszen nemcsak a gyógyítás, de a megelőzés finanszírozásában is változást hozna. Így azonban ez a „reform” ebben a formában kiheréli a magyar egészségügyet, bukásra van ítélve. Lehet, hogy egyes helyeken a betegek gyógyításának a minőségi feltételei javulnak, azonban a betegségek kialakulásának a feltételei ellen semmit nem tesz ez a program. Ilyen hektikus, a szakmaiságot nélkülöző anyagot az elmúlt tizenöt évben még nem láttam!
A megelőzésért felelős ÁNTSZ dezintegrálása a járványügyi és kémiai biztonságot veszélyezteti. Az ÁNTSZ rendszerét nemhogy gyengíteni, hanem erősíteni kellene, hiszen ezért hozták létre, de a mostani intézkedések a gyengítés irányába mutatnak.
Akkor ugyanis, amikor az Országos Munka- és Foglalkozás-egészségügyi Intézetet és az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézetet kiveszik a megelőző jellegű, egészségcentrikus rendszerből, látni fogják, hogy orvos szakemberek rálátása híján nem lesznek képesek ellátni ezeket a feladatokat. Hiszen ezek a feladatok egészségcentrikusak és megelőző jellegűek. A rendszernek tehát minőséginek kellene maradnia, azonban a fűnyíróelv, amely kizárólag gazdaságossági számítások alapján működik, Magyarországon és máshol sem vált be, legfeljebb átmenetileg. Sőt, ahol eddig alkalmazták, ott újratermelődött a rossz, kevéssé hatékony struktúra és a hiány. Sőt, még rosszabb hatásfokkal további pénzeket nyelt el.
Meg kellene vizsgálni, hogy a befolyt tb-járulékok összege és a költségvetésből az OEP-nek visszaosztott pénzösszeg hogyan viszonyul egymáshoz. Ugyanis kulcskérdés, hogy mi jön ki: plusz vagy mínusz. Véleményem szerint még ebben a finanszírozásban is sokkal hatékonyabb a magyar rendszer, mint más rendszerek (igaz, részben a paraszolvencia tartja össze). Alapvetően az egészségügyi rendszer működésének alfája és ómegája az orvos-egészségügyi létszám biztosítása és az egészségügyi bérek radikális emelése. A félmegoldások tovább rontják a „feudalista paraszolvencia” mítoszt. A prevenció, megelőzés területéről – amely állami feladat – kivonulni nemhogy nem szabad, de bűn (az egészségügyi ellátórendszerből se), a gyógyító-megelőző ellátást együtt kell kezelni, ennek azonban nyomait sem látjuk a jelenlegi törekvésekben. A valódi reform alapjai hiányoznak, pedig az okok megismerésével lehet a következményeket kezelni, az öszszes többi átmeneti jellegű terápia.
Nem a finanszírozást és az ellátórendszert kell hozzáigazítani az aktuális egészségügyi helyzethez, hanem az egészségügyi (egészség/betegség) arányok, mutatók javításának a megkezdésével kell új helyzetet teremteni. Stratégiai célként ebbe lehetne beleilleszteni az
alap-, szak- és fekvőbeteg-ellátás reformját a finanszírozással együtt. Bízvást megjósolható, hogy e nélkül tragikus, öngerjesztő folyamatok indulnak meg. Öszszességében azt lehet mondani, hogy a jelenlegi egészségügyi reform csak egy kis szeletkéje a medicina gyakorlati alkalmazásának. Arányaiban egy pici piaci részre koncentrál, elsősorban a piaci működés feltételeit próbálja megteremteni. Nem népegészségügyi, nem humánegészség-központú, és nem egészségcentrikus; hanem financiális, fiskális szemléletű, ami orvos végzettségű miniszternél legalábbis szokatlan. A népegészségügyi szemlélet (a megelőzés értelme és jelentősége) teljesen hiányzik belőle.
Amikor a magyar egészségügy a legsikeresebb volt (a két világháború között, de még az 50-es, 60-as évek nagy nekibuzdulásának idején is), bizonyos célokban akkor is már a preventív szemlélet dominált. Akkor, amikor a minőségi szemlélet elveszett, és a mennyiségi szemlélet került előbbre (bizonyos financiális elemek a 60-as, 70-es években), onnantól fogva kezdtek elromlani egyes krónikus, nem fertőző betegségek morbiditási és halálozási mutatói. Ezek okait a szakma feltárta. Így nem lehet azt mondani, hogy nem szóltunk időben, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
A gyurcsányi felemás intézkedéscsomag elodázza a lényegi reformot, és jól láthatóan zsákutcát jelent. Politikai következtetések levonására nem vállalkozom, bár magas labda bőven van a programban.

A szerző intézetvezető egyetemi tanár, az MTA doktora