A kormány nem tanul

A tisztelt választó a tavaszi választást utólag úgy is tekintheti, mint afféle intelligenciatesztet. Aki beugrott neki, az legyen tisztában vele, hogy hiszékeny, és a jövőben óvakodjék attól, hogy édességet fogadjon el idegentől. A szocialista politikusok azonban tudták, mi a helyzet, a rosszmájúbbak előre dörzsölték is a kezüket, mekkora csapdát állítottak a Fidesznek. Igen, a csapdát maguk állították, úgyhogy tudniuk kellett, hogy mi vár rájuk, ha a csoda folytán mégis győznek. Azzal kell megbűnhődniük a nép félrevezetése miatt, hogy vissza kell szívniuk minden szavukat, és nekik kell levezényelniük a rugalmas elszakadás hadműveletét.
Bűn és bűnhődés
Csakhogy a képviselők felvilágosult emberek, akik tudják, hogy kollektív bűnösség mint olyan, nincs. A bűn láttán szükségszerű, hogy elkezdjenek egymásra mutogatni, az alul levők pedig felfelé morgolódni. Valószerűbbnek tűnhet ezért azt feltételeznünk, hogy a drámai hangnem a morgolódó, lázadozó frakciótagok elnémítását szolgálta. Az őszödi beszéd fő mondanivalója az volt, hogy együtt rontották el a dolgot, most aztán nincs más választásuk, mint hogy továbbra is öszszetartsanak, különben együtt buknak. Az őszödi beszéd új vérszerződéssel ér fel, a vallomás pedig a szertartás része, és célja a közös bűntudat felkeltése. A szerződők emelkedett erkölcseit mutatja, hogy az összetartozást nem újabb közös bűnnel pecsételték meg, hanem csupán a régiek meggyónásával és egymás közötti szétterítésével. Dosztojevszkij Ördögök című regényében az öszszeesküvők vezetője a csoport egységbe forrasztása és sakkban tartása céljából egyik társukat meggyilkoltatja. A koncepciós pereknek, így a Nagy Imre-pernek is ez lehetett a célja: egy nyájba terelni a híveket, és jelképes határvonalat húzni az összetartozók és a többiek közé. Valóban: Gyurcsány beszédében erős a hangsúly, amellyel a szónok megnevezte a nyájat, amelynek nevében a bűn elkövettetett. Nehogy bárkinek kételye legyen felőle: a bűnt a baloldal, a szocialisták nevében és érdekében követték el, így ha bűnhődniük kell, együtt kell bűnhődniük.
Vajon mi készteti a botrányt, hogy kipattanjon? – kérdezte eleinte sok millió ember, mint Karinthy a Jókai-paródiájában. Az élet azonban hamar túllépett e kérdésen. Ma már inkább az a kérdés, mi késztette a botrányt, hogy elsimuljon. Sokan keseregnek, mások építenek rá, hogy ez a nép birkatürelemmel hagyja, hogy fát vágjanak a hátán. Azonban Gyurcsánynak, aki bizonyára nem ismeri Petőfi intelmeit („Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?”), mégiscsak sikerült kihoznia a sodrából a népet. Ha forradalmat nem is, de néhány kis forradalmi etűdöt sikerült kiváltania. Volt rombolás, gyújtogatás, feltehetőleg volt provokáció is, és megértük, hogy újra „piros a vér a pesti utcán” (Tamási Lajos). Demszky Gábor pedig hasonlóságot látott a csőcselék 1956. októberi és 2006. szeptemberi randalírozása között.
A tiltakozás fő vonulata azonban mintaszerűen kulturált volt, és bizonyára olyan is marad. A tiltakozók – még az alkotmányon túlmenő követeléseikkel is – a demokráciából adnak leckét a kormánynak. A részérdekeket képviselő csoportok arról oktatják ki, hogy a megszorítások bevezetését milyen felméréseknek, tárgyalásoknak, az alternatívák és következmények milyen alapos vizsgálatának kellett volna megelőznie. A kormány azonban nem tanul: mindvégig a kifárasztásra játszott, nem törődve vele, hogy ha célt ér is, ezzel mindenekelőtt a kormányba vetett maradék bizalom fárad ki.
Az MSZP és a miniszterelnök számára a legegyszerűbb, legtisztább kiút az volna, ha most ellenzékbe vonulna. Ha lemondana a kormányzásról, és új választásokat kényszerítene ki, alkalmat adna a Fidesznek, hogy megmutassa, mit tud kezdeni a nyakába szakadó csődtömeggel. A Fidesz bizonyára kénytelen volna négy szűk esztendőt hirdetni, mialatt a nép egy kis médiasegédlettel sokat felejtene. Milyen volt böszmesége, nem tudnák már Gyurcsányról, és négy év múlva a bértollnokok fújta hátszéllel a szocialisták visszatérhetnének a hatalomba. Miután a piszkos munkát a Fidesz elvégezte, az MSZP kényelmesen eljátszhatná a haza megmentőjének a szerepét. Nem is véletlen, hogy a Fidesz nem követel új választásokat.
Gyurcsánynak a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása első pillantásra értelmetlennek tűnik tehát. Mi állhat mögötte? Egyszerű tehetetlenség, tanácstalanság vagy hatalmi megszállottság? De hiszen duzzad a tettvágytól, miközben maga vallja be, hogy nem tudja, mit kezdjen a hatalommal. Ne zárjuk hát ki a racionálisabb indítékokat sem.
1. Egy új választás fő vesztese az SZDSZ lenne. Az SZDSZ csak addig virul, amíg diktálhat. Most azonban a másodhegedűs szerepére van kárhoztatva, s még a szószegésben is csak utánzó. A választók ezért kihajítanák a parlamentből, és aligha kapna valaha is újabb esélyt. Talán ezzel magyarázható önsorsrontónak látszó lelkesedése, amellyel a Gyurcsány-beszéd napvilágra kerülése után a szép magyar komédia hőse mögé felzárkózott. Az MSZP ragaszkodása a hatalomhoz részben talán koalíciós partnere befolyásával magyarázható.
2. Egy másik ok az lehet, hogy a kormány mögött álló erős érdekcsoportok (például multik, egészségügy-privatizátorok stb.) céljaik megvalósítását a „baloldal” feláldozása árán is megpróbálják kicsikarni. Népiesen szólva: valakik foggal-körömmel ragaszkodnak a szajréhoz.
3. Gyurcsány Ferenc úgy érezheti, hogy számára a hatalmon maradás élet-halál kérdése. Az Altus társaság elnöki széke várja ugyan, de annak veszélyét csak ő tudja felmérni, hogy hatalomvesztésekor a köztársaság törvényes miniszterelnökéből vajon nem a társaság köztörvényes elnöke lesz-e.
4. Az MSZP komolyan tarthat attól, hogy mégsem támad föl, legalábbis nem jelen formájában. 2002 óta érezheti úgy, hogy az életéért harcol – igaz, fő ellenfele jóvoltából, eddig igen sikeresen. Ha a mostani ellenzék kétharmados többséggel nyerne, amire rövid időn belüli választás esetén volna esélye, lenne ereje arra, hogy a posztkommunisták sóderhintő gépezetének némely nem egészen legitim elemét törvényes úton felszámolja. Ez végzetes lehetne az MSZP számára, mert szociológiailag igen ingatag talajon áll. Az új nagytőke pártja támogatóinak tömegét viszont a Kádár-kor elmúltát társadalmi lecsúszásként megélő rétegek teszik ki. Ezt a képtelenséget csak gazdagon és folyamatosan adagolt sóderrel tudja elfedni.
A cinkostársi szolidaritás
Ami eddig történt, arra utal, hogy a nyájat a pásztornak valóban sikerült egyben tartania. Nem akadt egyetlen tag sem a képviselőcsoportban, aki – akár a hangfelvétel közkinccsé válása előtt, akár utána – nyilvánosan ki merte volna nyitni a száját annak elismeréséül, hogy helytelen volt a nemzetet előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel megtéveszteni. A cinkostársi szolidaritás erősebbnek bizonyult nemcsak a lelkiismeretnél, hanem a demokráciának és a párt jövőjének féltésénél is. Ennek pedig az lehet a következménye, hogy együtt buknak; igaz, nem azonnal, de egész pártjukkal és függelékükkel, az SZDSZ-szel együtt. A választók ugyanis minden korábbinál és elképzelhetőnél jobb leckét kaptak a posztkommunizmus természetéről. Ha tanultak a leckéből, az MSZP és az SZDSZ nem heveri ki azt a csapást, amelyet képviselőik most rájuk mértek.
Pedig az MSZP a többi posztkommunista pártnál stabilabban bírta a választók tekintélyes hányadának bizalmát. Mi volt ennek a titka? Mindenekelőtt az, hogy elődje, a Párt 1963 óta emberségesebb, felvilágosultabb, toleránsabb, liberálisabb és újítóbb szellemű volt minden testvérpártjánál. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy 1956 tanulságát megfontolták. Szovjethűsége megakadályozta abban, hogy egy szemernyit is nacionalistává váljék, ami némely testvérpártjával szemben javára írható. Részben bölcsője volt saját ellenzékének is: mind a demokratikus ellenzéknek, mind a népi ellenzéknek. Valamennyire még a nagy magyar baloldali gondolkodók eszméi iránt is nyitott volt. Sorai közt a munkásmozgalmárokat a karrierértelmiségiek, a technokraták és bürokraták egyre inkább háttérbe szorították. A rendszerváltás elkerülhetetlenségét is felismerte, és más országok hasonló pártjainál sokkal intelligensebben vészelte át. Az új rendszerben való berendezkedése után azonban felszínre jöttek múltjának árnyoldalai is. Pozsgay Imrét, Szűrös Mátyást és az egykori reformkörös értelmiségiek zömét a perifériára szorították, majd fokozatosan lemorzsolták. A kényszer-internacionalizmus helyébe a híg kozmopolitizmust ültették, és a polgári pártokkal ellentétben a nemzeti ügyekben teljes közönybe és részvétlenségbe burkolóztak. Ellenfeleiket nacionalizmussal, rasszizmussal vádolták, és ezzel bemártották őket a befolyásos nyugati körök előtt. Így a nemzetközi porondon el tudták játszani, hogy egyedül az ő oldaluk szalonképes. A nemzeti ügyekben tanúsított szenvtelenségükkel sok kárt okoztak a határon túli magyaroknak, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarság továbbra is szétszéledt nyájként viselkedik.
Ennek csak bukás lehet a vége
A párt közben folyamatosan változik. De maradtak régi apparatcsikok, maradtak a KISZ-karrieristák és megerősödtek azok a technokraták, akik pártkapcsolataiknak köszönhetően beköltözhettek a privatizációs eldorádóba. Így vált az MSZP az első számú zsákmánypárttá. Támogatói között továbbra is ott van a magyarul beszélő, de a magyarság sorskérdéseitől meg nem érintett értelmiségi réteg. Maradtak a tömegmanipuláció szakértői, akik a sajtó fő áramát újra a maguk érdeke szerint tudták befolyásolni. Maradtak azok, akik egykori titkosszolgálati kapcsolataik révén nem csekély zavart tudtak kelteni a többi pártban. És maradtak mindazok, akiknek az órendszerben viselt dolgaik miatt vaj van a fejükön, és ezért a jobboldali hatalomtól még mindig rettegnek.
A posztkommunistáknak létérdekük volt, hogy a kommunizmus alatt bedarált szociáldemokrácia nehogy újjáéledjen, és lám, a szociáldemokrácia hamvába is halt, elorzott örökségébe pedig ők telepedhettek bele. A rendszerváltás pártos átlényegítésével viszszaadták a jobboldal által megalázott 800 ezer MSZMP-tag és családtagjaik önbecsülését. Ellenfeleikkel közösen sikeresen kettéhasították a véleményformáló értelmiséget, a tiszteletre méltó baloldali hagyományok, a kihívó neoliberális eszmék és az újmódi politikai korrektség mentén új viselkedési kánont teremtettek a velük szemben álló pancser amatőrök kiközösítésére, kiutálására. És – főleg a hozzájuk hű televízióadókra támaszkodva – az egyszerű emberek tömegei köré hamis világot varázsoltak.
E hamis elegy nem maradhat fenn. A bukáshoz vezető hübriszt 2002-ben követték el, azzal, hogy a „jóléti rendszerváltás” jelszavával kölcsönpénzen vásárolták meg a naiv polgárok szavazatát, és ezzel jóvátehetetlenül elindították az országot az eladósodás egyre meredekebb lejtőjén. Gyurcsányék 2006-ban az adócsökkentéssel és a Kóka-fóniával olajat öntöttek a tűzre, és ennek csak bukás lehet a vége: vagy ők buknak, vagy az egész ország.

A szerző fizikus