Befellegzett a tejtermelőknek

Hazánkban a tejtermelés korábban is elmaradt az európai élvonaltól. 1960-ban Franciaország 22, az NSZK 19, Lengyelország és Nagy-Britannia 12-12 milliárd liter tejet termelt, amíg Magyarország 1,9 milliárd litert. A magyar csúcs 1988-ban volt 2,7 milliárd literes tejtermeléssel. 2004-ben azonban már csak 1,8 milliárd liter tejet állítottunk elő. Az Európai Unió a 2001-es tejtermelést vette alapul a tejkvóta megállapításánál. Mi a 2,8 milliárd literes tejkvótát szerettünk volna kapni. Ugyan minek? – gondolták magukban az EU-s szakpolitikusok, és jól gondolták. Statisztikai adatok szerint az EU-tól kapott tejkvótának csak a hetven százalékát teszi ki a magyar éves tejtermelés (1,5 milliárd liter). A magyarok csupán 170 liter/fő tejet fogyasztanak évente, szemben az EU-s 300 liter/fő fogyasztással (természetesen tejtermékkel együtt). Az iskolatej-akcióval ugyan növelni lehetne a fogyasztást, már ha lenne rá a költségvetésnek pénze. Exportra csak 250 millió liter tej kerül. Sajnos elmúltak már azok az idők, amikor a muzsik megitta a magyar tejet, tejszínt, vajat, túrót, sajtot, tejfölt, joghurtot, kefirt, tejport. Lassan már mi fogunk tejet importálni a muzsiktól. A kaukázusi kefirt már ízlelgetjük. Kissé érthetetlen, hogy például Komárom-Esztergom és Heves megyében csak hat-hat ezer, Nógrádban csak nyolcezer tehén legelészik. A tehénállomány az 1950. évi 1,025 millióról 2004-re 345 ezerre csökkent. Igaz, 1950-ben még az állomány 79 százaléka magyar tarka és szimentáli volt, addig 2004-re a nyolcvanas években behozott holstein-fríz és keresztezése teszi ki a tehénállomány 83 százalékát.
A hazai tejtermelésünk 85 százalékát ma 1500-1600 nagygazdaság adja, a maradék 15 százalékot pedig több mint 24 ezer kisgazdaság állítja elő. Utóbbiak helyzete egyre keservesebb, mivel a kisebb falvakban néhány tehén miatt a felvásárlónak nem éri meg a tej összegyűjtéséhez tejcsarnokot fenntartani, és onnan a tejet a központba szállítani. A szórvány alföldi tanyákról pedig jó esetben is csak egyes tejtermékek (vaj, sajt) jutnak el a városba. A kistermelőtől jelenleg 62–65 forint felvásárlási áron veszik át a tej literjét, amely összeg még az önköltséget sem fedezi. Az áruházak polcaira azonban már dupla áron kerül fel! Vagyis a haszon nem a kistermelőnél csapódik le, aki így lassan, de biztosan tönkremegy.
Egy ismerősöm nincs kiszolgáltatva ennyire a felvásárlók nyomott árainak. Tejboltot nyitott. Férje gondozza az állományt (hatvan tehenet és húsz üszőt). 1984-ben még négy tehénnel kezdték. Akkor, amikor az állam éppen azon tüsténkedett, hogy minél kevesebb legyen a tehén az országban. 1989-ben tízezer, 1993-ban harmincezer forint prémiumot adott annak a gazdának, aki egy-egy tehenet vágóhídra vitt. Persze aztán a tehén után fizetett húsárat olyan alacsonyan szabták meg, hogy az lenyelte a prémiumot. Ahogy az már lenni szokott. A kilencvenes évek elején barátaim 36 százalékos kamatra banki hitelt vettek fel, és abból vettek egy traktort és néhány tehenet. Akkoriban hatvanezer forint volt egy holstein-fríz, manapság kétszázezer forint. De a hatvanezer akkor nagyobb összeg volt, mint ma a kétszázezer (hála az inflációnak). Most a pasztőrözéshez kellene nekik egy 15 millió forintos fejlesztés. Szerencsére – tekintettel a tehenek négyes mentességére (állat-egészségügyi szempontból a legoptimálisabb minőségére) – pasztőrözés nélkül, friss tejként árusíthatják a tejet.
A fenti példa ellenére azonban a helyzet az, hogy a 24 ezer hazai kistermelő helyzete évről évre egyre reménytelenebb. Helyzetüket súlyosbítja, hogy az uniónak sem érdeke a magyar konkurencia segítése (csak a francia tejlobbi 15 milliárd liter tejet állít elő évente). A magyar tejágazatra igencsak sötét jövő vár.

A szerző nyugalmazott mezőgazdasági
szövetkezeti jogtanácsos