A flamingók lába és a sókoncentrátum

Lejtőn van Magyarország. Másfél éven át pirosra festették ezt a lejtőt, és azt hirdették majdnem minden tévécsatornán, hogy ez csak egy nagy piros csúszda, hogy az emberek jól érezzék magukat. Most elfogyott a piros festék. Kiderült, hogy mégsem Disneylandben vagyunk. Hanem egy nagy szürke lejtőn.
Sokan próbálnak megtapadni. Vannak, akik fölfelé kapaszkodnak a síkos terepen, és igyekeznek oldalvást is, lefelé is minél nagyobbakat rúgni. Közben kiabálják, hogy lendületben az ország. Az ember azt hinné, hogy minél följebb jutnak, annál nagyobbat bukfencezhetnek lefelé. De ez nálunk nem így van. Mások egyre lejjebb csúsznak. Ezért a lejtő közepe lassan elnéptelenedik. Nincs messze az idő, hogy senki, de senki nem lesz középen. Csak valami nyálkás folt marad azok után, akik nemrég még ott voltak, mert verítékes munkával szerettek volna az egyszer már elért helyen maradni. De most akaratuk ellenére lefelé araszolnak, s közben azt remélik, hogy a lejtő aljánál nincsen még lejjebb.
Pedig van.
Egyre többször halljuk, hogy a politika mocskos dolog, nem kell vele foglalkozni, rá kell bízni azokra, akik úgyis szügyig gázolnak a trágyalében. A régi-új kádárista jelszó: ne foglalkozzatok a politikával! Foglalkozzatok a kerttel, a gyerekkel, a lakás szépítésével. Járjatok szórakozni, bütyköljétek a kocsit, nézzétek a tévét, cseréljétek nagyobbra. Ha nincs rá keret, vegyetek föl hitelt, ha nem megy a törlesztés, házatokra tegyetek jelzálogot. Hogy akkor elviszi a bank? Miért irigylitek azokat a szegény pénzintézeteket? Ti csak vonuljatok vissza a magánéletbe. Azt hiszitek, hogy polgárjogotok van a politikához? Csak púp a hátatokra. Hoci, adjátok nekünk a polgárjogaitokat. Cserébe nézhetitek a Heti hetest. Onnan megtudhatjátok, hogy minden politikus egyforma, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Sok tétova ember bólogatott erre. Igaz is, minek foglalkozni a politikával. Minek törődni azzal, hogy melyik kormány mennyit költ. Minek utánaszámolni, mi értelme megjegyezni, hol állt az uniós listán Magyarország gazdasága az egyik, s hol a másik kormány idején. S most ők, a tétovák, akiknek hátán oly sokan kapaszkodtak föl a lejtőn, megdöbbenve látják, hogy lassan lecsúsznak a gödörbe. És még a gödör szélén is elhiszik, szajkózzák, hogy a politika mocskos, nem kell vele foglalkozni, különben is minden politikus egyforma. Bólogatnak, tényleg nincs különbség, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. És nem gondolnak bele abba, amit sose fognak megtudni a Heti hetesből: hogy az a másik, az nem egy híján, hanem ezermilliárd híján húsz.
Négyévenként kellünk, közte meg nem kellünk, dünnyögik, mint a megunt szeretők, és munka után sértődötten visszavonulnak, tesznek az agorára, mennek tévét nézni a meleg szobába.
És most a szoba hideg, az állás megszűnik, a hitelre vett tévé pedig még mindig nincs kifizetve.
De hogyan jutottunk idáig? Miféle népbutítás állomásain át?
1. lépés: hátat fordítasz a politikának. Mert „mocskos”, és nem akarsz bepiszkolódni. 2. lépés: a politika önálló életet él, a hatalom birtokosai lemondatnak a véleménynyilvánítás szabadságáról. Ekkor még úgy érzed: neked ez mindegy. 3. lépés: visszavonulsz a magánéletbe. 4. lépés: észreveszed, hogy vissza lettél szorítva a magánéletedbe. 5. lépés: megtámadják a hétköznapjaidat, például elveszik tőled a gyereked nevelését segítő adókedvezményt. 6. lépés: észbe kapsz, hogy mégis fontos a politika, szeretnél szólni, de nincs hol, szeretnél vitatkozni, de nincs kivel. Hiszen visszavonultál, hagytad, hogy összeugrasszanak a másik pártra szavazó szomszéddal, ahelyett, hogy csak azt nézted volna, rendben tartja-e a portáját, van-e kedves szava másokhoz, iskolába küldi-e a gyerekeit. 7. lépés: az állam rátarti módon, csípőre tett kézzel közli veled, hogy gondoskodj magadról. Eközben besunnyog a magánszférádba, lecsíp egy jókorát a fizetésedből. Kinyitottad októberben a borítékot, egy cipő árával kevesebb volt benne. És ez csak az első lépés. Lassan szétdúlják az életedet. Magyarázkodsz a családnak. Nem értenek semmit, tévén nőttek föl, azt hiszik, te vagy a lúzer. Már utcára mennél tiltakozni, de félsz, hogy megvernek a rendőrök. Fölháborodsz, fölemeled a magyar zászlót, és kimondod: jogállam! Az állam, amely tegnap azt mondta, gondoskodj magadról, ma már csak a megfenyegetésedről gondoskodik. Megsebesítenek gumilövedékkel, hatóságilag megtapossák a trikolórt, amelyet fölemeltél. 8. lépés: már nem tudsz visszavonulni a magánéletbe. Megértetted, hogy eszköz voltál egy hatalmas játszmában, amelynek tétjei közé kavarodott a te kis életed. Az a szerény kis zug, visszavonulásod terepe, a béke és a melegség kis szigete egyik napról a másikra veszélybe került. 9. lépés: Életeden menthetetlenül kirajzolódnak a megállíthatatlan elszegényedés okozta felmaródások.
A 10. lépést ki kell találni.
„A lakosság a fogyasztási szokásain először nem szokott változtatni. Ezért először feléli a tartalékait. Fogyasztási szokásain csak akkor változtat, amikor már minden tartalékát fölélte” – mondta a közszolgálati rádió reggeli műsorában egy elemző. Közgazdász lehetett vagy pénzügyi szakember. Tendenciákról beszélt. Nem emberekről. Valami lemaradt uniós ország kilátásairól számolt be. Nem a hazájáról. Még azt sem mondta el, hogy ez a „lakosság” nem nagyigényű. Hogy sok mindent kibírt eddig is, amit más, fejlettebb országok lakossága nem vészelt volna át. Kibírta és kibírja a lehetetlenül alacsony fizetéseket, elviseli a rendőrállam régi és új változatait, vegetál a lakásínségben, lenyeli az adósarcot, és ahogy évtizedeken át eltűrte, úgy tűri ma is vezetői örökös ígérgetését, s csak magában káromkodik, mikor fülébe zsolozsmázzák az új hazugok: csak néhány év, még csak néhány év. Néhány évig meg kell húzni a nadrágszíjat.
De az a szíj már olyan régi. És olyan sokszor lett meghúzva, hogy ma már csupa repedés. El fog szakadni, nyilvánvaló. Közben telik az egyszeri élet. Még néhány év? És miért mindig a te életedből?
A pénzügyi szakértő szenvtelen volt, hiszen törvényszerűségeket ismertetett. Hűvösen és tárgyszerűen lökte ki magából a szavakat. Egy az egekben eldőlő jelenségről beszélt, amelyről, mint a természeti csapásokról, senki nem tehet. És tudomásul kell venni, hogy a statisztikailag kimutatható elhullási ráta elkerülhetetlen. A szakember úgy fogalmazott, mintha nem is emberek alkotta társadalomban élnénk, amelyben megállapodások során születnek intézkedések. Mintha a legjobb alternatíva megválasztása egy közös döntés nyomán oly lehetetlen lenne, mint hogy a Duna visszafelé, Ausztria irányába folyjon. (A Rába szennytől habzó vizének nem is jönne rosszul.) Mintha a kormányrendeletek égi hatalmak játékai szerint egy tűzhányó torkából lövellnének elő. Egy tajtékkő, egy paragrafus. Mintha a megszorítások lávája előreláthatatlan titokzatos törvények működése szerint borítaná el a „lakosság” békés településeit, amely ellen nincs védekezés, csak az ima. Az áldozat elkerülhetetlen. Vadakról beszélhetett ez a szakember a reggeli adásban, biológiai, természeti törvényekről, mint a törzsfőnök a barlang bejárata előtt. Mi pedig, félvad népség, örülhetünk, hogy jövendöl nekünk a Nagy Csapásról. A lét megismerhetetlen és megváltoztathatatlan törvényeiről. Vagy mintha egy természetfilm szövegét mondta volna a képek alá. Így valahogy: Afrikában a flamingók meleg tavakhoz menekülnek, védett szigetekre. Ám a meleg miatt elkezdődik a párolgás. Ekkor a tó vize leapad, valóságos sókoncentrátum. A flamingók lába erős, és hozzászokott ehhez a maró folyadékhoz, amely más állatok lábát már régen véresre marta volna. A flamingók mindezt kibírják. Kezdetben kibírják. Elég sokáig. Edzett a lábuk. A rettentő szomjúság csak később jön. Akkor persze szenvednek, mint állat. Egy darabig kínlódva szomjaznak a leapadt sókoncentrátumban. (Minek röpültek oda, nem igaz? El is lehet menni.) Aztán nem bírják tovább. És útra kelnek. Több száz kilométert repülnek, hogy iható vízhez jussanak. Nem mindegyik flamingó bírja végigrepülni az utat. Amelyik nem bírja az iramot, például sérült a lába, vagy túlságosan is fióka még, az elhullik. Dögevők hada várja hullásukat.
Dögevők hada várja hullásunkat.
„A lakosság csak akkor fogja megváltoztatni a fogyasztási szokásait (értsd: nem fűt, nem vásárol), ha már minden tartalékát fölélte.” Szép mondat. Tudja-e a mai kormány, mit jelent egy családnak fölélni minden tartalékát? Azt jelenti, hogy ha a nagyapa meghal, nincs miből eltemetni. (Készült-e felmérés, tanulmány arról, mióta s milyen okokból hagyják a proszektúrán halottaikat a hozzátartozók? Elképzelem Sváby cinikus arcát, amint bekonferálja: szavazzanak a kedves tévénézők, miért maradnak a családtagok a proszektúrán? 1. nincs otthon fagyasztóláda (hihi) 2. elfelejtették a nagypapát, mert leértékelés volt a Tescóban (haha). Küldjön a kedves néző sok-sok sms-t! Ha egy családnak nincsen tartaléka, az azt jelenti, hogy a gyerek nem megy osztálykirándulásra a többiekkel. Azt jelenti, hogy az anya retteg attól, hogy beteg lesz, s mivel retteg, tényleg beteg lesz. De félve az elbocsátástól, lázasan is bejár dolgozni. Ezt, ilyen életeket és még nagyon sok minden mást jelent egy család lenullázott tartaléka – csupa olyan következményt, amiről idehaza, a mi kis demokratúránkban nem szokott hatástanulmány készülni.
Ül a szakértő a számok társaságában. Már elszokott attól, hogy emberek arcába nézzen. Csak számokat lát. Villamoson nem jár, közértben, hentesnél csak a háztartási alkalmazottja vásárol. Soha nem nézett krizantémmal a kezükben egész nap a piacok bejárata mellett álldogáló öreg nénik szemébe. Számoszlopokkal és lefaragásokkal álmodik. Körzővel-vonalzóval tervezi a szép új világot. Senki nem szól neki, hogy egy ilyen kifosztott országban talán mégsem baltával kellene lefaragni a költségvetésből. Nem úgy, hogy esetleg a lendülettől kettészeljük egy mozgássérült mankóját. Nem úgy, hogy nagyothalló idősektől vesszük el a reményt, hogy az unoka hangját hallhassák, mert egy végigdolgozott élet után sem tudják kifizetni a 2007 januárjától közel százezer forintos (!) hallókészüléket. Állnak a flamingók az afrikai apadó tavak forró sókoncentrátumában. Kibírják. Sokáig kibírják.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő